1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

A mai idő­sebb ge­ne­rá­ció tu­da­tá­ban úgy élt a múlt szá­zad­for­du­ló előt­ti és utá­ni idő­szak, az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia vi­lág­há­bo­rút meg­elő­ző két év­ti­ze­de, mint va­la­mi me­se­be­li ál­la­pot, ami­kor ta­lán a leg­jobb élet volt tá­ja­in­kon. Nagy­szü­le­ink fi­a­tal­ko­ra esett ezek­re az évek­re, s a már meg­szé­pült em­lé­ke­ket ad­ták to­vább a kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­kek­nek. Még az em­lék­irat­ok, re­gé­nyek is vissza­te­kint­ve nosztalgikusan idéz­ték fel a kö­zel­múl­tat, az úgy­ne­ve­zett „sö­tét bé­két”. Mert ami azu­tán jött, a vi­lág­há­bo­rú, a ha­ta­lom­vál­tás, a ki­sebb­sé­gi lét, az újabb há­bo­rú, egy­ér­tel­mű­en ke­vés szé­pet kí­nált. Kü­lö­nö­sen igaz ez Ko­lozs­vár­ra. A vá­ros ek­kor nőtt ki a kö­zép­ko­ri vár­fa­lak szo­rí­tá­sá­ból, la­kos­sá­ga hir­te­len meg­két­sze­re­ző­dött, la­ká­sai, há­zai, ut­cái, te­rei új ar­cu­la­tot öl­töt­tek, kö­zép-eu­ró­pai min­tá­ra meg­újul­tak. Aki ma Ko­lozs­vár bel­vá­ro­sát jár­ja, szin­te lép­ten­ként a mo­nar­chia­be­li vá­ros­ter­ve­zés és szer­ve­zés em­lé­ke­i­vel, épí­té­sze­ti meg­ol­dá­sa­i­val ta­lál­ko­zik. S bár an­nak ide­jén kö­vet­tek el hi­bá­kat is (pl. a vá­ros­fa­lak, ka­pu­tor­nyok szin­te tel­jes el­pusz­tí­tá­sa), a vá­ros­köz­pont több mint száz éven át az ak­kor ki­ala­kí­tott ke­re­tek kö­zött ma­radt.
1989 előtt ezt a kor­sza­kot mi­fe­lénk alig-alig le­he­tett ku­tat­ni, a hi­va­ta­los tör­té­net­írás in­kább a ne­ga­tí­vu­mo­kat emel­te ki. Így az­tán ter­mé­sze­tes, hogy az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben e kor­szak ta­nul­má­nyo­zá­sa há­lás fel­adat­ként kí­nál­ko­zott. An­nál is in­kább, mert már az egy­ko­ri szem­ta­núk jó­részt ki­hal­tak, már csak a té­nyek és do­ku­men­tu­mok be­szél­het­nek. A bu­da­pes­ti Sas Pé­ter, va­la­mint a szé­kely­föl­di Gyar­ma­ti Zsolt e kor­szak­ra sza­ko­so­dott az utób­bi évek­ben: bár nem él­nek Ko­lozs­várt, e vá­ros­ban ta­lál­tak ki­fogy­ha­tat­lan té­mát ma­guk­nak.
Gyar­ma­ti Zsolt Ko­lozs­várt szer­zett az 1990-es évek vé­gén tör­té­ne­lem­ta­ná­ri ok­le­ve­let és ma­gisz­te­ri fo­ko­za­tot, s utóbb a bu­da­pes­ti egye­tem tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti dok­to­ri is­ko­lá­já­ba nyert fel­vé­telt. Je­len­leg a Csí­ki Szé­kely Mú­ze­um igaz­ga­tó­ja. Té­ma­ve­ze­tő­je, Gyáni Gá­bor pro­fesszor irá­nyí­tá­sá­val kezd­te ta­nul­má­nyoz­ni Ko­lozs­vár XIX. szá­zad vé­gi és XX. szá­zad ele­ji min­den­nap­ja­it, a nyil­vá­nos és ma­gán­élet it­te­ni jel­lem­ző­it. A Sza­bad­ság, a Ko­runk s né­hány szak­köz­löny ha­sáb­ja­in meg­je­lent dol­go­za­tai már ed­dig is fi­gyel­met kel­tet­tek, fő­leg új né­ző­pont­juk­kal. Most tíz, a Sza­mos-par­ti vá­ros­ra vo­nat­ko­zó dol­go­za­tát gyűj­töt­te kö­tet­be Nyil­vá­nos­ság és ma­gán­élet a bé­ke­idők Kolozsvárán cím­mel. Gyáni Gá­bor elő­sza­vá­ból ki­de­rül, hogy a szer­ző e kor­szak mo­nog­ra­fi­kus fel­dol­go­zá­sá­ra ké­szül.
A ta­nul­má­nyo­kat két fe­je­zet­cím alá cso­por­to­sít­va ol­vas­hat­juk. A Sé­ták a mo­nar­chia­be­li Ko­lozs­vá­ron hat dol­go­za­ta két cso­port­ra osz­lik. Egyik ré­szük a tá­jé­ko­zó­dás és a té­má­ba va­ló he­lyez­ke­dés ered­mé­nye, má­so­dik cso­port­juk már tény­leg újat hoz, mó­do­sít­ja vagy ki­egé­szí­ti az ed­dig meg­ír­ta­kat. A kor­sze­rű­sö­dő Ko­lozs­várt mint az el­len­té­tek vá­ro­sát mu­tat­ja be a szer­ző. Sta­tisz­ti­kai ada­tok fel­hasz­ná­lá­sá­val ér­zé­kel­te­ti a la­kos­ság szá­má­nak és össze­té­tel­ének ala­ku­lá­sát, a la­kás­hely­zet ja­vu­lá­sát, az ipa­ro­so­dást, rá­mu­tat a fel­me­rü­lő vá­ros­ren­de­zé­si kér­dé­sek­re. Va­gyis a mo­der­ni­zá­ci­ós fo­lya­mat he­lyi hul­lám­gör­bé­it ér­zé­kel­te­ti. Gyak­ran ha­son­lít­ja a ko­lozs­vá­ri je­len­sé­ge­ket más vá­ro­so­ké­hoz. Már itt fel­me­rül az er­dé­lyi ol­va­sót za­va­ró né­ző­pont kér­dé­se. Er­délyt a mai ma­gyar­or­szá­gi fel­fo­gás sze­rint te­kin­ti: ide so­rol­ja a Ro­má­ni­á­hoz csa­tolt te­rü­le­te­ket. Így az­tán Ko­lozs­várt mind­un­ta­lan Szat­már­né­me­ti­vel, Nagy­vá­rad­dal, Arad­dal és Te­mes­vár­ral ve­ti össze. A mo­nar­chia ide­jén ezek a vá­ro­sok még csak ré­gió szem­pont­já­ból sem iga­zod­tak Er­dély­hez. Ugyan­csak a pes­ti né­ző­pont sze­rint Ko­lozs­vár a „Ki­rály­há­gón tú­li or­szág­rész­ben” tölt be ve­ze­tő po­zí­ci­ót.
A Fő­tér-ren­de­zés 1852–1890 kö­zöt­ti vi­tá­it Kőváry Lász­ló an­nak ide­jén meg­örö­kí­tet­te. Most az ő ada­ta­it né­hány em­lék­irat, a saj­tó és a vá­ro­si jegy­ző­köny­vek uta­lá­sa­i­val gaz­da­gít­va tár­ja elénk a szer­ző. A har­ma­dik dol­go­zat Ko­lozs­vár saj­tó­tör­té­ne­té­nek egy ed­dig még fel­tá­rat­lan kor­sza­ká­ba, az el­ső vi­lág­há­bo­rú éve­i­be ve­zet el, mi­u­tán meg­ál­la­pít­ja, hogy az egész mo­nar­chia­be­li idő­szak he­lyi saj­tó­ját fel kel­le­ne dol­goz­ni. Te­hát rö­vi­den össze­fog­lal­ja az előz­mé­nye­ket, majd az 1914 au­gusz­tu­sá­tól fenn­ál­ló hely­ze­tet, a há­bo­rús cen­zú­rát. Szám­ba ve­szi a ti­zen­négy leg­fon­to­sabb hír­la­pot, s kü­lön táb­lá­zat­ban is be­mu­tat­ja ada­ta­i­kat. Úgy tű­nik, a szer­ző nem ju­tott hoz­zá Krizsó Kál­mán alap­ve­tő, 1968-ban írt mun­ká­já­hoz: Ko­lozs­vár tar­to­mány nyom­da­tör­té­ne­te és hír­lap­iro­da­lom-tör­té­ne­te. En­nek kéz­ira­ta so­ká­ig a Kriterion Könyv­ki­adó­nál há­nyó­dott, a cen­zú­ra mi­att nem le­he­tett ki­nyom­tat­ni. Re­mél­he­tő­en, a kö­tet­nek nem lett ugyan­az a sor­sa, mint Krizsó sír­kö­vé­nek a Házsongárdi te­me­tő­ben. A mű­ből az is ki­de­rül­ne, hogy a lap­ala­pí­tás­ért nem Schildenkrant, ha­nem Schildkraut Izsák fo­lya­mo­dik, aki­nek 1902-től van nyom­da­vál­la­la­ta Ko­lozs­várt. S az Er­dé­lyi Szem­le sem ne­vez­he­tő az „el­ső ál­lan­dó és szín­vo­na­las er­dé­lyi iro­dal­mi he­ti­lap­nak”, mert a két­he­ten­te 1908–1913 kö­zött meg­je­le­nő Er­dé­lyi La­pok is igényt tart­hat e jel­zők­re. Eset­leg a mo­dern szem­lé­let te­rén út­tö­rő S. Nagy Lász­ló lap­ja.
Egy­ér­tel­mű­en új­sze­rű és tár­gyát ki­me­rí­tő a ká­vé­há­zak­ról szó­ló két ta­nul­mány. Ezek a ma­gán­élet in­ti­mi­tá­sa és a nagy­vá­ro­si tö­meg­élet ha­tá­rán el­he­lyez­ke­dő, félnyilvánosságot biz­to­sí­tó he­lyi­sé­gek a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben je­len­nek meg Ko­lozs­várt. Ele­in­te ne­héz őket a cuk­rász­dá­tól és a ven­dég­lő­től meg­kü­lön­böz­tet­ni. Szá­muk a szá­zad­for­du­ló éve­i­ben nö­ve­ke­dik meg. Kü­lön ka­te­gó­ri­át ké­pez­nek a ká­vé­mé­ré­sek, ame­lye­ket in­kább höl­gyek ve­zet­tek, s a reg­ge­li, dél­előt­ti ká­vé­zás és sü­te­mény­fo­gyasz­tás szín­te­rei vol­tak, nem árul­tak sze­szes italt. A ká­vé­há­zak vi­szont ké­ső éj­sza­ká­ig nyit­va tar­tó, tá­ga­sabb, bi­li­árd­asz­tal­lal ren­del­ke­ző he­lyi­sé­gek, ahol mu­lat­ni is le­he­tett. Egy Nagy­vá­rad, Arad és Te­mes­vár ha­son­ló ven­dég­lá­tó egy­sé­ge­it össze­ha­son­lí­tó táb­lá­zat­ból ki­de­rül, hogy Ko­lozs­várt csak a XX. szá­zad el­ső év­ti­zed­ében ala­kul ki az iga­zi ká­vé­há­zi élet. Több mint húsz „önál­ló ká­vé­há­zat” és ki­lenc szál­lo­da mel­let­ti ká­vé­zót si­ke­rül több-ke­ve­sebb adat­tal szám­ba ven­ni. Kö­zü­lük jócs­kán ki­ma­gas­lik a New York Szál­ló épü­le­té­ben mű­kö­dő, de a Biasini, Köz­pon­ti, Pan­nó­nia, Kikakker ne­ve is fo­ga­lom volt. Ma­gya­ror­szá­gon elő­ször 1884-ben sza­bá­lyoz­ták a ven­dég­lők és ká­vé­há­zak mű­kö­dé­sét, a ko­lozs­vá­ri tör­vény­ha­tó­ság 1901-ben ho­zott er­re vo­nat­ko­zó sza­bály­ren­de­le­tet. A má­sik ká­vé­há­zas ta­nul­mány csak az 1914–1918 kö­zöt­ti hely­zet­tel fog­lal­ko­zik. S ez sor­rend­ben ko­ráb­ban szü­le­tett. Így az is­mét­lé­sek el­ke­rül­he­tet­le­nek. E kor­szak meg­hoz­za már a ká­vé­há­zak el­zül­lé­sé­nek, kár­tya­klub­bá süllye­dé­sé­nek a le­he­tő­sé­gét is. Ezek­ből az évek­ből hat ká­vé­há­zat mu­tat be a szer­ző – rész­ben azo­no­sak az elő­ző kor­sza­ké­val. Kü­lö­nö­sen ér­de­kes a há­bo­rú okoz­ta ká­vé­hi­ány és a pót­ká­vék be­mu­ta­tá­sa. In­nen ért­he­tő meg, hogy az előt­tünk já­ró ge­ne­rá­ci­ók mi­ért tar­tot­ták olyan nagy becs­ben a ká­vét. 1916-ban meg­le­he­tő­sen sar­kít­va ál­la­pí­tot­ta meg egy lap: „Ko­lozs­vár egy kis­vá­ros, ahol nem sza­lad­gál­nak a vil­la­mo­sok, nincs au­tó­ta­xi­ja, a la­ká­sok­ban nincs für­dő­szo­ba, de van öt­ven ká­vé­há­za és mu­la­tó­ja.”
E ket­tős dol­go­zat kap­csán fel­me­rül a gyak­ran vi­ta­tott kér­dés: egy ta­nul­mány­kö­tet­be ere­de­ti meg­je­le­né­sük sor­rend­jé­ben, mó­do­sí­tat­la­nul kell-e fel­ven­ni az egyes dol­go­za­to­kat? Igaz, hogy gyak­ran le­he­tet­len több év táv­la­tá­ból és fő­leg té­ma­vál­tás után át­dol­goz­ni egy-egy írást. Itt azon­ban úgy érez­zük, hogy ezt a két dol­go­za­tot nem is túl nagy erő­fe­szí­tés­sel össze le­he­tett vol­na ol­vasz­ta­ni.
A pros­ti­tú­ció kér­dé­se so­ká­ig ta­bu­té­má­nak szá­mí­tott, s nap­ja­ink­ban is ne­héz hoz­zá kö­ze­lí­te­ni. Mu­tat­ja ezt, hogy Ro­má­ni­á­ban időn­ként po­li­ti­kai vi­ták kö­zép­pont­já­ba ke­rül, de tör­vé­nyi­leg má­ig ren­de­zet­len. Hogy mi­lyen pon­tos sza­bá­lyo­zás­nak volt alá­vet­ve a mo­nar­chia éve­i­ben, ar­ra Gyar­ma­ti Zsolt ta­nul­má­nya mu­tat rá. Össze­ve­ti az 1874-es vá­ro­si sza­bály­ren­de­le­tet az 1905-ben ki­adot­tal. Az előb­bi öt rész­ből áll 73 §-sal, az utób­bi hat rész­ből, s 72 §-t tar­tal­maz. Ko­lozs­vár út­tö­rő volt a vi­dé­ki vá­ro­sok kö­zül ezen „szol­gál­ta­tás” sza­bá­lyo­zá­sá­ban. A pes­ti 1867-es sza­bály­ren­de­let után az it­te­ni kö­vet­ke­zik. 1887-ben Deb­re­cen, 1890-ben Győr hoz ilyen vo­nat­ko­zá­sú jog­sza­bá­lyo­kat. A két ko­lozs­vá­ri sza­bály­ren­de­let elem­zé­se alap­ján a szer­ző rá­mu­tat, hogy kik és hol nyit­hat­tak bor­dély­há­zat, kik le­het­tek kéj­höl­gyek (a „kéj­nők” há­rom ka­te­gó­ri­á­ra osz­lot­tak: bor­dély­há­zi kéj­nő, ma­gán­la­ká­son le­vő kéj­nő és fu­tó-bár­cás kéj­nő). To­váb­bá a bor­dély­ban la­kó­kat mi­lyen jo­gok il­let­ték meg: „A pros­ti­tu­ál­tak szol­gál­ta­tá­sa­it a jog­al­ko­tó a kö­zö­sü­lés­re re­du­kál­ta, az ér­te fi­ze­ten­dő össze­get a fő­ka­pi­tány bor­dély­há­zan­ként kü­lön-kü­lön ha­tá­roz­ta meg, és »föltűnő he­lye­ken al­kal­ma­zott táb­lán kiírandó« volt.” De a bor­dé­lyos és a kéj­nő kap­cso­la­tát is ap­ró rész­le­te­kig meg­ha­tá­roz­ták. Így pél­dá­ul a tu­laj­do­nos min­den al­kal­ma­zott­já­nak nap­pa­li órá­ban leg­alább két­órá­nyi sé­ta­időt kel­lett hogy en­ge­dé­lyez­zen. Az egész­ség­ügyi fel­ügye­le­tet a tisz­ti­or­vos vé­gez­te: négy­na­pon­ként (utóbb he­ten­te há­rom­szor) a bor­dély­ház­ban tar­tóz­ko­dó min­den ti­zen­hét és negy­ven­hat év kö­zöt­ti nőt meg­vizs­gált. Sza­bá­lyoz­ták a pros­ti­tú­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó rend­őri fel­ügye­le­tet is: fő­leg a nyil­ván­tar­tás és a bot­rá­nyok meg­aka­dá­lyo­zá­sa esett e mun­ka­kör­be. Elő­ír­ták azt is, hogy a fu­tó kéj­nők es­te tíz óra előtt az ut­cán nem je­len­het­nek meg, s ki­je­löl­ték azo­kat a köz­pon­ti ut­cá­kat, ahol nem hó­dít­hat­nak. A szer­ző csak a jo­gi vo­nat­ko­zá­so­kat tár­gyal­ja, s mind­össze zá­ró­jel­ben és jegy­zet­ben utal a ko­lozs­vá­ri nyil­vá­nos­há­zak he­lyé­re. Már­pe­dig ha a ká­vé­há­zak­nál össze­gyűj­töt­te a hely­raj­zi ada­to­kat, itt is hasz­nos lett vol­na tisz­táz­ni, hol, mi­lyen nyil­vá­nos­há­zak mű­köd­tek. Meg­le­pő mó­don ezt a mun­kát jó­részt el­vé­gez­te Asz­ta­los La­jos, aki Ko­lozs­vár hely­név- és te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti adat­tá­rá­ban (Ko­lozs­vár, 2004) a Kup­le­ráj cím­szó­nál hat pont­ban tár­gyal­ja e lé­te­sít­mé­nye­ket. Kü­lön­ben a nyil­vá­nos­há­zak ügyé­ben elő­ször Pa­ta­ki Je­nő, Er­dély el­ső orvostörténésze vég­zett gyűj­tő- és ku­ta­tó­mun­kát. Ő 1898–1919 kö­zött Ko­lozs­vár egyik tisz­ti­or­vo­sa­ként gya­ko­rol­ta is a nyil­vá­nos­há­zak egész­ség­ügyi el­len­őr­zé­sét, s en­nek kap­csán egy egész kö­teg anya­got hal­mo­zott fel. Ha­gya­té­ka most a ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Le­vél­tár­ban ta­lál­ha­tó (vö. Er­dé­lyi Mú­ze­um 1994/3–4. sz.).
A kö­tet má­so­dik ré­szé­ben a Kéz­zel írott min­den­nap­ok fe­je­zet­cím alatt négy szo­ro­sab­ban egy­más­hoz kap­cso­ló­dó dol­go­za­tot ol­vas­ha­tunk. Eb­ből a fe­je­zet­ből – mond­juk Er­dély­re ki­ter­jeszt­ve – a szer­ző egy tel­jes élet­pá­lyá­ra va­ló ku­ta­tá­si prog­ra­mot épít­het ki. Ugyan­is azt szem­lél­te­ti, ho­gyan le­het az em­lék­irat-iro­dal­mat „más­ként” ol­vas­ni, mint ed­dig. Ku­ta­tá­si mód­sze­rét meg­ala­po­zó ta­nul­mánnyal in­dít: Nap­ló, nap­ló­iro­da­lom, tör­té­ne­ti for­rás. Tisz­táz­za, hogy mi is a nap­ló, s el­kü­lö­ní­ti en­nek a XVI–XVII. szá­zad­ban ki­ala­kult mű­fa­ja­it, jel­lem­ző­it. Azu­tán szám­ba ve­szi az er­dé­lyi s kü­lö­nö­sen a ko­lozs­vá­ri em­lék­irat-iro­dal­mat a XIX. szá­za­dig. Iga­zán ér­de­kes an­nak szem­lél­te­té­se, hogy míg a po­zi­ti­vis­ta ku­ta­tók a ko­ra­be­li tör­té­nel­mi ese­mé­nyek jobb meg­is­me­ré­sé­hez ke­res­tek ada­to­kat a nap­lók­ban, az 1970-es évek­től ki­bon­ta­ko­zó irány­zat a ko­ra­be­li tár­sa­da­lom tér­hasz­ná­la­tá­val, min­den­na­pi élet­gya­kor­la­tá­val, az író men­ta­li­tá­sá­val kap­cso­la­tos ada­to­kat igyek­szik fel­dol­goz­ni. A ro­má­ni­ai ma­gyar tör­té­net­ku­ta­tás­ban 1989 előtt ez a mód­szer már csak azért sem ho­no­sod­ha­tott meg, mert a le­vél­tá­rak­ban a nap­lók, em­lék­irat­ok zá­rol­va lap­pang­tak. Vár­ha­tó­an egész sor, a mo­nar­chia ide­jén ke­let­ke­zett nap­ló, ön­élet­írás fog a kö­zel­jö­vő­ben elő­ke­rül­ni, ezek „a szub­jek­tív tör­té­ne­lem el­ső­ren­dű do­ku­men­tu­ma­i­nak szá­mí­ta­nak” majd.
A szer­ző két, egy­elő­re kéz­ira­tos, de meg­je­len­te­tés­re elő­ké­szí­tett nap­ló új­sze­rű elem­zé­sé­re tesz kí­sér­le­tet. Az egyik nap­ló szer­ző­je Már­ki Sán­dor, a ko­lozs­vá­ri egye­te­men 1892-től 1919-ig a tör­té­ne­lem pro­fesszo­ra. 1873 és 1925 kö­zött ve­ze­tett nap­ló­já­nak má­so­la­tát a Bé­kés Me­gyei Le­vél­tár őr­zi, s ké­szül ki­ad­ni. En­nek a Ko­lozs­vár­ra vo­nat­ko­zó el­ső tíz évét (1892–1902) dol­goz­za fel a szer­ző an­nak függ­vé­nyé­ben, hogy mi­ként tük­rö­zi a pol­gá­ri ott­hont és a csa­lá­di éle­tet. Az al­fe­je­ze­tek a la­kás­ra (rajz­zal!), há­zas­tár­si kap­cso­la­tá­ra, le­á­nyá­hoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sá­ra és a cse­lé­dek tar­tá­sá­ra vo­nat­koz­nak. A szer­ző össze­ge­zés­ként meg­ál­la­pít­ja, hogy a nap­ló tük­ré­ben Márkiék ko­lozs­vá­ri la­ká­sa „min­den szem­pont­ból ki­elé­gí­tet­te a kor jó­mó­dú, kö­zép­osz­tály­be­li pol­gá­rá­nak igé­nye­it”. E so­rok író­ja két ok mi­att is kü­lö­nös ér­dek­lő­dés­sel ol­vas­ta ezt a dol­go­za­tot. Egy­részt, mert írt Márkiék la­kó­há­zá­ról (vö. Ma­gya­rok ut­cá­ja. Ko­lozs­vár, 1995. 99–100. – s ott még a ká­vé­há­zak­ról is akad né­hány adat!). Más­részt mert mind­un­ta­lan a Már­ki­val egy­idős déd­nagy­ap­ja, a kór­ház­igaz­ga­tó or­vos­pro­fesszor ju­tott eszé­be, aki szin­tén nap­lót ve­ze­tett, s nem egy, ha­nem négy gyer­me­ket ne­velt. Márkiék hat szo­bát bé­rel­tek, a kór­ház­igaz­ga­tó hi­va­ta­li la­ká­sa hét­szo­bás volt. Egy-egy ek­ko­ra la­kás­hoz leg­alább két-há­rom al­kal­ma­zot­tat (sza­kács­nő, szo­ba­lány, peszt­ra) fo­gad­tak fel. A csa­lád­főt in­kább mun­ká­ja kö­töt­te le, a fe­le­ség irá­nyí­tot­ta a csa­lá­di éle­tet. Csak nagy dol­gok­ban hoz­tak kö­zös dön­tést. Már­kit mint köz­tisz­te­let­ben ál­ló sze­mé­lyi­sé­get és tör­té­nészt 1894-ben a Má­tyás ki­rály-szo­bor­bi­zott­ság tag­já­ul vá­lasz­tot­ták, s et­től fog­va nap­ló­ja tük­rö­zi a szo­bor fel­ál­lí­tá­sá­ig tör­tént ese­mé­nye­ket. Gyar­ma­ti Zsolt a nap­ló tük­ré­ben mu­tat­ja be a szo­bor elő­tör­té­net­ét egy ta­nul­mány­ban. Jel­lem­zi Már­ki és Fadrusz vi­szo­nyát. Ta­lá­ló meg­ál­la­pí­tá­sa: „gya­kor­ta az a be­nyo­má­sunk, hogy a hi­va­ta­los ira­tok és a saj­tó vé­le­mé­nye mel­lett Már­ki egy har­ma­dik tí­pu­sú ol­va­sa­tát ad­ja az ép­pen ak­tu­á­lis ese­mé­nyek­nek”.
A má­sik nap­ló, ami Gyar­ma­ti vizs­gá­ló­dá­si kö­ré­be ke­rült, a Ke­le­men La­jo­sé. Ezt kar­ha­tal­mi erők ko­boz­ták el az Uni­tá­ri­us Egy­ház­tól, az­óta az Ál­la­mi Le­vél­tár­ban őr­zik, s csak a 90-es évek­ben vált ku­tat­ha­tó­vá. Most Sas Pé­ter és Gyar­ma­ti is köz­zé­té­tel­ét ter­vez­ge­ti. Az 1894-től 1938-ig több-ke­ve­sebb rend­sze­res­ség­gel ve­ze­tett, ta­lán hi­á­nyo­san is fenn­ma­radt nap­ló alap­ján meg le­het is­mer­ni a nagy tör­té­nész lel­ki­al­ka­tát, élet­kö­rül­mé­nye­it, a „fa­na­tiz­mus ha­tá­rát sú­ro­ló” mo­rá­lis és szak­mai el­vá­rá­sa­it.
Meg­le­pő mon­dat­tal in­dul a dol­go­zat: „Ke­le­men La­jos sze­mé­lyi­sé­gét, élet­pá­lyá­ját – az idő­sebb er­dé­lyi tör­té­net­ku­ta­tó­kat le­szá­mít­va – saj­nos ke­vés­sé is­me­rik.” E so­rok író­ja ugyan még sze­mé­lye­sen is­mer­het­te az is­ko­la­te­rem­tő tu­dóst, re­mé­li, hogy ez a meg­ál­la­pí­tás csak a ha­tá­ron tú­li­ak (avagy inneniek?) ese­té­ben igaz. A ko­lozs­vá­ri egye­te­men dip­lo­mát szer­ző ma­gyar hall­ga­tók va­la­mi­lyen össze­füg­gés­ben csak ta­lál­koz­nak ne­vé­vel. Gyar­ma­ti elő­ször Ke­le­men élet­pá­lyá­ját és nap­ló­já­nak tör­té­ne­tét vá­zol­ja fel. Utá­na gim­na­zis­ta ko­rá­ra vo­nat­ko­zó fel­jegy­zé­se­it elem­zi. Di­ák­éve­it tag­la­ló öreg­ko­ri vissza­em­lé­ke­zé­se­it kü­lön­ben épp e so­rok író­ja tet­te köz­zé 1993-ban (Szü­let­tem Ma­ros­vá­sár­helyt. Ko­lozs­vár, 1993). E ko­rai nap­ló­be­jegy­zé­sek közt még ro­vás­írá­sos is ta­lál­ha­tó. 1896-tól Ko­lozs­várt töl­tött egye­te­mi évei alatt fel­jegy­zi élet­vi­tel­ét, tu­do­má­nyos bú­vár­ko­dá­sá­nak el­ső lé­pé­se­it, fa­lu­já­rá­sa­it, de az egye­te­mi élet­ről, ta­ná­ra­i­ról, di­ák­tár­sa­i­ról hall­gat. Jó, hogy kol­lé­gá­ja és ba­rát­ja, Gyallay Pap Do­mo­kos re­gény­ben örö­kí­tet­te meg eze­ket az éve­ket. A köz­élet ese­mé­nyei job­ban ér­dek­lik Ke­le­men La­jost: lel­ke­sen gyűjt egy székelykeresztúri Or­bán Ba­lázs-szo­bor ér­de­ké­ben. Bár nem po­li­ti­zált, már csa­lá­di ala­pon is a 48-as né­ze­tek hir­de­tő­i­vel ér­tett egyet. Né­hány tün­te­tés­ről is be­szá­mol a nap­ló. Lel­ke­sen vett részt a már­ci­us 15-i ün­nep­sé­ge­ken, s ő is meg­si­rat­ta Er­zsé­bet ki­rály­né tra­gi­kus ha­lá­lát. Éle­té­nek ala­ku­lá­sá­ra nagy ha­tás­sal volt a Gidófalvy Ist­ván köz­jegy­ző há­zá­nál ne­ve­lő­ként el­töl­tött pár év. Mint a szer­ző rá­mu­tat: „az if­jú ta­nár­je­lölt a pol­gár­ság al­só ré­te­gé­ből, gya­kor­la­ti­lag egy fris­sen pol­gá­ro­so­dott csa­lád­ból ér­ke­zett a fel­ső­kö­zép »úri« kör­nye­zet­be”. Itt csa­lád­tag­ként be­fo­gad­ták. Élet­vi­telt ta­nult, s köz­ben si­ke­rült szin­te ba­rá­ti vi­szonyt ki­ala­kí­ta­nia ta­nít­vá­nyá­val, a kis Pis­tá­val.
Kü­lön fe­je­zet vizs­gál­ja Ke­le­men La­jos sza­bad­idő-töl­té­sét. Fő szó­ra­ko­zá­sa a bi­cik­li­zés, Gidófalvy aján­dé­koz­za meg ke­rék­pár­ral. El­jár fel­ol­va­só ülé­sek­re, meg ta­nít­vá­nyá­val a szín­há­zi elő­adá­sok­ra. Egyik-má­sik szí­nész tel­je­sít­mé­nyé­ről fel­jegy­zi vé­le­mé­nyét. Nem ven­dég­lő­ző tí­pus, a lum­po­lást meg­ve­ti. Né­hány tánc­es­té­lyen azon­ban részt vesz. Sze­ret tán­col­ni, de nem bír in­ni. Az es­té­lyek fő­leg lá­nyok meg­is­me­ré­sé­re szol­gál­nak: Dá­vid Fe­renc egye­sü­le­ti es­tély, Men­za-es­tély, vas­úti üz­let­ve­ze­tő­ség bál­ja. Kap­cso­lat­rend­sze­ré­nek, ba­rá­ti kö­ré­nek elem­zé­sé­ből ki­de­rül, hogy egye­te­mi tár­sai, mun­ka­tár­sai kö­ré­ből ke­rül­tek ki azok, aki­ket bi­zal­má­ba fo­ga­dott. Igen szi­go­rú­an ítél­te meg ba­rá­ta­it. Egy­szer majd­nem pár­baj­ba is ke­ve­re­dett. Né­hány lány ne­ve is be­ke­rül a nap­ló­ba, pár szó­val mi­nő­sí­ti őket, ám e meg­jegy­zé­sek alap­ján nem le­het fo­gal­mat al­kot­ni női esz­mény­ké­pé­ről. Pá­lya­kez­dé­se igen ne­héz­ke­sen in­dul. Az Egye­te­mi Könyv­tár­ban ka­pott na­pi­dí­ja a lét­fenn­tar­tás­hoz is alig ele­gen­dő. Na­pi mun­ká­ja, ku­ta­tó szen­ve­dé­lye mel­lett nincs elég ide­je és pén­ze a dok­to­rá­tus, il­let­ve a ta­ná­ri dip­lo­ma meg­szer­zé­sé­hez. Bár az Uni­tá­ri­us Kol­lé­gi­um­ban óra­adó­ként al­kal­maz­nák, nem tud­ja el­vi­sel­ni az idő­sebb ta­ná­rok le­ke­ze­lő bá­nás­mód­ját. Vé­gül Gál Ke­le­men igaz­ga­tó­nak még­is­csak si­ke­rül meg­nyer­nie őt, s ta­ná­ri ké­pe­sí­té­sé­nek meg­szer­zé­se után 1908-ban ren­des be­so­ro­lást kap. A Ke­le­men csa­lád­hoz fű­ző­dő vi­szonyt tár­gya­ló utol­só fe­je­zet rá­mu­tat ar­ra az el­lent­mon­dás­ra, ami a tisz­telt, de al­ko­ho­liz­mu­sa mi­att gyar­ló­nak tar­tott apa meg­íté­lé­sé­ben mu­tat­ko­zik. A csa­lá­dot össze­tar­tó édes­anya alak­ja hi­ány­zik a fel­jegy­zé­sek­ből, a test­vé­rek is in­kább hi­bá­ik ré­vén ke­rül­nek be a nap­ló­ba. A szi­go­rú er­köl­csű Ke­le­men La­jos ál­ta­lá­ban ar­ra, ami ter­mé­sze­tes, nor­má­lis volt, nem pa­za­rolt szót, csak a ki­rí­vót, rend­ha­gyót vet­te ész­re. Ez a ta­nul­mány vagy tíz év­nyit ele­mez a nap­ló át­fog­ta idő­szak­ból: a „ki­raj­zo­ló­dó lel­ki pro­fil, szo­ci­á­lis mi­liő se­gít meg­ér­te­ni azt, mi­ként zaj­lott egy fi­a­tal­em­ber éle­te konk­rét hely- és idő­ko­or­di­ná­ták kö­zött”. A szer­ző a nap­ló to­váb­bi elem­zé­sét ígé­ri.
Gyar­ma­ti Zsolt e kö­te­té­vel új színt ho­zott a Ko­lozs­vár-ku­ta­tás te­rén. Fő­leg a nap­lók elem­zé­sé­vel a ma­gán­élet és köz­élet olyan össze­füg­gé­se­it, ed­dig alig fel­tárt vo­nat­ko­zá­sa­it tár­ja elénk, ame­lyek kö­ze­lebb visz­nek a mo­nar­chia­be­li em­be­rek ha­bi­tu­sá­nak meg­ér­té­sé­hez. Ed­dig csak a szép­pró­za nyúj­tott va­la­me­lyes be­te­kin­tést a min­den­nap­ok vi­lá­gá­ba, a csa­lá­di vi­szo­nyok­ba, a gon­dol­ko­dás­ba és lel­ki élet­be. Ezek a nap­ló­kon át job­ban, konk­ré­tab­ban meg­fog­ha­tók­ká vál­nak. Csak fi­gye­lő és lá­tó szem­mel kell ol­vas­ni. Bár er­re nincs sza­bály, de re­mél­jük, hogy a szer­ző át­ál­lít­ja né­ző­szög­ét, s nem­csak Er­dély­ből fog­ja néz­ni az ese­mé­nye­ket, ha­nem az it­te­ni ered­mé­nye­ket is leg­alább úgy fog­ja is­mer­ni és fel­hasz­nál­ni, mint a ha­tár túl­ol­da­lán szü­le­tet­te­ket. Az el­mé­le­ti vo­nat­ko­zá­so­kat tag­la­ló ta­nul­má­nyok­nál kis­sé job­ban ké­ne sze­ret­ni a ma­gyar nyel­vet. Ha disszer­tá­ci­ók­ban el is vár­ják a kor­pusz, kon­tex­tus, fó­ku­szál s kü­lö­nö­sen a ma már el­kop­ta­tott disz­kusszió ki­fe­je­zé­se­ket, hagy­juk eze­ket a tu­dós pro­fesszo­rok­nak, s a szé­le­sebb ol­va­só­kö­zön­ség­nek ke­res­sünk he­lyet­tük ma­gya­rul csen­gő sza­va­kat!


Gyar­ma­ti Zsolt: Nyil­vá­nos­ság és ma­gán­élet a bé­ke­idők Kolozsvárán. Ta­nul­má­nyok. Komp-Press. Ko­lozs­vár, 2005. 349 l.