"Az ostornyélnek zöld levele lett"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 22. (516.) SZÁM — NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Az egység kétsége
Petres László
A Czanka fiúktól Caravaggióig – Beszélgetés Egyed Péter költővel, filozófussal
Egyed Péter
Barátom távozása a diktatúrából
Szőcs István
Hazajáró Mátyás király
Cseke Péter
László Gyula talentumai
WOLFGANG BORCHERT
Nagyváros
Szerelmi dal
Varga László
Ellenfelek
A rólad írott vers
Egy reggel
Lovász Krisztina
Bumerángos kalap
Padam, padam, padam
A főzős gyilkos ismét lecsapott
Fábián Lajos
Ariadné
Ady András
versei
Demeter Zsuzsa
A szerzők nem felejtenek
Boda Edit
Atriplex Segediensis, avagy a sajátos magyar laboda
Decemberi évfordulók
Terényi Ede
MŰHELYJEGYZETEIM - Ej, az a professzionalizmus
Hírek
 
Petres László
A Czanka fiúktól Caravaggióig – Beszélgetés Egyed Péter költővel, filozófussal
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 22. (516.) SZÁM — NOVEMBER 25.

Szövegeiben gyakran él egy-egy szó, fogalom kiemelésével: „ez a kulcsszó...” – mondja. Ezért kulcsszavakat keresgéltem, hogy azok mentén találjunk válaszokat a kérdésre – arra a kérdésre, amelyre a válasz Egyed Péter...


Jöjjenek a kulcsszavak vagy kulcskérdések!

Kétvízköz – milyen volt Kolozsvárnak ez a része, miben volt meghatározó?


A Kétvízköz nálam életrajzi kérdés, kolozsvári identitásom része, mert miután hatéves koromig Kolozsvár belvárosában gyermekeskedtem, 1961-ben elköltöztünk a Kétvízközbe, ahol akkoriban a fiatal értelmiség számára tömbházlakásokat építettek. Tehát a Kétvízköznek a szélén, a Szamos-part mellett éltünk mi, de mégis Kolozsvár Texasában – így nevezték. Azért volt Texas, mert egykor itt voltak a legutolsó bordélyok, sok cigány család és sok proli, de az alsó középosztályhoz tartozó tisztes magyarok is. Külváros volt, annak minden szabályával, amiből az származott, hogy akaratom ellenére nagyon sokat kellett verekednem, többnyire magamfajta fiúkból álló csapatban kellett járnunk, ha a Czanka fivérek vezette cigány harcosokkal meg akartunk küzdeni (Ebből a családból Románia birkozó- és boxbajnokai kerültek ki). Itt vagánynak kellett lenni, a kétvízköziség mindig is egyféle vagányságot jelentett a kolozsvári régiókban, mentalitáskérdés is volt.


Egy helyütt hivatkozik is erre a mentalitásra, gondolkodásmódra, ami a dolgok gyorsabb felfogását jelentette, ha jól értettem...

Igen, mindig helyzetben kellett lenni, avagy a jó helyzetfelismerés életfontosságú volt. Iskolába viszont a Donát úti 15-ös számú Középiskolába jártam 1970-ig. A Donát negyedi gyerekek teljesen másak voltak, olyan igazi nyugodt, álmosacska gyerekek.


Miben, mivel egészítették ki ezt a környezetet az iskolai kedvenc tantárgyak, vagy az otthoni, eléggé változatos könyvtár?


Voltak tantárgyak, amelyeket könynyebben tanultam – irodalom, történelem –, de a többit is mind szerettem, meg tanultam is, mert hát nagyjából végig eminens tanuló voltam. A nagyobb könyvtár azonban az erdővidéki Bodosban volt, a nagyapámnak, Fábián Adorján Béla református lelkipásztor-esperesnek a könyvtára, amelyből ki nem estem. Volt benne Descartes is meg József Attila is, Pengős Regénytár, szóval ott éjjel-nappal, udvaron, kertben, állandóan olvastam.


1977-es Forrás-kötetének fülszövegében Erdővidéket második hazájaként mutatja be. Milyen világra talált a bodosi házban, a nagyszülőknél? Szervesedett ez a kolozsvárival vagy megmaradt egy lehetőségként, amit csak félig-meddig lehet kiélni, belakni?

Egyetemista koromig évente legalább három hónapot töltöttem Bodosban pap nagyapáméknál (Fábián Adorján Béla), de a nagymamám soha nem engedett ki a faluba, tiltott a falusi gyerekektől. Ez csak akkor változott meg, amikor az alszegi nagyszüleimhez mentem le (Egyed Géza nagyapámékhoz), és ennek ürügye alatt nem egyszer szabályosan megszöktem, el egészen Nagybaconig, ahol a nagybátyám lakott. Sokat dolgoztam a kertben és 14 éves koromtól már a kukoricát is én hordtam, kerékpárral, Barótról. Tehát a kerékpár meghozta nekem az Erdővidékkel való szorosabb együttélés lehetőségét. Szóval bizonyos tekintetben ez az erdővidékiség része az identitásomnak, amit egykori bodosi pajtásaim mind a mai napig fel is említenek, de sok erdővidéki ember odavalósinak is tart. Ez nem jelenti azt, hogy maradéktalanul egyetértenék az odavaló emberek mentalitásával, tempóival.

Többlakisága, többféle mentalitással való találkozása tette érzékennyé a sokféle irodalmi formákra, problémákra? Vagy ez alkati kérdés?

Azt egészen pontosan nem tudom felmérni, hogy a több összetevőből összeálló énem másfajta érzékenységet is jelentett-e. Feltételezem, hogy igen, mert nagyon pontosan fel tudtam fogni, miben is mások például azok a kolozsvári – mondjuk Irisz-telepi – iskolatársaim, akik életükben csak a flasztert látták... Az irodalom felé biztosan megmutatkozott az, amit én akkoriban az általam nagyon fontosnak ítélt székelyföldi emberi minták, hiteles viselkedés- és beszédmód szempontjából megéltem. Benne vannak ők nem egy elbeszélésemben, novellámban. Ismétlem, a félre nem érthető, pontosan megformált emberi hitelesség volt az, ami engem megragadott. Mint ahogy Lukács Györgyöt is Benedek Elekben – élete alighanem egyetlen hiteles személyiségének tartotta.  Az irodalmi érzékenység azonban más: elég jól értettem az irodalomhoz – iskolás szinten –, mert nyertem szorgalmasan az irodalmi olimpiászokat is, például román nyelven is, ami elég érdekes dolog volt akkoriban. De hogy micsoda a műfaj, meg hogy mi közöm lehet nekem mindehhez, abban egy könyvnek volt perdöntő szerepe: Páskándi Géza Tű foka című, 1972-ben megjelent verseskötetének. Akkoriban persze nem tudhattam, hogy itt a Duna-csatornánál szerzett fotografikus élmények is felbukkannak, például: „--ti guggolók/ szomorú szarók..”; olyan volt nekem, mint egy haiku, de ez az értés-félreértés sorozat vezetett engem oda, hogy aztán nagyon tudatosan rávetettem magam a kimondottan műfaji kérdéskörre. De a másik nagy élményem is Páskándi felől fújt, Az eb olykor emeli lábát. Párbeszédek, színjátékok kötete – zseniális információs sztráda.

Melyek voltak az Echinox-szerkesztő, első kötete verseit író fiatalember meghatározó olvasmányai. És visszaterve Páskándira, az ő hatásának tudható be talán a töredezettebb versforma használata?

Nagyon sokat olvastam abban az időben Eliot, Ungaretti, Füst Milán líráját – nyilván az a fajta versmondat vissza is köszönt az én régebbi verseimben, gondolom, a Búcsúkoncertben azért nem, mert abban nagyon tudatos zenei effektekkel kísérleteztem. De alapjában véve az a gondolat foglalkoztatott, hogy még a legteherbíróbb versmondat – mondjuk, a Rilkéé – is a teljes igaz-ságon innen van, valami befejezhetetlen út, tehát nagyon szerényeknek kell lennünk a tekintetben, hogy mit is merünk kimondani azokban a verssorokban. Amikor a verssorokat fogalmaztam, mindig az „innen oda, az odáig” lehetőségei foglalkoztattak, innen tehát az, amit „töredezettségnek” nevez.

Lehetőségek mint látványok, amit végül nem tudunk meglátni, a megragadás, de a befogadás szempontjaiból sem?

Ezt én egészen pontosan a filozófia nyelvén tudom elmondani. Azaz szerintem az a költészet, ami engem érdekel (Rilke a típusos, de Robert Burns dalköltészetét ugyanilyen módon ide tudom sorolni) megnevez olyan egzisztenciákat, létezőket a könyezetünkből, vagy megszólaltat, de látványokról is lehet szó, amely látványok, hangzások, létezők addig nem voltak. Tehát az igazi költészet létre-hívó, ez benne, ami misztikus, csodálatos. Bennünk is létre hív valamit, ami addig nem volt, ez a költészet tétje. Meg is írtam ezt a dolgot egy tanulmányomban, Poézis és létköltészet a címe, ha jól emlékszem.

Ez kapcsolatban van a Madonnák, porban narrátorának, valamint egyik „hősének”, Delius  őrnagynak azon igyekezetével, hogy belehelyezkedjen az alkotó – Caravaggio például – tekintetébe, teremtődő látványvilágába, vagyis, hogy megértsen valamit a teremtésből? Ez techné kérdése lenne?


Azt hiszem, hogy a mindennapokban mi valóban a más szemével is látunk. Vannak optikai, pikturális, fotografikus, film-kódjaink – ezek egymásból és egymásra is épülnek, a vizuális kultúránk nagyon is teremtő, kreatív kód, szemlélet. (Egyébként Canetti meg is írta ezt A hallás iskolája című önéletrajzi regényében.) Nyilván, amikor az ember nagyobb lélegzetű dologgal foglalkozik – mint a regény –, meg kell találnia szereplőinek látvány-kódját, ami egy bizonyos állandóságot jelent. Mindannyiunknak vannak meghatározó látványképei, emlékei, amelyek a képzeletet formálják, meghatározzák. A techné nem egyéb, mint ezeknek a tudatosítása. Tudatosan kerestem szerte Európában a találkozást a Caravaggio-képekkel vagy Bernini szobraival. Olyasmit mondanak el az ember testi lehetőségeiről, fizikájáról, amit senki más nem tud. Mi pedig emberi testek mozdulatsorairól is írunk. Látnunk kell például azt, ahogyan valaki „felemeli a kezét” – ez nagyon is jelentéshordozó, pontosan megkomponálandó gesztus.

Hogy megértsünk egy alkotást, szükséges a másik szemével is látnunk?

Nem szükséges a más szemével látnunk, de lehetséges. Tehát ha nagyon odafigyelve járjuk körül azt a bizonyos szobrot  vagy képet, a látványt csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy nagyjából mi miért vagy hogyan van ott – a műértés az alkotó szemével való felfogást jelent. Tehát kimegyünk magunkból és azonosulunk a másik szempontjával. Lelket azonban nem tudunk belevinni, ezért nincs tökéletes másolat vagy hamisítvány.

Ez az azonosulás lenne a ráhangolódás? Ami, gondolom, bizonyos szempontból időn kívüliség is.

Igen, a ráhangolódás kifejezi ezt az átlényegülést; időn kívüliség is, vagy más-időiség, vagy idő-köztesség, ahogy tetszik, történik itt valami az idővel, merthogy megtörténünk egy másikkal és az lesz a mi utóidőnk.

Középiskolás voltam, amikor a Búcsúkoncert a kezembe került, és egyből megfogott a világa, nem függetlenül zenei utalásaitól; később, amikor újraolvastam, játékossága, és a – lehet, csak számomra – feltűnő „rosszkedve” fogott meg. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című Déry-szöveggel való esetleges párhuzamon túl milyen elképzelés és zenei élmények képezték P. G. és a Jasmine zenekar történeteinek hátterét?

Sokat kísérleteztem, olyan szempontból, hogy mit jelent hangzást komponálni a verssorokban megjelenő hangrendi viszonyoknak megfelelően, tehát kedves gitárommal a kezemben is hallgatgattam, hogy mit írok. (Még nem volt távol az az idő, amikor kis zenekarommal aktív kolozsvári gitárzenész voltam). Mivel aztán valahogyan szereplőkhöz is kapcsolódtak a versek, egyre inkább kirajzolták egy közösség (zenekar?) koreográfiáját. Meg ne feledjük, hogy az én létező közösségemet éppen akkor kezdte a világ minden tája felé szétszórni a rendszer maga. Ezért Búcsúkoncert. Én sokkal keményebb zenéken nőttem fel, mint a Bródy- vagy, a Presser-dalok, úgyhogy ez az egész Képzelt riport-ügy soha nem befolyásolt, nem izgatott. Más a helyzet, más a forma.

Hogyan fogadták ezt a hangzásvilágot?

Szuperül el voltunk látva: mi az Emerson Lake and Palmer meg a Yes szimfonikus-progresszív rockján nőttünk fel, ami ugye nagyon közel volt Muszorgszkijhoz meg Bartókhoz, aztán Cream, Jimi Hendrix, Santana minden mennyiségben, de otthon volt Led Zeppelin és Jimmy Page. Aztán megjött a Pink Floyd,  Kraftwerk, a Tangerine Dream stb. – nyilván van valami közösség a szöveg és a megnevezett zenék között. Nagyon sok embernek ez jött be: ne feledjük, hogy a Búcsúkoncert színpadi változatát telt házak előtt játszották Temesváron és Vásárhelyen – a-míg be nem tiltották. Bocsárdi László és Salat Lehel (tőlem abszolúte függetlenül) például azonnal rájöttek arra, hogy miként szólal meg ez az egész a színpadon. Tehát nem arról van szó, hogy valamilyen dalszövegeket komponáltam.

Visszatérve a koncert közösségére: a kriterionos, Forrás-sorozatszerkesztő számára kik voltak a meghatározó találkozások?

Láttam Csiki Lászlót szerkesztés közben, a mesterséget tőle tanultam – nem utolsósorban abból, ahogyan az én verseimet gombolgatta. Szegény nagy barátom! Nagyon közeli kapcsolatba kerültem Székely Jánossal, éppen versszerkesztői-ízlésbeli dolgokról is sokat leveleztünk, közeli barátságban voltam Bajor Andorral. Természetesen az ember a nemzedéki közösségben él-hal, sül-fő. Nem panaszkodhattam: Balla Zsófia, Szőcs Géza, Palotás Dezső – ez volt a legszűkebb közösség, nyilván kívülről tudtuk egymás verseit, tudtuk a jót s a rosszat. Én szerkesztettem is sok kötetüket, meg vagy 25 Forrás-kötetet, antológiát is. A Forrás úgynevezett harmadik nemzedékéről most születnek az államvizsga dolgozatok, doktori disszertációk. Nagyon sok kritikát is írtam a nemzedéktársaimról, „a ravasz nyelvműves nemzedék” címke is tőlem származik.

Nem említette a Bretter-tanítványok, Ágoston Vilmosék társaságát. Mennyire különült el a filozófusok köre?

Tíz kerek évig dolgoztam a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében, az eredeti irodalom és főleg a Forrás gondozása tartozott hozzám. Volt, akitől szakmát tanulni: Dávid Gyula, az immár elhunyt Hatházy Ferenc enciklopédikus tudású szerkesztők voltak. Ez persze baráti közösségként is működött a 80-as években, különösen Molnár Gusztávval találkoztam sokat Bukarestben, Ágoston Vilmos korábban elment Romániából. A nyolcvanas években a Bretter-tanítványok már szétszéledtek.

Úgy tűnik, hogy volt egy fokozott figyelem a másik iránt. Ez „túlérzékenység” vagy inkább programszerű, tudatosabb gesztus volt?

Ágoston esetében biztosan így van, ő közismerten nagyon érzékeny antennákkal rendelkezett. Egy kommunikáció- és információszegény világban a másikra figyelés mindig felfokozott, ez persze nem mindig kedves az embernek. De kétségtelenül inkább „egymásban laktunk”, mint manapság elfogadott.

Valamikor a nyolcvanas évek végén, még kölyökként, amikor a Legyünk humorunknál antológia darabjait olvastam, nagyon „humorosnak” találtam, mert világa némiképp ismerős volt: sok emberi tehetetlenség, a nagy, kétségbeesett ivászatok helyzete. Azért a fentebb említett társaság nagy része elment vagy meghalt.
Mit vittek magukból Egyed Péter odafordulásából? Egyszer említette, hogy itthon maradása tudatos gesztus volt...

Itt két kérdésről van szó. Az említett antológiát például Panek Zoltán szerkesztette, aki nagyon sok szeánszt szentelt a szerkesztésnek, én is így kerültem bele a dologba a Palotás-történettel. Szóval a Panek-klubban főleg Mózes Attila és Király László fordult meg, pletykálkodtunk mi rendesen, de azért beszélgettünk az irodalom meg a könyv dolgairól. Panek nagyon hiú ember, művészileg felfokozott öntudatú ember volt. Ezért például rávettük arra, hogy írja meg a magyar irodalom leghosszabb esszémondatát, amit egy szuszra lehet olvasni. Meg is írta, ott van a Boszorkánygyűrűben. Szóval megfelelőképpen odafigyeltek a mondanivalómra. De térjünk a másik kérdésre. Én főleg azért tudtam  itthon maradni – természetesen nekem ez az itthon az otthon –, mert a barátaim, Ágoston Vilmos és Balla Zsófia javaslatára Domokos Géza felvett a Kriterionhoz, egyébként minden elő volt készítve az áttelepedésemre magyarországi barátaim, Hoppál Mihály és Voigt Vilmos részéről.  A Nyelvtudományi Intézetben lett volna állásom, 1988 táján úgy éreztem, hogy körülbelül másfél évig bírom még a dolgot. Az elmenés pszichéjét láttam működni, a barátaim küzdöttek, küzdöttek, aztán egy szürke hajnalon elkezdtek csomagolni. Leomlott a belső fal.

Buta kérdés, de mégis felteszem: megbánta, hogy itt maradt?

Nem bántam meg, mert azért elég sokat nem voltam itt, hanem Olaszországba vitt a sorsom. Ami nem volt és nincs teljesen ínyemre, az egy bizonyos feladatrendszer, ami az intézményépítéshez (filozófiaoktatás) kapcsolódik, rendkívül erős kötöttséget jelent, mentálisan is. Oda kell figyelni, minden percben, betáplálni a környezetbe azt a szervezési és kulturális minimumot, ami nélkül nem tud az ember maga sem működni. Ilyen értelemben elég mostoha az erdélyi pálya.

A Kortárs 1995. évfolyam 3. számában olvastam a Curriculum vitae-sorozatban azt, amit tanár úr írt. Nyers őszintesége akkor, valahogy nyitva hagyta az élményt, később, amikor a döntésekből összeálló hurkok egyedpéteri metaforájára rátaláltam, akkor állt össze a kép. Hogy lehet egy ilyen hurokból kilépni – ha lehet!

Azért ne feledjük, hogy az önmeghatározásomban a szabadság mindig is nagyon fontos kérdés volt, erről két könyvet is írtam. Ma is úgy gondolom, nem mindig vagyunk a magunk urai, nagyon erősek a determinációk, de a szabadság végül is olyasvalami, amit elég nagy körültekintéssel fel lehet építeni az időben. Másrészt a sok utazás, ismeretség, második olasz pátriám kulturálisan is felszabadító élmény volt számomra. Belekerülni egy nagy kultúra vérkeringésébe, a humanista műhelyekbe kissé más arculatot is ad az embernek. Van egy olyanfajta könnyedség, amit kétségtelenül onnan nyertem. Ezt a nyereség, szabadság rovatban kell elkönyvelni.

A nyereség mellett nem akkora a veszteség is? Erőfeszítés, bizonyos szavak elvesznek, átalakulnak, roncsolódnak.


Az a szemantikai tér is változik, amelyben élünk, nincsenek eleve adott és végérvényes jelentések. A mondanivalómat az általam kedvesnek vélt világról Madonnák, porban című regényemben bizonyos értelemben csúcsra járattam. Érzelmileg is kifosztottam magam. Meg más értelme van ma már  számomra a becsület, hűség, méltóság fogalmainak is. Nyilván, sok minden összetört körülöttem, a posztmodern kor más jelentésekre tanít. Amikor azonban a mostani regényemet írom, látom, hogy voltaképpen mindig is rendelkeztem az animális világ, a túlélés világának a kulcsszavaival, mivelhogy ezt belénk verték. Ebben a világban a törvénynek egyetlen értelmes magyarázata van, az, hogy miként lehet kijátszani és megkerülni... Szóval van itt két dolog, amihez azért ragaszkodnék: Heidegger azt mondja, hogy kell valami komolyság az élethez, mert különben semmi nem lesz belőle, Borges meg azt, hogy valami szenvedély kell az élethez ... Itt nincs folytatás. Szóval jöhetnek többletek, de azok nem nyilvánvalóak abból, amit éppen csinálunk.

Ezt takarja a „belül is foltos vagyok…” mondat? „Belül egy párduc, hiúz, leopárd vagyok...”

A belső mítoszok mindig is nagyon fontosak voltak számomra. Van valamilyen animisztikus vagy éppen animális kapcsolat aközött, hogy kicsoda az ember vagy milyen állatalakban fogja fel éppen önmagát, vagy éppen milyen állatok segítik. Hihetetlenül gazdag világ vehet ilyenformán körül bennünket. Amikor aztán elveszítjük, mintegy az erőink egy részét is elveszítjük.

Igen, viszont az „angyal-morze” vagy „manó-morze” közvetítette üzenetek arról is szólnak számomra, hogy a komolyság, a szenvedély nagyon kitolják konfrontatív módon az embert a világ fele, és hogy néha vissza kell vonulni. Hogy van egy jókora esetlegesség vagy kiszolgáltatottság ebben a dologban.

Arról van szó, hogy bizonyos kihívásokat vállalni kell. Akcidensek vagyunk, „megesünk” a világban, egy nagy erdőben egyedül sétafikálni azzal a kockázattal jár, hogy medvékkel, farkassal találkozunk. Aztán vagy-vagy. Ezek nélkül az élmények nélkül soha nem tudtam volna meg, hogy milyen az igazi figyelem: az én saját állati figyelmem. Vannak persze emberfarkasok és emberborzok, akiknek az ártalma sokkal nagyobb lehet. Szóval nem éppen az a vita contemplativa volt az enyém.

Így, utólagosan, önreflexíve, ennek a vita activának az eredőire vagy mozgatóira voltam igazán kíváncsi. Sikerült ezt becélozni, vagy a történetek és mítoszok ezeket kivédik? Össszeállt körvonalaiban az a kérdes, amire a válasz Egyed Péter?

Balla Zsófia definíciója szerint egy kalandor meg egy professzor viaskodik bennem – többek között. Néha azért ezek ketten paktumot kell, hogy kössenek, bár egy rövid időre.

Egyed Péter
1954-ben született Kolozsváron. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudomány-egyetem történelem–filozófia szakán végzett 1978-ban, jelenleg az egyetem oktatója, 2007 áprilisától doktorátusvezetői joggal. Költő, próza- és esszéíró, egyetemi tanár. Kutatási témái: szabadságfilozófiák, emberi jogok filozófiái, magyar filozófiatörténet. Nyolc filozófiai tárgyú könyv mellett Egyed Péter nyolc szépirodalmi kötetet is publikált. Több rangos irodalmi díjat kapott.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében