Mottó:
Évek százain átragyogának tettei hozzánk,
S a nép ajkain él róla sok úri kaland…
------------------------------------------------------------
S hogy eshetett, hogy nem, de úgy esett,
Az ostornyélnek zöld levele lett,
S ím angyalok koronát hoztanak,
Matyink felé szárnynyal csattogtanak.
Matyink idején ösztökét emel,
Hogy a koronát távolítsa el,
De épen csak hegyén találta ezt,
Azóta görbe rajta a kereszt.
S akarta vagy nem, de a korona
Matyink fejére szállva ragyoga…
(Czuczor)
Amikor még semmi „reneszánsz évek” nem voltanak, sem „Hunyadi-hónapok”, sem „Mátyás király-fesztiválok”, Mátyás király s a családja, s az ügyfelei már akkor is vigasztalták a jámbor nézőket a színpadról. Ha kutyavásár ugyan csak egyszer esett Budán, a Hunyadi-kultusz évszázadokon át töretlen. Zrínyi Miklós, a költő még csak tanulmányban állítja a nemzet elé „példányképül”, de majd félezer éven át életképekben, megjelenített példázatokban, főúri esküvők „színjátékszerű” rendezvényein, népi farsangolásokban és főleg iskoladrámákban folyamatosan szerepel; hol a kolozsvári bíró vagy a kapanyél mögé állított gömöri főurak, hol a cinkotai kántor, az okos leány vagy a felsült bűvész társaságában, szinte külön magyar színpadi műfaj lett belőle, és nemcsak egyszerűen csak úgy színjáték és tarka műsor, de akár „installáció, performansz és happening” alakjában már akkor is.
Olvasom egy kitűnő irodalomtörténeti tanulmányban – Pintér Mária Zsuzsanna–Varga Imre: Nemzeti múltunk drámák tükrében a címe, s miközben olvasom, tisztelettel bólogatok, hogy vannak irodalomtörténeti munkák, amelyekből nemcsak a szerzők helyezkedő iparkodása tűnik elénk, hanem kikutatott és bebizonyított, feltárt és leírt tények tömegei – szóval olvasom, hogy csak a XVIII. században 23 iskoladrámát mutattak be Mátyás királyról és szinte ugyanannyit László bátyjáról!
S ez a helyzet a közelmúltban és a jelenben is: nemrégiben még egy olyan drámaíró is, ki nevezetes attól lett, hogy a nemzeti gyász megnyilatkozásait fekáliaként emlegette, „színes tévéjátékot” írt a (ki)mondhatatlanul nehéz Vörösmarty-drámából, a Czillei és a Hunyadiak címűből, nemrégiben pedig színpadi változatát is bemutatták, ha korántsem olyan sikerrel, mint Heltai Jenő Néma leventéjét, amelyben ugyan Mátyás csak háttéralak, de a Mátyás udvara és kora, és a reneszánsz életkedv és hasonlók tárgykörében máig a joggal legnépszerűbb vígjáték.
Amikor most a kolozsvári magyar opera a Reneszánsz év, Mátyás király-évfordulók stb. alkalmából bemutatott egy XIX. századi, Mátyás királyról szóló, mára elfelejtett olasz operát, amely teljes egészében most kerül itt, a király szülővárosában, Kolozsváron először magyar színpadra, korántsem valami izzadságos házi feladatot oldott meg, nem valami kiagyalt kuriózumot hajhászott elő. Nem is szorultságból folyamodott hozzá – hogy azért mégis legyen valami az évfordulóra, ha már a helyi színházak s testvérintézmények nem vették magukra az ünneplés gondját, talán még a bábszínházak se, noha sok jó kis bábjáték szól hősünkről –, hiszen már évekkel ezelőtt ősbemutatóként vitt színre és tart játékrendjén egy Mátyás királyos rockoperát (Vencel–Csép: Mátyás a vérpadon, Vadas László az eddiginél több figyelemre méltó rendezésében).
Abban sincs semmi különös, hogy nyugati szerző művének magyar történelmi személy a főszereplője: sokkal több ilyen létezik, sem mint gondolnánk. Az idézett tanulmány említ nyugati színjátékokat is e nemben, például az 1600-as évek végéről egy német városban Mátyás megkoronázásáról szóló olyan színi előadást, amelynek 180 szereplője volt! (S utoljára visszatérve e tanulmányhoz, érdemes elmélkedni azon, hogy több mint 300 éve, a kuruc kor, vagyis „a keserves, sanyarú világ” kellős közepén is mutattak be Kolozsváron színjátékot Mátyás király és Podjebrád Katalin házasságáról, amelyben a cseh királylányt egy tehetséges székely fiúcska játszotta, akit történetesen úgy hívtak, hogy – Mikes Kelemen!
Ciro Pinsuti (1828–1888) három felvonásos operája, a MATTIA CORVINO bemutatója 1877-ben volt a milánói Scalában, s még jó néhányszor sikerrel játszották. Igaz, azóta az „elfelejtett operák” közé sülylyedt, de hát nagy hátrány egy zenetörténeti versenyhelyzetben, ha valakinek olyan kortársai vannak, mint Verdi meg Wagner, s ő maga egy jó közepes színvonalú, eklektikus zeneszerző, még ha Rossini-tanítvány is. És különben is, az operairodalom igen nagy része „elfeledett”, vagyis a repertoárokból kihullott művekből áll! Ha öszszehasonlítanánk az operák – a valaha is játszott operák – teljes jegyzékét az átlagszínvonalú operaegyüttesek műsoraival, az eredmény elképesztő volna.
Nem láttam az eddigi két előadáson a zenekritikusok, zenetanárok és más szakmabeliek tömegeit tolongani, ezért, mint jámbor néző, csak annyit mondhatok, hogy szokásos XIX. századi olasz operazene, tetszetős, fülbemászó, hangulatfestő ereje nagy, s még Erkel Himnuszának zenéje is teljes egészében felcsendül benne koronázási zene gyanánt, sok szép ária és kórusrészlet – tehát semmiképpen sem mondható, hogy csak a címe miatt érdemes meghallgatni. A szöveg természetesen olaszul hangzik el, de ez senkit sem zavar: a cselekmény úgyis teljesen fiktív, akár a Csép Sándor-féle. Viszont határozott vonalvezetéssel kanyarog az olasz operák jellegzetes hagyományos fordulatai között: börtön sötétje, szökés, halotti menet, teljesülhetetlen, balvégzet sújtotta szerelem, árulás, cselszövés, párbaj, az ártatlanul szenvedő, tiszta lelkű lény halála, megbocsátás… Ami különben nemcsak az operalibrettókra jellemző, hanem a reneszánsz korszak udvari életére is. Mátyás udvarának vonatkozásában is si non e vero, e bon trovato. Egy jelenet a második felvonásában – a két előadás közül az elsőben éppenséggel lenyűgözően festői és szuggesztív: a cselszövők tanácskozása… az ember szinte Vitéz Jánost – és Janus Pannoniust – véli felismerni s mindazokat, akik hálátlanul valóban áskálódtak volt a király ellen.
Ha végre egyszer megjavul a kolozsvári magyar opera közönségszervezése, akkor, ha él még történelemtanár és magyar tanár, sok száz középiskolás diák életre szóló képet alakíthat ki magának a kor „színezetéről”, stílusáról: mintha megelevenedett kódex-miniatűröket látnánk, emberméreten felülire kinagyítva. Demény Attila drámai komorságú színpadképei, Szakács Ágnes szinte tékozlóan gazdag színezésű-szabású, de mindig hibátlan ízlésű jelmezeivel együtt nemcsak látványos, de látomásszerű is, színpadi epizódok, amiket röviden és ügyetlenül így szoktuk jellemezni: „igazán történelmi… ízé… légkörűek”.
Színikritikát hajlott korom és egyes szerkesztőségek diszkriminációi miatt már régen nem írhatok, de most meg is fulladnék, ha nem mondhatnám el, hogy a második szereposztás Mátyás királya, Haramza László magyarországi énekművész grandiózus volt; dinamikus, fenséges eleganciával, kemény és emberséges: nemcsak hogy ezentúl mindig így fogom elképzelni Mátyás királyt, de – eddig is így képzeltem el. A hangja nemcsak hatalmas, de szép is, a másik szereposztásban a hajdan oly remek Daróczi Tamás indiszponált, fáradt volt. S nemcsak kötelességszerűen, de hangjuktól elbűvölve kellene most részletezni, hogy milyen nagyszerű együttest képeztek Fülöp Márton, Szilágyi János, Sándor Árpád intrikus sejtjei. Szerelmes szopránként Kele Brigitta hangja tündökletesen csillogott, s ráadásul nagyon regényes jelenség volt: még Vörösmarty Szép Ilonkáját is eszünkbe juttatta: „hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté”… A másik szereposztásban persze Jordán Éva is hatott kulturált, szárnyaló modulációival, de ha borban próbálnám kifejezni a különbséget, Jordán hangja az aromás, könnyű chardonnéra, savignonhabzóra emlékeztet, de íze „rövid”, a Kele Brigittáé „testesebb”, mint a jó hazai rizling vagy szürkebarát. Khm... bocsánat!
Visszatérve a történelmi hitelre: a Mátyás királyról terjesztett anekdoták vagy éppen legendák sem éppen mind hitelesek, mégis valahol igazak, költői és erkölcsi mélységük valóságos. Mátyás, akitől talán azért is elválaszthatatlan az epitheton ornans, „az igazságos”, mert Egyiptomban az igazság istennőjét Máátnak nevezték, ugyanott a matji igazságtevőt jelentett, mint Ludas Matyinál, a mesebeli Mátyás király mezei kisöccsénél, aki szintén álruhában járt igazságot tenni. Érdekes azonban, az effajta hősök, hozzájuk sorolva nemcsak a valóságos Mátyás királyt, de a mesei Toldi Miklóst és a hitrege Enkiduját, mind „csihések”, és általában nincs szerencséjük a nőkkel. Mintha a szövegkönyv írója, Carlo D’Ormeville különleges intuícióval Mátyás királynál is ráérzett volna erre. Mintha az Igazság, amikor nőügyekkel van dolga, mindig elkerülhetetlenül együtt járna valami szomorúsággal…