Márton László Ne bánts, Virág! című regényének fülszövegében olvasható használati utasítás szerint ,,egyik megállótól a másikig” kell vagy lehet olvasni a regényt. Már maga a sorozat neve is erre utal: Útravaló. Ha a míves díszítésű borítókhoz szokott olvasó legyőzi a nemtetszését a fehér-kék-szürke borító láttán, és természetesen utazik, akkor engedhet az egyre növekvő kíváncsiságának, és elkezdheti az olvasást.
Mielőtt azonban rátérnék magára a regényre, nézzük meg, hogy mitől lehet ez a regény jó unaloműző egy vonatúton. A fülszöveg szerint az ilyen regények rövidek, tartalmasak és szórakoztatóak. Most már csak egy itt a bökkenő: a szerző személye. Mióta ír Márton László rövid és szórakoztató, más szóval könnyed regényeket? Nos, mostantól fogva. A tartalmasság már bonyolultabb dolog.
A regény története egy névtelen kisvárosban játszódik, „vidéken”, pontosabban a városi színházban dolgozó színészek, rendezők, dramaturgok, büfésnénik és más efféle csudabogarak világában. A vidéki jelző fontossá válik a regényben, ugyanis a szereplők mind megélték már virágkorukat ott, ahol közelebb voltak több-kevesebb ideig a centrumhoz. Van két rendező, egyik drámai színházat, másik operettet rendez, mindketten idősek és kiégettek. Bársony, aki a regénybeli szerző darabját rendezi, képtelen bármilyen új ötletre, egyre fakuló hírnevét múltjának felidézésével próbálja takargatni. Felvinczy hatytyúdalát rendezi, Hervé Nebáncsvirág című operettjének a színrevitele az utolsó kívánsága. (A szó szoros értelmében vett utolsó kívánsága, már a koporsóját és a halotti koszorút is megrendeli.) Mindenki az operett bemutatójától várja a sikert, a színházi darab bemutatójához csak annyi reményt fűz a színházigazgató, amennyi ahhoz szükséges, hogy ne legyen teljes bukás. Mivel a regény elején a különböző alkalmazottak besorolódnak egyfajta világrendbe, ami értelmezhető allegorikusan is – a rendező például egy öreg varázsló, a dramaturgból egyenesen többfajta van, a szerző a teremtő –, ezért a regényben felvázolt helyzetet is lehetne általánosítani. A regény szólhatna a magyarországi vidéki színházak szomorú sorsáról, sőt haláláról, az operett szélesebb elfogadottságáról a színház rovására. Azonban Márton László a regény technikájával eléri azt, hogy az olvasó ne tudjon azonosulni a manapság bevett viszonyulásmódokkal: sem patetikus, sem humoros, de ironikus hangnemben sem lehet beszélni a színház haláláról. A szerző klasszikus idézetek és publicisztikai klisék segítségével beszélteti a szereplőket, ezzel is jelezve, hogy valójában nem lehet erről a helyzetről körülményeskedés nélkül szólni. Vagy ironikusabban értelmezve, nem képes a jelenkori társadalom ezekhez a problémákhoz normálisan viszonyulni. Ennek a természetellenes helyzetnek esetleges szimbólumaként értelmezhető Réti Virág erőteljes szexualitása, akinek a brutális természetessége erőszakosságot jelent mindkét rendező számára. A két férfi megmagyarázhatatlan félelemmel meghajlik Virág akarata előtt, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is kiszolgáltatottá válnak. Virág „gyengéd” unszolását mindketten elhárítják, erre utal a „Ne bánts, Virág!” mondat folyamatos ismételgetése is.
Azonban nem feltétlenül a történeten vagy annak „mondanivalóján” van a hangsúly, hanem azon, ahogy az elbeszélő elmondja ezeket a dolgokat, ahogy kijátssza az olvasót. Az a tudatosan kiválasztott beszédmód válik érdekessé, amellyel arról beszél, amiről a szereplői nem tudnak.
A domináns szemszög a regényben szereplő szerzőé: a drámaíró, aki nem kap nevet ebben a történetben, a többi szereplővel ellentétben. Pedig a névadás a szereplők jellemzésének egyik eszköze. A „beszélő” nevek minden esetben ironikusak. Néha felnagyítják viselőjük egy-egy tulajdonságát – Istenfélő Bálint, a polgármester, vagy Felhőffy, az elszállt színész –, vagy éppen olyan tulajdonságokat neveznek meg, amelyek teljességgel hiányoznak a szereplő jelleméből, így komikum is vegyül az iróniába. Ez utóbbira példa a már említett Réti Virág, aki „negyvenöt éves lehetett, vagy talán annyi sem, de élettani okokból valamivel idősebbnek látszott”, és aki valamilyen oknál fogva folyamatosan gyötri a regényben szereplő két rendezőt, nem tudni, pontosan mivel – innen a cím is.
Illetve nem csak innen, mert a regény egy nem várt irányba tereli az olvasónak a cím által kiváltott elvárásait. És ezt a legelső bekezdésben teszi. Kicsit dühítő, hogy az elbeszélő még az elején sem hagyja az egyre nagyobb önállóságra szoktatott „posztmodern” olvasót érvényesülni. Elgondolkodtató megoldás egy „posztmodern” szerzőtől. Kijelenti, hogy nekünk, olvasóknak, mi jut eszünkbe a címről: „Az olvasónak a fönti címről valószínűleg egy operett jut az eszébe. És valóban: az a vidéki színház, ahol történetünk a jelen sorok írása előtt másfél évtizeddel játszódik, javában készülődött Hervé Nebáncsvirág című operettjének bemutatójára.” Erre a kijelentésre az önálló olvasó, ha még ezen nem gondolkodott el, gyorsan végiggondolja, hogy neki mi is jutott eszébe a címről, mert az operett biztosan nem, hacsak nem operettszakértő.
A szerző nemcsak a regény elején fricskázza az olvasót, hanem végig. Néha úgy tűnhet, hogy az olvasó és a szerző szövetkezve képesek irányítani az eseményeket: „A szerzőt [a regény szereplőjét] ezek után rögtön beküldhetnénk az Erzsébet királyné szállodába, ezt azonban több okból sem tesszük: mi ketten, az olvasó és én.” Ez a szövetség azonban egyből érvényét veszti az ilyen kijelentések miatt, mint: „Én pedig, noha ezt a cselekményben az égvilágon semmi sem indokolja, a jelen sorok alá kiszögezek három csillagot”. És ezzel vége egy fejezetnek.
A másik ok, ami miatt a cselekmény nem irányítható együtt az olvasóval az, hogy többször maga a szerző sem tudja irányítani az eseményeket. Látszólag nem tudja, természetesen, mert nem hiába szerző a szerző: „Érdemes volna egy hosszabb tájleírás erejéig elidőznöm annál a gyönyörű látványnál, melyet a város nyújtott arról a magaslatról, ahová a szerző Bársony kíséretében kapaszkodott fel. Csakhogy Bársony legkevésbé sem törődött a gyönyörű látvánnyal.” Máskor pedig azzal játszadozik, hogy egy-egy szereplővel mit tehetne, hogyan távolíthatná el a színről: „Én azonban a szerzőt inkább egy jelentéktelen esemény ürügyével távolítanám el a főtérről. Az jutott eszembe – vagyis ez nem nekem, hanem a szerzőnek fog mindjárt eszébe jutni, hogy [...]”. A regényben a szerző hatalma, illetve pártfogoltsági köre végig változékony, az olvasó csak győzze követni, hogy éppen ki kivel van.
Az elbeszélői nézőpontok és hozzáállások váltogatásán kívül a regényben kihangsúlyozott a szerkesztettség, a regényszerűség. A regény ideje egyetlen nap, azonban gyakoriak a múltba való kitérők, ugyanis a színház rendezőjét, Bársonyt múltbeli emlékeinek elmesélése élteti. A szereplők a szerző köré csoportosulnak, aki mint kívülálló és nem odavalósi, végignézi a színházi, utána az ellenségnek elkönyvelt operettpróbát. Ezt követi egy városi séta, látogatás Felvinczynél, míg végül a hűséges „olvasói szem” elbocsáttatik a nézőtérről. A szerző beavatatlanságán keresztül látjuk a számunkra is ismeretlen világot, amely így soha nem válhat ismertté. Azonban ez az objektív viszonyulásmód fogódzókat nyújthat, például a két központi szereplő esetében. Bársony, az egykor híres rendező a regény idejében már idősödő, kiégett, egyre terméketlenebb lesz. Az egyetlen dolog, ami élteti, a naponta elfogyasztott négy sör és unicum mellett az, hogy mindenkinek a régi sikereiről mesél. Egykor divatos és jellegzetes cowboykalapja és hegyes csizmája most már jelmezként hat, enyhén nevetségessé téve viselőjét. Felvinczy, az operettrendező, aki hasonlóan öreg és pojácaszerű, mint Bársony, annak ellenére, hogy haldoklik, a próbákon szinte természetfeletti élénkséggel vesz részt. Ezek a fogódzók azonban korántsem jelentik azt, hogy segítségükkel kulcsot kapunk ehhez a világhoz, inkább eltávolítanak a történettől, sok minden érthetetlenné válik, ezért előbb-utóbb a reflektált olvasó kénytelen az elbeszélői trükkökre figyelni inkább. A regény egyrészt azért hangsúlyozottan megszerkesztett, mert a történetnek van egy időbeli és helybeli kerete, az események követnek egyfajta linearitást, ahogy a szerző végigsétál a különböző helyszíneken. Másrészt viszont az elbeszélő az, aki sokszor felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy kerek történetet olvas. Például Szendrő szerkesztő úr először valamikor délelőtt tűnik fel, amikor azonban kilépne a képből, az elbeszélő tudtunkra adja, hogy ma még látjuk ezt a szereplőt: „Ebben az elbeszélésben a szerző kétszer is viszont fogja látni Szendrő szerkesztő urat. Először most mindjárt, mihelyt lejutnak, Bársony és ő, a főtérre. Másodszor pedig, én legalábbis úgy képzelem, valamikor sötétedéskor. De addig még órák vannak hátra.” Ebből az idézetből kiderül, hogy hangsúlyozottan egy elbeszélésről van szó, tehát az olvasó valóságillúzióját komoly támadás éri. A következő mondatok ezzel szemben arról próbálják meggyőzni az olvasót, hogy valóságos órák kell még elteljenek, amíg újra láthatjuk a szerkesztőt.
Az elbeszélő sokszor reflektált módon viszonyul a történet fordulataihoz, felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy éppen mi történik a történet szerkezetének szintjén. Ezek a figyelmeztetések többféleképpen is megfogalmazódnak: a szerző utalhat egy későbbi eseményre úgy, hogy megnevezi a történet szerkezetének valamelyik soron következő részét – bekezdés, fejezet, vagy a regény idejéből jelöl ki egy ezután következő napszakot – kicsit később, estefele. Az utalások annyira összefonódnak egy idő után, hogy a történet szerkezeti elemei kezdenek összemosódni a történet idejével. Érdekes az is, hogy néha a szövegrész elolvasásának konkrét időtartama megegyezik a regényben eltelt idővel.
Az utalások miatt a feszültség nem magában a történetben alakul ki, hanem a regény szerkesztettségében. Amikor az olvasó kíváncsisága növekedne, az elbeszélő gyorsan elmondja, hogy mi fog történni a következő bekezdésben, vagy két bekezdéssel alább. Ilyen esetekben a figyelem inkább magára a szövegre irányul és nem annyira a cselekményre.
Maga a cselekmény érdektelen – nem történik semmi, nincs fordulat, nincs katarzis –, a feszültség sem tud nőni vagy csökkenni a történet szintjén, mert egyszerűen meg sem tud születni, annyira „vigyáz” az olvasó idegállapotára az elbeszélő. Ez a regény attól válhat érdekessé, hogy az olvasó nyomon követheti szerkezeti szinten a megoldásokat, a trükköket, úgymond kifigyelheti az elbeszélői technikát, amennyire ezt az elbeszélő önkénye engedi. Az így szerzett sikerélmény ideig-óráig kitart, amíg az elbeszélő egy újabb csavarral be nem csap. Egy-egy mondat feltűnően csak azért van odabiggyesztve, ahol éppen olvasható, hogy egy későbbi utalással elnyerje igazi értelmét. Néha az elbeszélői manőverek egyenesen komikusak, ha az olvasó jól odafigyel a bújtatott jelzésekre.
A regényt jól lehet vonaton olvasni. Rövid is, szórakoztató is. A tartalmasság még mindig bonyolult dolog. Tény, hogy az elbeszélő furfangos. És mégsem annyira bonyolult a dolog, mint a többi Márton-regényben, egyszóval könnyed is a szöveg: amolyan játék az olvasóval. Amit az olvasó naivan el is hisz, pedig, ha ízeire szedné a regényt, felfedezné a pontosan és tudatosan kiszámított lépéseket. De hát egy vonatút alatt ez senkinek nem érdeke. Marad a hiszékenység, a fel-feltörő méltatlankodás és közben a kinyomozottnak vélt elbeszélői trükkök eredményeképpen kitörő és gyorsan megsavanyodó öröm.
Márton László: Ne bánts, Virág! Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007.
