Az erdélyi régészprofesszor utóéletének tizedik évfordulóján
„Megtörtént az élet” – jegyezte fel lakonikusan egyik idős kori számvetésében –, „bennem is megtörtént az élet”. Szülői örökségnek tekintette mind „az értelem világában” való munkálkodását, mind művészi tevékenységét. Igaz ugyan, hogy az örökölt gének – ahogy írta – nem egyesültek benne hibátlanul, mégis egylényegű kettős életet mondhatott a magáénak. Egyik erősítette a másikat. Alighanem a régészet nyert ezzel a legtöbbet. És még itt is kimutatható a termékeny kettősség. Gondoljunk csak a kettős honfoglalás elméletére és a kettős magyar történelem felismerésére. De a rajzai is kétfélék: vonalrajzok és portrék (a magyar szellemi élet hatszáz főnyi arcképcsarnoka). Bartók Béla igézetében a Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Sokirányú érdeklődése során kipróbálta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést.
A talentumokkal való elszámolás nyitányaként olvasom:
„Édesanyám szegény, Isten nyugosztalja, lírai lélek volt, még festett is. Énekelgetett. Nagyon szomorú sorsa volt, mert négyéves kislány korától árva volt. Nevelőszülőknél nőtt fel, és nagyon szomorú leánykora volt. Tiszta lelkű, lírai valaki volt. Édesapám pedig erősen értelmi ember, Pósta Bélának, a kolozsvári egyetem nagyhírű régészprofesszorának a külső munkatársa volt. De ugyanúgy külső munkatársa volt az Országos Meteorológiai Szolgálatnak is. Monológokat írt és sokat olvasott, kórust szervezett, szóval az értelem embere volt elsősorban. S úgy tűnt, hogy ez a két ember nem egyesült bennem hibátlanul. Hol egyik, hol a másik életét élem, talán hét éves periódusokban, de ez nem biztos. A lényeg az, hogy amikor lírai emlékeimnek élek, festek, szobrot csinálok, karcolok vagy metszek, akkor édesanyám él bennem. Amikor pedig a tudományhoz, a régészethez húzok, akkor édesapám. Úgyhogy voltaképpen nem is a magam életét élem, hanem hol egyik, hol másik szülőm életét. Amikor az egyik uralkodik, akkor búvópatakként a másik mormol ott a mélyben, keresi az utat visszafele, s mikor az első kifárad, akkor ez a fölszínre tör, egy ideig ő uralkodik. Így váltakozik a lírai és az értelmi életem. Kettős életem volt ezek szerint, egy lírai, a művészeti, amit kevesebben ismernek, és egy úgynevezett tudományos, régészeti, amit általában elég sokan ismernek. Hiszen a magyar őstörténet iránt hál’istennek nagy az érdeklődés.”
Egy szép napon névadó ünnepségre szólított haza egykori iskolám csengője. Hangját Forrai Tibor homoródszentpáli kollégám telefonhívása is felerősítette: aztán annál fontosabb dolgom ne legyen, minthogy megérkezzem 2000. október 29-re. Hiszen LÁSZLÓ GYULA neve kerül fel az épület homlokzatára.
– Legfőbb ideje – nyugtáztam volt a nemes szándékot –, de lenne egy kikötésem...
Mire Tibor barátom egy pillanatra meghökkent. És mert hosszú és megpróbáltatásokkal telített évtizedek óta fél szóból is értjük egymást, maga röpteti tovább a benne is régóta fészkelő gondolatot: ne csak a homlokzatra kerüljön ki a Széchenyi-díjas régészprofesszor szellemi védjegye, hanem a homlokok mögé is bekerüljön végre annak világtágító jelentése, önérték-tudatunkat gazdagító értelme.
Amiből is tudhattam: a távlatépítő 2000. esztendőben a szellemi otthonteremtés újabb korszakához érkeztek szülővidékem emberei.
A hetvenes-nyolcvanas években, a Homoródmenti Művelődési Hetek szervezése idején, amikor Imreh István, Faragó József, Demény Lajos, Egyed Ákos (ma valamennyien a Magyar Tudományos Akadémia tagjai) igyekeztek időt állóbbá szőni a Hargita alatti kistáj lakosainak megfoszlott történelmi/nemzeti értékpalástját – mindig magunkon éreztük névadónk számon tartó/számon kérő tekintetét. Elsősorban Imreh Istvánnak és Faragó Józsefnek köszönhetően, akik szíves-örömest idézték szűkebb körünkbe a második világháború utáni időszak értelmiségnevelő műhelyének, a kolozsvári Móricz Zsigmond Népi Kollégiumnak a tanárelnökét. Igaz, nyilvánosan akkor nem beszélhettünk munkásságának össznemzeti jelentőségéről – az Illyés Gyula-i értelemben vett történelemteremtés másoknak volt a privilégiuma; azoké, akik úgy hitték, hogy az idők végezetéig „teremtés előtti sötétségben” tarthatnak bennünket –, de a sűrűn lakott vidék apró településeit bejárva minduntalan szembejött velünk az Időből László Gyula. Kikerülhetetlenül. Hiszen a Székelyföld és a Szászföld határvidékén látta meg a napvilágot unitárius székely családban (Kőhalom, 1910. márc. 10.). Gyakorlatias észjárású édesapja Abásfalváról indult a „nemzet napszámosának”, aki zsenge gyermekkorától úgy nevelte Gyula fiát, hogy életre szóló élményévé váljon szülőföldszeretete, az erdélyi történelmi hagyományokhoz való – a tudományművelésben és a művészi alkotómunkában egyaránt eligazító hatású – ragaszkodása. Az esetleges életrajzi adalékokon túlmenően azonban jóval fontosabb volt számunkra az a hatalmas tudásanyag, amelyet ő szerzett meg rólunk, és amellyel ő perelt értünk abban a korszakban is az Idővel – hogy legalább most világosan láthassunk a „teremtés előtti sötétségben”.
Hogy milyen indíttatást jelentett számára gyermekkorának színhelye, arról kilenc évtizedes életpályája során maga is többször vallott. Utoljára közvetlenül a halála előtti estén, 1998. június 17-én, Szent László városában. Sokan és sokfelé várták akkor tájt haza László Gyulát. Kolozsváron az újjászületett Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh óhajtotta szerény kitüntetésével megtisztelni, Sepsiszentgyörgyön neki kellett volna megnyitnia az Erdélyből indult 19. századi festőművész, Barabás Miklós jubileumi kiállítását. Ugyanakkor egy rendhagyó „tárlatvezetés” is szerepelt a programjában. A gelencei román kori templom freskóinak, a Szent László-legenda képsorának az értelmezése. Hiszen ezeknek – miként Antal Árpád professzor utal rá – „az ősi magyar hitvilágban gyökerező s néphagyományainkban tovább élő titkait, nemkülönben egyetemes tudattörténeti összefüggéseit fél századon át az ő írásai és előadásai vitték be népünk tudatába”.a Amikor Nagyváradon a Bihari Napló számára Szilágyi Aladár „két fertályórát” kért tőle, nagyvonalúan azt felelte, hogy ő még „Krőzusa az időnek”. Egyikük sem sejtette, hogy a riportermagnó az utolsó – nyilvánosságnak szánt – beszélgetést rögzítette közel két órán át.
A beszélgetés meghitt hangulatát alapvetően meghatározta, hogy Szilágyi Aladár történetesen egy olyan kötetet nyújthatott át László Gyulának, amelyik épp Kőhalom és vidékét mutatja be a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által újraindított Erdély felfedezése sorozatban.2 Nem csoda hát, hogy már a borítólapon megjelenő gyermekkori helyszín látványa – Csutak Levente brassói képzőművész munkája – felcsobogtatta az emlékeket:
„Amióta az eszemet tudom, elsősorban magyar őstörténettel, a népvándorlások, a honfoglalás korával foglalkoztam. Kőhalom valóban nagy indítás volt, hiszen sziklára épült vára a mai napig látványnak is csoda, és műemléknek is az… Én ott nőttem fel a tövében, szó szerint, hiszen játszótársaimmal jártunk a sziklák közé régészeti ásatások végett. […] Öt-hat éves koromban vaspálcikákkal kapartam a földet, ahonnan nagyon szép neolitikus cserépanyag került elő, amit később a Nemzeti Múzeumnak ajándékoztam. De nemcsak archeológusi indíttatásom kötődik Kőhalomhoz. Igazgató-tanító édesapám és édesanyám jóformán önellátó gazdálkodást folytatott, minden odahaza készült, nem beszélve az állattartásról, a disznóölésről, a szappanfőzésről. Szóval gyermekkoromban mindazt átéltem, amiről később megtudtam, hogy az néprajztudomány. Így kerültem a tudományok vonzásába…”
[Az impériumváltozáskor] „édesapám nem volt hajlandó letenni az esküt a román államnak, a magyar iskolát bezárták, őt meg elbocsátották állásából. Felköltöztünk Kolozsvárra, mert meghívták az unitárius kollégium elemi iskolájába tanítónak. De néhány hét elteltével kiutasítottak bennünket. Frissen betelepült magyaroknak nem volt ott maradásuk. Két út állt előttünk: vagy viszszamegyünk édesapám szülőfalujába, Abásfalvára, vagy kivándorlunk. Nehéz vívódások után az utóbbit választotta. Menekültekként Szolnokon marhavagonban laktunk, a nővéremmel együtt tífuszt kaptam, úgy lefogytam, hogy lötyögött a lábam a cipőben. Újra kellett járni tanulnom. Hosszas nélkülözés után Budapestre kerültünk, társbérletbe. A Kölcsey reálgimnáziumba jártam. Igen szép emlékek fűznek ahhoz az iskolához. Már tizenkét éves korom óta rajzoltam, és tizenhét évesen beírattak Szőnyi István magániskolájába. A mester nem akarta elhinni, hogy «én követtem el« a megmutatott rajzokat, ezért rajztáblát, ceruzát nyomott a kezembe, és az a vázlatom még jobban sikeredett. Nagy tisztelettel viseltettem irányában, ő is nagyon szeretett. Meg is írta, hogy egyszer elhoztak hozzá egy gyereket, akit ő nagyon tehetségesnek vélt, nagy jövőt jósolt neki, nagy mestereknél tanult a főiskolán, mindent megkapott, amit megkaphatott, és … elment régésznek! Azóta – írja Szőnyi – nem mer ítélni a tehetségről, mert nem tudja, kiből mi lesz…”3
Trianon előtti és utáni történelmünk többször kényszeríttette menekülésre László Gyulát, de amint tehette, rögtön visszatért szülőföldjére, Kolozsvárra, Erdélybe. Hiszen már kicsi korában, még az iskoláskor előtt megtanulta szüleitől Kölcsey Himnuszát, és úgy hitte, hogy a „Vár állott s most kőhalom…” szülővárosa nevére, illetve annak várromjára vonatkozik. „Ha megkérdezték, büszkén vallotta, hogy abban a városban született, melynek neve benne van nemzeti imádságunkban.”4 Az első menekülést 1916 őszén élte át, amikor a román királyi csapatok betörtek Erdélybe. A hadi helyzet kedvező fordulásával családját Balatonlelléről küldik vissza a teljesen kifosztott kőhalmi otthonba. A kolozsvári kiutasítás után már csak a nyarak maradnak a gimnazista László Gyula számára, hogy – most már egyre tudatosabban – hazatérhessen Abásfalvára, illetve Bibarcfalvára meg Száldobosra, édesanyja rokonságához. Azok a nyarak kitörülhetetlenül belevésődtek emlékezetébe. Az akkori élmények hatására határozta el ugyanis, hogy „a múlt szegényeinek régésze” lesz, hogy „a magyar nép őstörténetét, mindennapjait” kutatja majd.5 Hetvenedik születésnapján sem mulasztja el, hogy a nyilvánosság előtt elsősorban nekik mondjon köszönetet: „Talán tudják, ha nem, akkor most tudják meg, hogy a magyar nép legkeletibb törzséből, a nemes székely nemzetből való vagyok. Amikor ezt a nekem szentelt kötetet átvettem, és minden szerzőnek illő köszönetet mondok, fel kell idéznem földmíves őseimet, akik nehéz, köves, sziklás, kicsinyke földjüket művelték, hogy meglegyen a család mindennapija, gyermekeik pedig szolgadiákként végezték kollégiumi esztendeiket, mert a kicsi földön csak egy maradhatott közülük. Talán az ő örökké munkálkodó szorgalmuk folytatódott bennem, csakhogy eke helyett az ásatásokon dolgoztam, kaszálás helyett eszemet törtem, ház körüli dolgok, építés, erdőlés helyett sokat olvastam, merthogy a régészet is éppen olyan szorgalmi feladat, akárcsak a föld művelése és a mindennapok gondozása. Elődeim kezét fogom hát, az ő munkájukat folytatom, s el kell bírnom becsületes tekintetüket, mikor számon kérik, hogy jól gazdálkodtam-e a tálentumokkal!”6
(Befejező rész következik)
Jegyzetek
1Antal Árpád: László Gyula ajándékai, in: LÁSZLÓ GYULA EMLÉKKÖNYV, Szerk.:Balassa Iván és László Emőke, Püski, Bp., 2001, 314–318.
2Kóborlás és helytállás, Marosvásárhely–Brassó, 1998.
3Szilágyi Aladár: „Az Athosz-hegyen kifüstölték belőlem az ördögöt”, Utolsó beszélgetés László Gyulával, in: László Gyula: Számadás népünkről, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 2001, 243–262.
4Vö: Balassa Iván: László Gyula életútja, in: LÁSZLÓ GYULA EMLÉKKÖNYV, 22.
5László Gyula: 1910-ben születtem… Egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései. Életünk Könyvek, Szombathely, 1995. 125–126.
6Balassa Iván: i. m. 16.
