Rendkívül széles spektrumot kínál az olvasónak Máthé Dénes 245 oldalt kitevő könyve. Az írások keletkezéstörténetét és létrejöttük indoklását adó Előszón túli 12 írás négy tematikus fejezetbe van elosztva: I. Nyelvfilozófia, II. Szociolingvisztika, III. Nyelvtörténet, IV. Grammatika, retorika, stilisztika, melyeknek találó közös nevezőjük a kötet címe: Nyelvi létmódok. A cím egyik lehetséges kibővítése lehetne még [Nyelvi létmódok] és a totalitarianizmus, s ez alá tartoznának az első két fejezet, a Nyelvfilozófia és a Szociolingvisztika alá besorolt írások.
Az első fejezetet kitevő írás, Nyelvfilozófiai problémák Bretter György írásaiban sugallja, ha expressis verbis ki nem is mondja, hogy B. Gy. nyelvfilozófiai gondolatai a gúzsbakötve táncolás mintapéldái. B. Gy. születési és halálozási dátuma, 1932, ill. 1977 a XX. századnak azt a fél évszázadát jelölik ki, amikor a totális állam diktatúrájának sikerült rátelepednie a szellem birodalmára, benne a filozófiára is – először csak Szovjet-Oroszországban, a II. világháború után már egész Kelet-Európában, tehát Magyarországon, Romániában, így Erdélyben is. Ennek kontrasztjaként jegyezzük meg, hogy a kezdetét 1933-tól számító III. Birodalom nemzeti szocializmusa nem törekedett filozófiai rendszer kidolgozására, már csak azért sem, mert az erőszak kultuszán alapuló ideológiájából hiányzott mindenféle szeretet (< filia, így a „bölcsesség szeretete”, a filozófia is), ellentétben a szovjet rendszerrel, majd annak kelet-európai szatellitjeivell, ahol a rendszer ideológiájának, a „marxizmusnak” voltak értékelhető filozófiai előzményei, s így ideológiájában megvoltak a szeretet csírái is, az elnyomottak iránti rokonszenv, az emberek közti egyenlőség hirdetése és a hozzá vezető fölszabadítás ígérete, amelynek nyilvánvaló hasonlóságát az evangéliumi üzenettel nem kell külön hangsúlyoznunk. A „marxizmus” kelet-európai beágyazódásának következtében azonban nem maradt meg filozófiai rendszernek és világnézetnek, hanem a szovjet hódítás nyomán mindenkire kötelező vallási szurrogátum lett. „Érdekes – írja erről a marxizmusból hiányzó nyelvfilozófiáról szólva Bretter György, s idézi őt Máthé Dénes –, hogy Lukács nem építi be szervesen Esztétikájába a nyelvfilozófia eredményeit. Nála a nyelv a nembeliség kifejeződése (a munkával együtt), és noha egyetemesen homogén közeg, mégsem válik külön vizsgálat tárgyává” (Bretter 1973, 195. / Máthé 12–13.). Az idézőjel nélküli marxizmusnak tehát nem tartozott érdeklődési körébe a nyelvfilozófia, lévén hegeli indíttatásából kifolyólag történeti és nem platonista szemléletű gondolatrendszer. Tekintve, hogy Bretter korában és életének színterén, Erdélyben filozófiával foglalkozni csak a marxizmus keretei között lehetett, a mai nemzedéknek nehézséget okozhat csak elképzelni is, micsoda akadályokat kellett leküzdenie annak, aki a filozófiának a marxista kánonból hiányzó diszciplínáit szerette volna művelni, mint amilyen a nyelvfilozófia is volt. A „marxizmus” a már akkor is élvezhetetlen „rizsát” jelentette, amelyben épkézláb gondolat, pláne jól megformálva, csak kivételképpen fordult elő. Bretter György filozófiája a marxi gondolatkörön túli gondolkozás felé nyitott, és volt éppen ezért a maga korában bátor kezdeményezés, amit azonban ma, halála után harminc évvel már csak aprólékos, akár stilisztikai archeológiának is nevezhető történeti-filológiai kutatás tud csak kimutatni, amilyen a Máthé Dénesé is: „…nem véletlen, hogy a hagyományos értékrendek felbomlása, a társadalmi mobilitás dinamizmusa, a mesterséges közösségek formalitása, az atomizálódás–uniformizálódás kommunikáció–deformáló hatásaképpen századunk utolsó negyedében vált fokozottan érzékelhetővé. Ennek felismerése az irodalomban is jelentkezik. Bretter Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye kapcsán mondja: »A természetes kapcsolatok felbomlása értelmetlenné teszi a fogyasztást, a nyelv használatát is. A mindennapi nyelv tárgyiassága, illetve a mondatok ítéletekké szerveződése megszűnik«. Szilágyi nyelve ezt a helyzetet fejezi ki, tehát bizonyos értelemben regényének tárgya maga a nyelv. Bodor Ádám novellái mellett az Üllő, dobszó, harangban, majd ebben a regényben találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: »mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van« (Bretter 1979, 469.)” (Máthé 28–29.). Innen viszszapillantva nagyra értékelendő Bretter naprakész lépéstartása kora és lakhelye irodalmával, valamint kiváló tájékozódási ösztöne, hogy képes volt megtalálni azt a „keskeny ösvényt” a nyelv szociológiai megközelítésében, amelyen át eljuthatott a nyelvfilozófiához anélkül, hogy a marxizmus, ill. a „marxizmus” szabta kényszerű kereteket áthágta volna.
A Grammatika, retorika, stilisztika fejezet első írása, Karácsony Sándor grammatikájának pedagógiai alapjai, amely a szerző Magyar nyelvtan társaslélektani alapon c. könyvének ismertetése (a K. S.-irodalom ismeretében mondom) briliáns összefoglalása egy, a magyar művelődésben máig meg nem gyökerezett – pedagógiai indíttatása mellett is – kifejezetten nyelvfilozófiai alapozottságú műnek. Ebben a minőségében K. S. munkája a XX. század művelődéstörténetéhez mint háttérhez viszonyítva a filozófiai megközelítések közül az utolsó (de legalábbis az utolsók egyike), amely a totalitarianizmus előtti korszakot képviseli, s egyúttal társaslélektani megalapozásával megelőlegezi a totalitarianizmus utáni kommunikációelméleti és generatív-transzformációs felfogást is.
A Szociolingvisztika című fejezet Az Erdélyi Fiatalok és a kisebbségi létforma c. írása egy szociális indíttatású, a falusi népesség gazdasági (és művelődési) fölemelkedését céljául kitűző erdélyi mozgalmat tárgyal. Ilyen mozgalmak léteztek a két háború közötti Magyarországon is (pl. a Kolozsvárról Szegedre települt Buday György alapította Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának agrársettlement mozgalma, később a Győrffy Kollégium fiataljainak működése). E párhuzamosság oka, hogy mindkét ország, és Románián belül Erdély is, döntően agrárjellegű volt, így benne az elnyomottak, az alul levők és szegények zöme a falusi népességből került ki, s érthető, hogy a szociálisan érzékeny és művelt ifjúság érdeklődése és segítő igyekezete reájuk irányult. „[Az Erdélyi Fiatalok] ifjúság- és faluközpontú tájékozódása arra az általánosításra épült – írja Máthé Dénes a 46. oldalon –, hogy a romániai magyarság éltető bázisa a falu”. Ez a – szintén kolozsvári születésű – Szabó Dezső fölfogását visszhangzó nézet – a mából visszatekintve – csak féligazság, mert a két háború közti Erdély városainak zöme még magyar (vagy szász) dominanciájú volt, a falvaké viszont – Erdély egészét tekintve – román. „Nem véletlen az sem, hogy a falukutatás kínálkozó lehetőségei közül az Erdélyi Fiatalok mozgalma éppen a Gusti-féle szociográfiai módszert vette át, mert ezzel a tudományos alkalmasság elismerésén túl a hazai román kultúrához való kötődését is kívánta érzékeltetni, elhatárolván magát egyidejűleg a magyar nacionalizmus látszatától is” (47. oldal). A két háború között a jövőt fürkésző és művelt fiatal nemzedék még joggal hihette, hogy a falusi népesség (parasztság) megélhetésének modernizálása, demokratikus keretek közé emelése meg fogja hozni az igaz-ságosabb, emberségesebb társadalmat is, amelyet a művelődésben az évszázadokon keresztül kikristályosodott népi kultúra reneszánsza és magaskultúrává finomodása követ majd, ahogy azt annak idején Bartók Béla, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor, Fülep Lajos, Lajtha László is vizionálták. Hogy nem így lett, azt a történelem előre nem látható fordulata hozta. A kelet-európai totalitarianizmus a földek kollektivizálásával szétzúzta a paraszti osztályt, nagy migrációk indultak meg faluból a városba, ahol a falusi népesség korábban transzparens társadalmi hálózata szétszakadt, évszázados kultúrája éltető közösség híján elhalványult, sőt rövidesen el is tűnt: hatalmas szociális és kulturális kötődés nélküli tömegek jöttek létre. Ezek az egész kelet-európai régióra jellemző változások Erdélyt is érintették, hozzávéve még az etnikai dimenziót is, hogy ti. a migráció következtében a városok zöme is román dominanciájú lett. Ennek következtében a nyelv (a román éppúgy, mint a magyar is) elvesztette, ha szabad így mondanom, „hátországa” egyik felét, azt, ami a szóbeliség, a folklór „nyersanyaga”, és messze van még az idő, amikor sikerül neki ezt az űrt betöltenie egy magas szintű általános műveltségben. Természetesen ezzel nem akarom azt mondani, hogy a szépirodalom (román és magyar) nyelve is meghalt volna Erdélyben. Csak azt, hogy egyelőre még nem jött létre olyan szóbeli kultúra, ami be tudná tölteni azt az űrt, ami a folklór nyelvének megszűnésével állott elő.
A népi kultúra, a folklór, s benne a népnyelv háttérbe szorulása persze már évszázadokkal korábban megkezdődött, a modern állam kiépítésével, s a vele párhuzamosan erősödő nemzetközpontúsággal kezdődően. Ennek a mi országainkban II. József uralkodásától kezdve mindig volt nyelvi vetülete is: előbb a német, aztán magyar, végül a román nyelv kizárólagossága lett az illető államalakulatok (a XVIII. század végén a Habsburg Birodalom, a XIX. század utolsó harmadában a kettős monarchia Magyarországa, majd az I. világháború utáni Románia) egyik alappillére. Mondhatjuk hát, hogy egyidejűleg a folklór nyelvének eltűnésével a nyelvnek egy újabb dimenziója került előtérbe: a nyelv mint az államhatalom eszköze.
A nyelvnek ez a funkciója a totalitarianizmus idején vált a korábbinál is erőteljesebbé, a hivatalosságban csaknem kizárólagossá, amint a II. Szociolingvisztika fejezet többi írása, különösképpen pedig a Magyar–román nyelvi kapcsolatok Zabolán című jelzi. A román adatközlő, aki a községházán hivatalnokként dolgozik, mondja: „Chiar şi în casă la mine, dacă vine un ungur, noi putem să fim toată familia români, eu vorbesc ungureşte. Chiar şi cu vecinii, deşi ei ştiu româneşte. Nu că sînt obligată, dar îi respect, îmi place limba maghiară, şi vorbesc şi limba maghiară [Még otthon nálam is, ha jön egy magyar, noha az egész családom román, magyarul beszélek vele. Még a szomszédaimmal is, pedig ők tudnak románul. Nem mintha kötelező volna, de tisztelem őket, tetszik a magyar nyelv, és beszélem is a magyar nyelvet].” A nyelv mint a kölcsönös megértés eszköze háttérbe szorul a nyelvhez mint hatalmi eszközhöz képest (Nu că sînt obligată), és a megértés eszközeként, úgyszólván csak mint kegyes gesztus (dar îi respect, îmi place limba maghiară) mutatkozik. Az ún. rendszerváltással nem tűnt el egyszersmind a totalitarianizmus gondolkozásmódja is, hosszú időnek kell még eltelnie, amíg ez a romboló ideológia elenyészik, s a nyelvek visszanyerik elsődleges funkciójukat, ami a kölcsönös tájékoztatást és megértést szolgálja.
Más korokból is ismert, hogy a nyelv újabb és újabb dimenziói afféle szigetekként emelkednek ki az emberi kultúra tengerének ismeretlen mélységeiből. Ennek megfelelően újabb nyelvi dimenziók térfoglalásaként lehet leírni a Nyelvtörténet fejezet két írását is, amennyiben a Heltai Gáspár nyelvhasználati sajátosságairól c. írás a XVI. századi reformáció nagy nyelvi vállalkozásainak, a különböző bibliafordításoknak Heltai-féle kritikai szemrevételét tartalmazza. Érdekes és – az eljövendő egységes magyar irodalmi (és/vagy köz-) nyelv szempontjából – fontos körülmény, hogy a kor literátorai, köztük is különösképpen Heltai Gáspár, egyúttal nyomdászok is voltak, azaz az írásnak a technikai lehetőségekhez való alkalmazói. Az egyes literátorok közt előálló konfliktusok oka – többek között – az is lehetett, hogy a rendelkezésre álló betűkészlet többnyire szűkösebb volt, mint a nyelvterület különböző részeiből származó literátorok nyelvjárásainak hanganyaga: „…feltételezhető, hogy a kolozsvári szerző [ti. Heltai Gáspár] nem tekintette helyesnek és követendőnek a nyugat-magyarországi [helyesen: kelet-magyarországi, S. P.] Sylvester kiejtését és írásmódját sem” (97.), továbbá „Heltairól […] köztudott, hogy a hozzá kerülő kéziratokat tudatosan átírta a saját nyelvjárása szerint” (98.). Ugyanígy határozható meg Apáczai Csere János munkássága is a XVII. században: ő a tudomány egész rendszerét alkotta újra magyar nyelven Encyclopaediájával, ennek az előző század bibliafordításaival mérhető nagy kartéziánus vállalkozásnak egy fontos mozzanatáról szól az Apáczai Csere János etikai felfogásáról c. írás.
A Grammatika, retorika, stilisztika fejezet öt írása adja a könyv második, nemcsak vastagabbik, de a problémák fölvetését illetően súlyosabbik felét. Az első írásról, Magyar nyelvtan társaslélektani alapon. Karácsony Sándor grammatikájának pedagógiai alapjairól föntebb már szóltunk. A második írás, „Csak az ember olvas.” Adamikné Jászó Anna könyve az olvasás múltjáról és jelenéről a szokványos könyvismertetéstől abban tér el, hogy a szerző szándékával egyezően az írás (legyen az művészi, tudományos, köznapi jellegű) olvasás nélkül nem értelmezhető, röviden: írás és olvasás (rejtett módon, de) társas tevékenység. E cikk ezáltal kapcsolódik az előző írásban tárgyalt Karácsony Sándor társaslélektani alapozású grammatikai fölfogásához. A Léttapasztalat és képi gondolkodás az egyházi beszédben című írás egy nehéz életű unitárius lelkész, Gellérd Imre (1920–1980) „prédikációinak retorikai-stilisztikai vizsgálata” örvén az egyetemes papság hivatásának minden időkre érvényes imperatívuszát idézi: „Őriző pásztorai vagytok a ti atyátokfiának. Felelősek vagyunk egymásért. Mindenkire bízott Isten nyájat, értéket, megváltó eszmét…” (Máthé 162.), s ennek a pásztori kötelességnek nyelvi eszközeire mutat rá. A Magyar stilisztika a XX. század első felében a kötet leghosszabb írása. A kérdés, ti. hogy mi a stilisztika, továbbá mi a magyar stilisztika, megérdemli a beható kutatást, annál is inkább, mert a stilisztikán több diszciplína osztozkodik (majdnem azt mondtam, marakodik), ami megnehezíti a tisztánlátást. Az idézett szerzők több pártra oszlanak, vannak, akik nyelvtudományi diszciplínának (Zolnai Béla, 1940 és 1945 között kolozsvári professzor, Szabó Zoltán, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tavaly elhunyt professor emeritusa, Máthé Dénes mestere), vannak, akik irodalomtudományi diszciplínának (Gombocz Zoltán, 1920 előtt kolozsvári professzor), vannak, akik esztétikai (Zlinszky Aladár), és vannak, akik köztes (se ide, se oda) diszcipínának tartják a stilisztikát, ez utóbbiak vezéralakja a magyar stilisztika doyen-je, Szathmári István. A legérdekesebb – mert legmélyebbre hatoló és legmesszebbre tekintő – fölfogás azonban Mészöly Gedeoné, a kolozsvári egyetem egykori alumnusáé és 1940 és 1945 között magyar és finnugor nyelvész professzoráé, aki szerint „az ősi [értsd: írásbeliség nélküli] kultúráknak is volt irodalmi nyelve” (Máthé 214.) a „közkeletű nézettel szemben, amely az irodalmi nyelv meglétét az írásos kultúrától teszi függővé” (Máthá 214.). Mert igaz ugyan, hogy a stílus elnevezés az íráshoz kapcsolódik (< görög sztűlosz ’rudacska, (író)vessző), de a nyelv az írásnál sokkalta régebbi, s ezért sincs összekötve vele, amint arra Saussure már a múlt század elején rámutatott.
A stílus tehát nem más, mint metafora, és éppen ez az, ami köré a fejezet, egyúttal a kötet utolsó írása, Kérdések a metafora körül kerekedett. A múlt század vége óta, amikor a Lakoff and Johnson szerzőpáros – azóta kultikussá magasztosult – könyve megjelent (George Lakoff and Mark Johnson Metaphors we live by 1980) ismét gyakran emlegetik a nyelv metaforikus természetét. Ez az az általános fölfogás, ami ma a nyelvészet fősodrát képezi mint a kognitív megismerés egyik eszköze. Bármennyire is mai, sőt divatos a kognitív nyelvészet, a Máthé Dénes bemutatta számos kurrens elképzelés a metaforáról, fajtái különféle osztályozáskísérleteinek minuciózus ismertetése régi filológiai hagyományt követ és meggyőz bennünket arról (ha egyáltalán kételkedtünk volna benne), hogy Szerző kiválóan képzett nyelvész, akire bizton rábízhatjuk magunkat, ha tájékozódni szeretnénk a nyelv levetkezhetetlen létmódjáról, ami a metafora.
A könyvet bőséges irodalomjegyzék és a benne foglalt írások eredeti megjelenési helyének és idejének megjelölése, valamint tartalomjegyzék zárja.
Máthé Dénes: Nyelvi létmódok, Ariadné Könyvek, Komp-Press–Ko-runk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2007.
