Mottó:
Hal barát, hal szamár, változik az apát-úrság
(Barokk magyar kontempláció)
A súlyos közjogi bűncselekményeknek is megvan az elévülési határidejük – kivéve talán az emberiség ellen elkövetett bűntetteket, bár azért egy kicsit ott is megnézik, ki az, aki elkövette – a balos irodalomtörténet azonban nem ismer bocsánatot. Lám, a Szabédi–Bajor– affér, A pacsirta és A vöcsök.
Egy minap megjelent versparódia-kötet kapcsán újra közöltettem ezt a két régi paródiát, mondván, 54 év múltán a hozzájuk kapcsolódó személyes indulatok elenyésztek, a háttér érdektelenné vált, az egész korszak összefüggésrendszerét elvitte a víz, senki sem bántódhat meg miatta. És (viszonylag) sokan meg is állítottak: „Hogyan tudtak ezek! Micsoda szellemes költői lelemények! Minő briliáns verselési technika!” És bár jeleztem, hogy Kántor Lajos az irodalomtörténeti hátteret régen megírta, Kántor mégis felhánytorgatta a fiókot és az asztalra borította az 1954-es Szabédi-ellenes sajtóhadjárat dokumentumait. Ugyan nem mondja meg, hogy kire, kikre haragszik, de minden mondata mögött zihál, sziszeg a visszafojthatatlan gyűlölet.
Annak idején, amikor beindult a Kántor, Láng et Co kritikusi kft. vagy zrt., ifjonti aranykürtjeiken egy új jelszót harsonáztak: Műközpontúság! Ezt írták fel a menny boltjára is, a gyakorlatban azonban mégis csak valami viszonyok-fatalizmus-nak szolgáltak. Sok szerkesztő máig megőrizte azt a szellemiséget, hogy az irodalom, a művészet – peranyag! Az írónak nem hagyatéka van, hanem periratcsomója, azaz doszsziéja! Itteniesen szólva: doszárja. „Egy újabb adalék a Makkay-dossziéhoz!”, kiáltott fel írásában nemrég egy Korunk-főnök.
Hogy végül is kinek volt igaza akkor, ott, „ha elvszerűen nézzük”?
Most mit csináljunk? Idézzük fel ezeregyedszer a Petőfi–Vörösmarty-affért? Kérődzzünk rajta, „hogy azért” József Attilának mindkét Babits verse, az „ellenes” is, és a „bocsánatkérős” is, önmagában kitűnő vers, azoknak a szemében is, akik a körülményekről már mit sem tudnak? Vitatkozzunk egekbe zengő hülyeségen, hogy „igaza van-e Tolsztojnak” Beethoven ellenében? (Lásd a Kreutzer-szonáta „dossziéja”.)
Ám sajátságos, hogy a „Pacsirta-ügy” kapcsán Kántor sem emlékszik ez alkalommal mindenre. Mégpedig a Gh. Călinescu-afférra! Holott ennek nagy szerepe volt abban a korabeli, hirtelen támadt hiedelemben, hogy „na, most Szabédit ki lehet csinálni!” (Lásd: Egy emberben két ember, valamint: „m-a răstălmăcit cineva”).
Szabédi sokak szemében olyannak tűnt, aki indulati alapon rögtönözve dönt súlyos kérdésekben, de ő általában előbb „dokumentálódott”. Vagyis jól megnézte azt, akit kinézett magának. George Călinescu, hírneves nagypolgári irodalomtörténész, „szignifikáns” személyiség volt, akit a Gheorghiu-Dej-féle kommunizmus akkreditált és adoptált. Többek közt tankönyvben ilyesmiket is írt: „Ioan Slavici elsüllyedt a magyarbarátság mocsarában”. És „s-a căsătorit cu o unguroaică sau aşa ceva”.
Az epizódot azért is érdemes számon- tartani, mert más területen is jellemző Szabédire; tudományos nézeteiben, konkrétan nyelvészeti főművében is jelen volt ez az eljárás: előbb körülnézni csendben, hallgatagon, hogy miről is lehet itt szó?
Kántor Lajos méltatlankodik, hogy nem méltányolom azokat az eredményeket, amelyek a Szabédi-napok rendezvényein előadásokban és spontánul kialakuló beszélgetésekben felszínre kerülnek.
Dehogynem: el is tudom képzelni. Történészek, régészek, néprajzosok, jogászok társaságában több mint hatvan év során gyűjtött megfigyeléseim során tapasztaltam, hogy minden effajta szakmabelinél a véleményeknek, illetve a „tudomások”-nak két szintje létezik. Az egyik az, amit megír; a másik, aminek szóbeli előadása közben mosolyog, hümmög, bólogat, magasba vonja szemöldökét, mert „a körülmények miatt” még nem jött el az ideje annak, „hogy a nagy nyilvánosság előtt is beszéljünk róla. Majd!” … ez a majd azonban sohasem következik be, az viszont igen, hogy valakinek óvatosan átpasszolja titkos véleményét, s aztán izgatottan várja, hogy mi lesz. (Nem egyszer feleség, barát vagy éppen vetélytárs a médium.)
Természetesen, senki sem várhatja el Kántor Lajostól, hogy Szabédi főművének tartott nyelv-őstörténetével behatóbban ő foglalkozzék. Hiszen nem nyelvész, ámde, mint alább láttandjuk, mégis akad itt jó néhány de, azonban és ámbátor…
Pomogáts Béla, vitathatatlan tárgyilagossággal többek közt ezeket írja Kántor Lajos Erdélyi sorskerék című művéről: „Kántor Lajos értekezésének legfontosabb célja az volt, hogy erről a személyes és egyben közösségi (mert az erdélyi magyar intelligencia 1945 utáni útválasztását és annak tragikus következményeit kifejező) emberi sorsnak a példázatát és történelmi, illetve erkölcsi tanulságait világítsa meg. Éppen ezért értekezése nem monografikus jellegű, noha természetesen kellő módon felvázolja Szabédi László pályájának és munkásságának történetét is; igaz, ennek a munkásságnak fontos területeire nem terjedhetett ki figyelme, így Szabédi epikai műveire, tanulmányaira, verstani munkásságára és persze nagy nyelvtörténeti összefoglalására. (A magyar nyelv őstörténete. A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítéka, Buk. 1974), amely heves tudományos vitákat váltott ki, és amely azóta sem kapta meg megérdemelt helyét a magyar nyelvészeti irodalomban. Az életmű ezen területének bemutatását nem is vállalta az értekezés.” (Kiemelés tőlem SZ. I.)
Mindez igaz. De annyi még megjegyezendő, hogy Szabédi nyelvészeti munkája sokkal inkább nevezhető úttörő próbálkozásnak, mint összefoglalásnak.
Viszont nem bizonyítható Pomo-gátsnak ama kijelentése, hogy „heves vitákat váltott ki”. Legfennebb csak élő szóban. Hajdú Péter annak idején nagy reverenciával körbejárta, aztán mindenestől elutasította. Jelentek meg itt-ott olcsó kis támadások ellene, mint például egy Rédei nevű finnugristáé, aki jellemző típusa a katedrára felkapaszkodott sarlatánnak. Dicsérték pedig Varga Csabáék Színes Magazin stílusú lelkes műkedvelői színvonalon. A műkedvelőkhöz érkezve: egyedül én írtam meg egy emberöltővel ezelőtt, hogy amilyen zseniális a könyv első, a finnugrizmust bíráló része, éppen annyira áttekinthetetlen a többi, mert az előzőleg megsemmisített „kikövetkeztetési” módszert most ő maga kezdi alkalmazni, méghozzá „szélsőségesen”, és elvetve minden metodológiai ajánlást, nem a könnyűből halad a nehéz felé, nem a nyilvánvalóból a szövevényesen bonyolult felé, hanem fordítva. Ennek talán az az oka, hogy az összehasonlító nyelvészet dogmáival („történeti hangtan”) teljesen nem szakított, csakis az őelőtte működő finnugrizmus esetében. Hitt abban, hogy a beszédhangok belső, öntörvényű okokból is változnak. (A mai, még nem mindenütt hivatalosan elismert álláspont szerint: a nyelvben végbemenő változások mögött sohasem „belső erők” hatnak, hanem civilizációs-kulturális, társadalmi-gazdasági eseménysorok, etnikai változások és következményeik.)
Természetes hát, hogy nem kérhető számon sem Kántor Lajostól, sem nyelvész munkatársi körétől, miért nem foglalkoznak érdemben és behatóbban e művel. Csakhogy, és kezdődnek az ámdek és viszontok: e munka, ahogy indíttatásában is bevallottan ideológiai-indulati jellegű (a magyar történelem Egyedül Vagyunk pátoszának borongós mélabúját feloldandó), úgy üzenetében sem csak nyelvészeti, de szakítás a hivatalos származáselmélettel is, többé-kevésbé a hagyományos nemzettudattal is, illetve a nemzetről alkotott „imázs”-zsal is! Ismervén viszont Szabédit, nyilvánvaló, hogy e döntésének messzire ágazó gyökérzete volt, és nem csak túlélési taktika, nem csak egy új nemzetpolitika modus vivendije.
Hogy szerénytelenül egy régi írásom terminusait alkalmazzam a magyar nemzet etnogenézisét illetően, Szabédi e műve szembefordult nemcsak a hagyományos, iskolás őshaza-elméletekkel („valahol a Volga és az Ural lába között”), de az excentrikus Őshaza-elméletekkel is (Mu és Atlantisztól kezdve bárhol a Csendes-óceán és a Szahara között), és csatlakozott az ultracentrikusok táborához, ahhoz a felfogáshoz, hogy a magyar őshaza a Kárpát-medencében és annak közvetlen közelében volt.
Kántor Lajosnak mint tudománymenedzsernek és teamjének tehát az lehetett volna a kínálkozó stratégiája a Szabédi-kultusz vonatkozásában, hogy feltárják Szabédi gondolatmeneteinek és eszmerendszerének összefüggéseit, legalább hazai vonatkozásban, kezdve például Torma Zsófiával, aki szerint a Régi Kelet mezopotámiai és kisázsiai kultúrájának régészeti nyomai fellelhetőek Erdélyben is, közelebb jőve az időben: bizonyos körökben ez az „ultracentrikus” nézet, „hogy már az úgynevezett honfoglalás előtt is” – közhely volt már régen. Még Ady Endre is ezt vallja egy zilahi felhőszakadásról szóló jegyze-tében. Kántor Lajos, aki kismonográfiát írt Móricz Zsigmondról, nyilván tudja, hogy Móricz a húszas évek vége óta híve annak a nézetnek, hogy az alföldi magyar parasztság őslakos a tájban; ilyen témájú regény írására is készül, sőt, ő közöltet a Nyugatban egy „ultracentrikus” tanulmányt (Marjalaky-Kiss Lajost).
Hivatkoztam múltkoriban Szabédi-nek egy beszélgetésére Kovács Dénes-sel, a csíkszeredai múzeum egykori régész-igazgatójával, amikor Szabédi kijelentette, hogy „a dákok mi vagyunk”. Noha tréfálkozva tette ezt, mégsem az akkoriban divatba jött román élcelődésekből ihletődött. (Például: Mit mondott Decebál, amikor legyőzték a rómaiak? – Azt, hogy „joj, isténém!”) Ismeretes Szabédi szoros kapcsolata a régész László Gyulával. László Gyulát akkoriban nagyon foglalkoztatta a kiváló népvándorláskor-régésznek, Fettich Nándornak egyik tétele. Az nevezetesen, hogy a dákok nem haltak ki Nyugat-Erdélyből (és a később Partiumnak nevezett területről) a rómaiaknak a térségből való kivonulása után. Sőt, mondja Fettich, a hunok bejövetelével igazi dák reneszánsz kezdődött! Csakhogy, megy tovább régészeti bizonyítékai alapján Fettich, ennek a dák populációnak az emberanyaga nem a románságban folytatódott, hanem a Keletalföld magyar parasztságában. („Menumortu???”) Lásd: tahó paraszt?
Nem lehet csodálkozni azon, hogy sem a magyar, sem a román történészek nem lelkesedtek Fettich Nándor felfedezéseiért. Viszont Szabédi éppen az ilyen tüskés-ágas-bogas-fogas kérdések iránt mutatott fogékonyságot. Közbeszúrva: Móricz Zsigmondnak is volt régész barátja: Hampel József. Azt viszont nem tudom, milyen viszonyban volt Móra Ferenccel, aki szintén bizonygatta mint régész, hogy a Délalföld magyar parasztsága antropológiai szempontból azonos azzal a népességgel, amely a rómaiak korában lakott ott.
Az utóbbi évtizedeknek viszont ilyen vonatkozásban az a nagy újdonsága, hogy a magyar műkedvelő őstörténeti nézetek dús tenyészete mellett külföldön is meg-megjelennek effajta „délibábos”(?) művek. Nemcsak olasz kutatók ideirányuló megerősödött figyelméről van szó, amiről a Helikonban is lehet olvasni, nemcsak a felújított etruszk–magyar rokonság elméletéről és nemcsak Michelangelo Naddeo-ról, aki szerint „a magyar Európa legősibb népe” s akinek utóbb ilyen című könyve jelent meg: Honfoglalás, a magyarok visszatérése európai hazájukba (2007) – hanem itt van pl. az amerikai G. S. Krantz. Amikor a közelmúltban megjelent A nyelvek eredete című könyve, amely olyasmit állít, hogy a Kárpát-medence a nagy ekés földmívelés feltalálásának a színtere, egyben a finnugor népek őshazája; akik innét legelőször vándoroltak ki, azokból lettek a tulajdonképpeni finnek és ugorok, a második hullám beolvadt a germánokba és a szlávokba, és akik helyben maradtak, azok a magyarok; – nos, amikor ez a könyv megjelent, Magyarországon és Erdélyben is dermedt csend fogadta mind az akadémikus, mind az excentrista ős- és nyelvtörténészek körében. Végül egy debreceni szlavista lefordította részben magyarra. Akkor az ottani egyetem magyar tanszékének nyelvészei ezt az akciót nagygyűlésen, aláírásokat gyűjtve elítélték, tüntetést rendeztek messze a Nagyaerdőn, azt énekelve, hogy Új harcra készülnek a tiszti banditák! – Csak a Helikon írt erről valamit.
A kérdés az, hogy a Korunk és a Szabédi-egyesület miért nem viszonyult ezekhez az újdonságokhoz? – „Miért kellett volna nekünk azt tennünk?” – kérdezhetik. Szerintem pusztán azért, mert ebbe a gondolatkörbe és eszmerendszerbe tartozik Szabédi általuk sokat magasztalt, de úgy látszik, olvasásra sohasem kerülő nyelvészeti műve.
És ha már annyit Szabédizik valaki! Mert itt van például a Veér Anna alszik című kisregény. Amit Pomogáts az életmű epikai részébe sorol, s amire nem terjedhetett ki Kántor figyelme. S amiről, utánanézve, kiderül, hogy ez alapozta meg valaha Szabédi írói hírnevét és ez szerzett először irodalmi rangot számára. Ám, ha jól emlékszem, utoljára Csehi Gyula írt valami érdemlegest róla, amikor 41 évvel ezelőtt (!) újra kiadták. És nemzedékek nőttek fel azóta, köztük irodalmár nemzedékek, akik hírét sem hallották. Természetesen, megértem, senki sem köteles foglalkozni olyan irodalmi alkotásokkal, amelyek érdeklődéstől és ízléstől távol esnek. Ám miért olyan ingerült Kántor, ha érdeklődnek ezek felől, és miért nevezi „madártani értekezésnek” az én bájos kis jegyzetemet, amellyel a mai olvasó figyelmébe igyekeztem ajánlani két, több mint ötven éve nem hozzáférhető ragyogó verset? Feltételezve, hogy a vöcsök és pacsirta természetrajza jobban érdekli az olvasót, mint az akkori irodalommanipulátor aktivistáké és a mai irodalomtörténészeké?
Két javaslatom van Kántor Lajos számára. Olvassa el hajdani munkatársának, idegenbe szakadt és ott dollármilliárdossá változott Aradi Józsefnek egy Korunk-beli tanulmányát, amelyben arról értekezik, hogy a kisebbségi létforma egyik jellemző vonása a fesztivizmus, azóta sem írtak erről ilyen jól. És – feladatokra kiéhezett és energiáktól duzzadó fiatal képzőművészeink számára hirdessen a Korunk Akadémia és a Kolozsvár Társaság egy pályázatot Veér Anna ábrázolására, szoborban, grafikában, festészetben. Úgysem volt már (viszonylag) régen egy „igazán igazi” kiállításuk, ilyesmi, hogy „Anna Veér is in e buli going”… hogy vonzó legyen a fiatalság számára is. És végül ki kell bocsátani egy körkérdést: Helyesnek tartja-e a kedves olvasó, hogy a Szabédi-házban a vértanú költő koszorúja mellé odaakasszák regionális irodalmunk legobszkurusabb alakjának, Méliusz Józsefnek is az újralakkozott babérjait?
