A mai idősebb generáció tudatában úgy élt a múlt századforduló előtti és utáni időszak, az Osztrák–Magyar Monarchia világháborút megelőző két évtizede, mint valami mesebeli állapot, amikor talán a legjobb élet volt tájainkon. Nagyszüleink fiatalkora esett ezekre az évekre, s a már megszépült emlékeket adták tovább a következő nemzedékeknek. Még az emlékiratok, regények is visszatekintve nosztalgikusan idézték fel a közelmúltat, az úgynevezett „sötét békét”. Mert ami azután jött, a világháború, a hatalomváltás, a kisebbségi lét, az újabb háború, egyértelműen kevés szépet kínált. Különösen igaz ez Kolozsvárra. A város ekkor nőtt ki a középkori várfalak szorításából, lakossága hirtelen megkétszereződött, lakásai, házai, utcái, terei új arculatot öltöttek, közép-európai mintára megújultak. Aki ma Kolozsvár belvárosát járja, szinte léptenként a monarchiabeli várostervezés és szervezés emlékeivel, építészeti megoldásaival találkozik. S bár annak idején követtek el hibákat is (pl. a városfalak, kaputornyok szinte teljes elpusztítása), a városközpont több mint száz éven át az akkor kialakított keretek között maradt.
1989 előtt ezt a korszakot mifelénk alig-alig lehetett kutatni, a hivatalos történetírás inkább a negatívumokat emelte ki. Így aztán természetes, hogy az elmúlt másfél évtizedben e korszak tanulmányozása hálás feladatként kínálkozott. Annál is inkább, mert már az egykori szemtanúk jórészt kihaltak, már csak a tények és dokumentumok beszélhetnek. A budapesti Sas Péter, valamint a székelyföldi Gyarmati Zsolt e korszakra szakosodott az utóbbi években: bár nem élnek Kolozsvárt, e városban találtak kifogyhatatlan témát maguknak.
Gyarmati Zsolt Kolozsvárt szerzett az 1990-es évek végén történelemtanári oklevelet és magiszteri fokozatot, s utóbb a budapesti egyetem társadalomtörténeti doktori iskolájába nyert felvételt. Jelenleg a Csíki Székely Múzeum igazgatója. Témavezetője, Gyáni Gábor professzor irányításával kezdte tanulmányozni Kolozsvár XIX. század végi és XX. század eleji mindennapjait, a nyilvános és magánélet itteni jellemzőit. A Szabadság, a Korunk s néhány szakközlöny hasábjain megjelent dolgozatai már eddig is figyelmet keltettek, főleg új nézőpontjukkal. Most tíz, a Szamos-parti városra vonatkozó dolgozatát gyűjtötte kötetbe Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán címmel. Gyáni Gábor előszavából kiderül, hogy a szerző e korszak monografikus feldolgozására készül.
A tanulmányokat két fejezetcím alá csoportosítva olvashatjuk. A Séták a monarchiabeli Kolozsváron hat dolgozata két csoportra oszlik. Egyik részük a tájékozódás és a témába való helyezkedés eredménye, második csoportjuk már tényleg újat hoz, módosítja vagy kiegészíti az eddig megírtakat. A korszerűsödő Kolozsvárt mint az ellentétek városát mutatja be a szerző. Statisztikai adatok felhasználásával érzékelteti a lakosság számának és összetételének alakulását, a lakáshelyzet javulását, az iparosodást, rámutat a felmerülő városrendezési kérdésekre. Vagyis a modernizációs folyamat helyi hullámgörbéit érzékelteti. Gyakran hasonlítja a kolozsvári jelenségeket más városokéhoz. Már itt felmerül az erdélyi olvasót zavaró nézőpont kérdése. Erdélyt a mai magyarországi felfogás szerint tekinti: ide sorolja a Romániához csatolt területeket. Így aztán Kolozsvárt minduntalan Szatmárnémetivel, Nagyváraddal, Araddal és Temesvárral veti össze. A monarchia idején ezek a városok még csak régió szempontjából sem igazodtak Erdélyhez. Ugyancsak a pesti nézőpont szerint Kolozsvár a „Királyhágón túli országrészben” tölt be vezető pozíciót.
A Főtér-rendezés 1852–1890 közötti vitáit Kőváry László annak idején megörökítette. Most az ő adatait néhány emlékirat, a sajtó és a városi jegyzőkönyvek utalásaival gazdagítva tárja elénk a szerző. A harmadik dolgozat Kolozsvár sajtótörténetének egy eddig még feltáratlan korszakába, az első világháború éveibe vezet el, miután megállapítja, hogy az egész monarchiabeli időszak helyi sajtóját fel kellene dolgozni. Tehát röviden összefoglalja az előzményeket, majd az 1914 augusztusától fennálló helyzetet, a háborús cenzúrát. Számba veszi a tizennégy legfontosabb hírlapot, s külön táblázatban is bemutatja adataikat. Úgy tűnik, a szerző nem jutott hozzá Krizsó Kálmán alapvető, 1968-ban írt munkájához: Kolozsvár tartomány nyomdatörténete és hírlapirodalom-története. Ennek kézirata sokáig a Kriterion Könyvkiadónál hányódott, a cenzúra miatt nem lehetett kinyomtatni. Remélhetően, a kötetnek nem lett ugyanaz a sorsa, mint Krizsó sírkövének a Házsongárdi temetőben. A műből az is kiderülne, hogy a lapalapításért nem Schildenkrant, hanem Schildkraut Izsák folyamodik, akinek 1902-től van nyomdavállalata Kolozsvárt. S az Erdélyi Szemle sem nevezhető az „első állandó és színvonalas erdélyi irodalmi hetilapnak”, mert a kéthetente 1908–1913 között megjelenő Erdélyi Lapok is igényt tarthat e jelzőkre. Esetleg a modern szemlélet terén úttörő S. Nagy László lapja.
Egyértelműen újszerű és tárgyát kimerítő a kávéházakról szóló két tanulmány. Ezek a magánélet intimitása és a nagyvárosi tömegélet határán elhelyezkedő, félnyilvánosságot biztosító helyiségek a XIX. század első felében jelennek meg Kolozsvárt. Eleinte nehéz őket a cukrászdától és a vendéglőtől megkülönböztetni. Számuk a századforduló éveiben növekedik meg. Külön kategóriát képeznek a kávémérések, amelyeket inkább hölgyek vezettek, s a reggeli, délelőtti kávézás és süteményfogyasztás színterei voltak, nem árultak szeszes italt. A kávéházak viszont késő éjszakáig nyitva tartó, tágasabb, biliárdasztallal rendelkező helyiségek, ahol mulatni is lehetett. Egy Nagyvárad, Arad és Temesvár hasonló vendéglátó egységeit összehasonlító táblázatból kiderül, hogy Kolozsvárt csak a XX. század első évtizedében alakul ki az igazi kávéházi élet. Több mint húsz „önálló kávéházat” és kilenc szálloda melletti kávézót sikerül több-kevesebb adattal számba venni. Közülük jócskán kimagaslik a New York Szálló épületében működő, de a Biasini, Központi, Pannónia, Kikakker neve is fogalom volt. Magyarországon először 1884-ben szabályozták a vendéglők és kávéházak működését, a kolozsvári törvényhatóság 1901-ben hozott erre vonatkozó szabályrendeletet. A másik kávéházas tanulmány csak az 1914–1918 közötti helyzettel foglalkozik. S ez sorrendben korábban született. Így az ismétlések elkerülhetetlenek. E korszak meghozza már a kávéházak elzüllésének, kártyaklubbá süllyedésének a lehetőségét is. Ezekből az évekből hat kávéházat mutat be a szerző – részben azonosak az előző korszakéval. Különösen érdekes a háború okozta kávéhiány és a pótkávék bemutatása. Innen érthető meg, hogy az előttünk járó generációk miért tartották olyan nagy becsben a kávét. 1916-ban meglehetősen sarkítva állapította meg egy lap: „Kolozsvár egy kisváros, ahol nem szaladgálnak a villamosok, nincs autótaxija, a lakásokban nincs fürdőszoba, de van ötven kávéháza és mulatója.”
E kettős dolgozat kapcsán felmerül a gyakran vitatott kérdés: egy tanulmánykötetbe eredeti megjelenésük sorrendjében, módosítatlanul kell-e felvenni az egyes dolgozatokat? Igaz, hogy gyakran lehetetlen több év távlatából és főleg témaváltás után átdolgozni egy-egy írást. Itt azonban úgy érezzük, hogy ezt a két dolgozatot nem is túl nagy erőfeszítéssel össze lehetett volna olvasztani.
A prostitúció kérdése sokáig tabutémának számított, s napjainkban is nehéz hozzá közelíteni. Mutatja ezt, hogy Romániában időnként politikai viták középpontjába kerül, de törvényileg máig rendezetlen. Hogy milyen pontos szabályozásnak volt alávetve a monarchia éveiben, arra Gyarmati Zsolt tanulmánya mutat rá. Összeveti az 1874-es városi szabályrendeletet az 1905-ben kiadottal. Az előbbi öt részből áll 73 §-sal, az utóbbi hat részből, s 72 §-t tartalmaz. Kolozsvár úttörő volt a vidéki városok közül ezen „szolgáltatás” szabályozásában. A pesti 1867-es szabályrendelet után az itteni következik. 1887-ben Debrecen, 1890-ben Győr hoz ilyen vonatkozású jogszabályokat. A két kolozsvári szabályrendelet elemzése alapján a szerző rámutat, hogy kik és hol nyithattak bordélyházat, kik lehettek kéjhölgyek (a „kéjnők” három kategóriára oszlottak: bordélyházi kéjnő, magánlakáson levő kéjnő és futó-bárcás kéjnő). Továbbá a bordélyban lakókat milyen jogok illették meg: „A prostituáltak szolgáltatásait a jogalkotó a közösülésre redukálta, az érte fizetendő összeget a főkapitány bordélyházanként külön-külön határozta meg, és »föltűnő helyeken alkalmazott táblán kiírandó« volt.” De a bordélyos és a kéjnő kapcsolatát is apró részletekig meghatározták. Így például a tulajdonos minden alkalmazottjának nappali órában legalább kétórányi sétaidőt kellett hogy engedélyezzen. Az egészségügyi felügyeletet a tisztiorvos végezte: négynaponként (utóbb hetente háromszor) a bordélyházban tartózkodó minden tizenhét és negyvenhat év közötti nőt megvizsgált. Szabályozták a prostitúcióra vonatkozó rendőri felügyeletet is: főleg a nyilvántartás és a botrányok megakadályozása esett e munkakörbe. Előírták azt is, hogy a futó kéjnők este tíz óra előtt az utcán nem jelenhetnek meg, s kijelölték azokat a központi utcákat, ahol nem hódíthatnak. A szerző csak a jogi vonatkozásokat tárgyalja, s mindössze zárójelben és jegyzetben utal a kolozsvári nyilvánosházak helyére. Márpedig ha a kávéházaknál összegyűjtötte a helyrajzi adatokat, itt is hasznos lett volna tisztázni, hol, milyen nyilvánosházak működtek. Meglepő módon ezt a munkát jórészt elvégezte Asztalos Lajos, aki Kolozsvár helynév- és településtörténeti adattárában (Kolozsvár, 2004) a Kupleráj címszónál hat pontban tárgyalja e létesítményeket. Különben a nyilvánosházak ügyében először Pataki Jenő, Erdély első orvostörténésze végzett gyűjtő- és kutatómunkát. Ő 1898–1919 között Kolozsvár egyik tisztiorvosaként gyakorolta is a nyilvánosházak egészségügyi ellenőrzését, s ennek kapcsán egy egész köteg anyagot halmozott fel. Hagyatéka most a kolozsvári Állami Levéltárban található (vö. Erdélyi Múzeum 1994/3–4. sz.).
A kötet második részében a Kézzel írott mindennapok fejezetcím alatt négy szorosabban egymáshoz kapcsolódó dolgozatot olvashatunk. Ebből a fejezetből – mondjuk Erdélyre kiterjesztve – a szerző egy teljes életpályára való kutatási programot építhet ki. Ugyanis azt szemlélteti, hogyan lehet az emlékirat-irodalmat „másként” olvasni, mint eddig. Kutatási módszerét megalapozó tanulmánnyal indít: Napló, naplóirodalom, történeti forrás. Tisztázza, hogy mi is a napló, s elkülöníti ennek a XVI–XVII. században kialakult műfajait, jellemzőit. Azután számba veszi az erdélyi s különösen a kolozsvári emlékirat-irodalmat a XIX. századig. Igazán érdekes annak szemléltetése, hogy míg a pozitivista kutatók a korabeli történelmi események jobb megismeréséhez kerestek adatokat a naplókban, az 1970-es évektől kibontakozó irányzat a korabeli társadalom térhasználatával, mindennapi életgyakorlatával, az író mentalitásával kapcsolatos adatokat igyekszik feldolgozni. A romániai magyar történetkutatásban 1989 előtt ez a módszer már csak azért sem honosodhatott meg, mert a levéltárakban a naplók, emlékiratok zárolva lappangtak. Várhatóan egész sor, a monarchia idején keletkezett napló, önéletírás fog a közeljövőben előkerülni, ezek „a szubjektív történelem elsőrendű dokumentumainak számítanak” majd.
A szerző két, egyelőre kéziratos, de megjelentetésre előkészített napló újszerű elemzésére tesz kísérletet. Az egyik napló szerzője Márki Sándor, a kolozsvári egyetemen 1892-től 1919-ig a történelem professzora. 1873 és 1925 között vezetett naplójának másolatát a Békés Megyei Levéltár őrzi, s készül kiadni. Ennek a Kolozsvárra vonatkozó első tíz évét (1892–1902) dolgozza fel a szerző annak függvényében, hogy miként tükrözi a polgári otthont és a családi életet. Az alfejezetek a lakásra (rajzzal!), házastársi kapcsolatára, leányához való viszonyulására és a cselédek tartására vonatkoznak. A szerző összegezésként megállapítja, hogy a napló tükrében Márkiék kolozsvári lakása „minden szempontból kielégítette a kor jómódú, középosztálybeli polgárának igényeit”. E sorok írója két ok miatt is különös érdeklődéssel olvasta ezt a dolgozatot. Egyrészt, mert írt Márkiék lakóházáról (vö. Magyarok utcája. Kolozsvár, 1995. 99–100. – s ott még a kávéházakról is akad néhány adat!). Másrészt mert minduntalan a Márkival egyidős dédnagyapja, a kórházigazgató orvosprofesszor jutott eszébe, aki szintén naplót vezetett, s nem egy, hanem négy gyermeket nevelt. Márkiék hat szobát béreltek, a kórházigazgató hivatali lakása hétszobás volt. Egy-egy ekkora lakáshoz legalább két-három alkalmazottat (szakácsnő, szobalány, pesztra) fogadtak fel. A családfőt inkább munkája kötötte le, a feleség irányította a családi életet. Csak nagy dolgokban hoztak közös döntést. Márkit mint köztiszteletben álló személyiséget és történészt 1894-ben a Mátyás király-szoborbizottság tagjául választották, s ettől fogva naplója tükrözi a szobor felállításáig történt eseményeket. Gyarmati Zsolt a napló tükrében mutatja be a szobor előtörténetét egy tanulmányban. Jellemzi Márki és Fadrusz viszonyát. Találó megállapítása: „gyakorta az a benyomásunk, hogy a hivatalos iratok és a sajtó véleménye mellett Márki egy harmadik típusú olvasatát adja az éppen aktuális eseményeknek”.
A másik napló, ami Gyarmati vizsgálódási körébe került, a Kelemen Lajosé. Ezt karhatalmi erők kobozták el az Unitárius Egyháztól, azóta az Állami Levéltárban őrzik, s csak a 90-es években vált kutathatóvá. Most Sas Péter és Gyarmati is közzétételét tervezgeti. Az 1894-től 1938-ig több-kevesebb rendszerességgel vezetett, talán hiányosan is fennmaradt napló alapján meg lehet ismerni a nagy történész lelkialkatát, életkörülményeit, a „fanatizmus határát súroló” morális és szakmai elvárásait.
Meglepő mondattal indul a dolgozat: „Kelemen Lajos személyiségét, életpályáját – az idősebb erdélyi történetkutatókat leszámítva – sajnos kevéssé ismerik.” E sorok írója ugyan még személyesen ismerhette az iskolateremtő tudóst, reméli, hogy ez a megállapítás csak a határon túliak (avagy inneniek?) esetében igaz. A kolozsvári egyetemen diplomát szerző magyar hallgatók valamilyen összefüggésben csak találkoznak nevével. Gyarmati először Kelemen életpályáját és naplójának történetét vázolja fel. Utána gimnazista korára vonatkozó feljegyzéseit elemzi. Diákéveit taglaló öregkori visszaemlékezéseit különben épp e sorok írója tette közzé 1993-ban (Születtem Marosvásárhelyt. Kolozsvár, 1993). E korai naplóbejegyzések közt még rovásírásos is található. 1896-tól Kolozsvárt töltött egyetemi évei alatt feljegyzi életvitelét, tudományos búvárkodásának első lépéseit, falujárásait, de az egyetemi életről, tanárairól, diáktársairól hallgat. Jó, hogy kollégája és barátja, Gyallay Pap Domokos regényben örökítette meg ezeket az éveket. A közélet eseményei jobban érdeklik Kelemen Lajost: lelkesen gyűjt egy székelykeresztúri Orbán Balázs-szobor érdekében. Bár nem politizált, már családi alapon is a 48-as nézetek hirdetőivel értett egyet. Néhány tüntetésről is beszámol a napló. Lelkesen vett részt a március 15-i ünnepségeken, s ő is megsiratta Erzsébet királyné tragikus halálát. Életének alakulására nagy hatással volt a Gidófalvy István közjegyző házánál nevelőként eltöltött pár év. Mint a szerző rámutat: „az ifjú tanárjelölt a polgárság alsó rétegéből, gyakorlatilag egy frissen polgárosodott családból érkezett a felsőközép »úri« környezetbe”. Itt családtagként befogadták. Életvitelt tanult, s közben sikerült szinte baráti viszonyt kialakítania tanítványával, a kis Pistával.
Külön fejezet vizsgálja Kelemen Lajos szabadidő-töltését. Fő szórakozása a biciklizés, Gidófalvy ajándékozza meg kerékpárral. Eljár felolvasó ülésekre, meg tanítványával a színházi előadásokra. Egyik-másik színész teljesítményéről feljegyzi véleményét. Nem vendéglőző típus, a lumpolást megveti. Néhány táncestélyen azonban részt vesz. Szeret táncolni, de nem bír inni. Az estélyek főleg lányok megismerésére szolgálnak: Dávid Ferenc egyesületi estély, Menza-estély, vasúti üzletvezetőség bálja. Kapcsolatrendszerének, baráti körének elemzéséből kiderül, hogy egyetemi társai, munkatársai köréből kerültek ki azok, akiket bizalmába fogadott. Igen szigorúan ítélte meg barátait. Egyszer majdnem párbajba is keveredett. Néhány lány neve is bekerül a naplóba, pár szóval minősíti őket, ám e megjegyzések alapján nem lehet fogalmat alkotni női eszményképéről. Pályakezdése igen nehézkesen indul. Az Egyetemi Könyvtárban kapott napidíja a létfenntartáshoz is alig elegendő. Napi munkája, kutató szenvedélye mellett nincs elég ideje és pénze a doktorátus, illetve a tanári diploma megszerzéséhez. Bár az Unitárius Kollégiumban óraadóként alkalmaznák, nem tudja elviselni az idősebb tanárok lekezelő bánásmódját. Végül Gál Kelemen igazgatónak mégiscsak sikerül megnyernie őt, s tanári képesítésének megszerzése után 1908-ban rendes besorolást kap. A Kelemen családhoz fűződő viszonyt tárgyaló utolsó fejezet rámutat arra az ellentmondásra, ami a tisztelt, de alkoholizmusa miatt gyarlónak tartott apa megítélésében mutatkozik. A családot összetartó édesanya alakja hiányzik a feljegyzésekből, a testvérek is inkább hibáik révén kerülnek be a naplóba. A szigorú erkölcsű Kelemen Lajos általában arra, ami természetes, normális volt, nem pazarolt szót, csak a kirívót, rendhagyót vette észre. Ez a tanulmány vagy tíz évnyit elemez a napló átfogta időszakból: a „kirajzolódó lelki profil, szociális miliő segít megérteni azt, miként zajlott egy fiatalember élete konkrét hely- és időkoordináták között”. A szerző a napló további elemzését ígéri.
Gyarmati Zsolt e kötetével új színt hozott a Kolozsvár-kutatás terén. Főleg a naplók elemzésével a magánélet és közélet olyan összefüggéseit, eddig alig feltárt vonatkozásait tárja elénk, amelyek közelebb visznek a monarchiabeli emberek habitusának megértéséhez. Eddig csak a széppróza nyújtott valamelyes betekintést a mindennapok világába, a családi viszonyokba, a gondolkodásba és lelki életbe. Ezek a naplókon át jobban, konkrétabban megfoghatókká válnak. Csak figyelő és látó szemmel kell olvasni. Bár erre nincs szabály, de reméljük, hogy a szerző átállítja nézőszögét, s nemcsak Erdélyből fogja nézni az eseményeket, hanem az itteni eredményeket is legalább úgy fogja ismerni és felhasználni, mint a határ túloldalán születetteket. Az elméleti vonatkozásokat taglaló tanulmányoknál kissé jobban kéne szeretni a magyar nyelvet. Ha disszertációkban el is várják a korpusz, kontextus, fókuszál s különösen a ma már elkoptatott diszkusszió kifejezéseket, hagyjuk ezeket a tudós professzoroknak, s a szélesebb olvasóközönségnek keressünk helyettük magyarul csengő szavakat!
Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán. Tanulmányok. Komp-Press. Kolozsvár, 2005. 349 l.