Adélkának aznap reggel nem sikerült a berakás.
Nem tudta feltekerni rendesen a tincseit, elfelejtett hajformázó habot tenni, össze-vissza – de leginkább az ég felé – állt minden haja szála. Pedig ő… akarta. Végül kénytelen volt madárfészekszerű fejjel elindulni a munkába. Mivel tél volt, sapkát is tett, ezért mire megérkezett, az egész kreáció úgy nézett ki a fején, mint mikor egy szénaboglyára ufók szállnak le és a repülő csészealj lelapítja a tompított tetejű kúpot, mely azonban az űrből kapott energiáktól diffúzzá válik.
Adélka, amikor még a számok bűvöletében élt, favilla és vasvilla helyett integrálszámítással közelítette meg a szénaboglyát, melynek térfogata az azonos alapú henger térfogatának pont a fele. Megközelítőleg.
Ezek a számítások elrepítették őt egy másik valóságba, valahová a repülő csészealjak világába, a szférák surrogó koncertjére, ahol végre otthonra lelt, ahová mindig is vágyott. Egy absztrakt világ a maga külön nyelvével, szintaktikájával és bazaltba vésett taktikáival (axiómák), keresztrímeivel (baráti számpárok) és metaforáival. Mivel a metaforára nem talált megfelelő analógiát a matematikában, gondolta, felad egy hirdetést a társkeresőben:
„Könyvtároskisasszony – elnyúlt pulóver, szemüveg és kis testi hiba nélkül – keresi kereszrejtvény-műveltségű társát, aki válaszolni tud arra, hogy mi a matematika metaforája, azaz folytatni tudja a következő mondatot: »A költészetben a metafora olyan, mint a matematikában a«…”
Adélka a mathézist valahogy úgy művelte, mint a sakkot. Eleinte mások megoldásait követte nyomon, haladt lépésről-lépésre, de aztán elvesztette a türelmét és szenvedélyesen, kipirult arccal és irracionális áldozathozatalokkal nyargalt a kívánt megoldás felé.
Nem csupán nyerni akart, hanem a legszebb, legegyszerűbb, s egyszersmind legtökéletesebb megoldást kereste. Nem érdekelte, hányszor szenved el vereséget.
Most sem bánta, hogy hajszálai öntörvényűen görbültek a térben. Örült, hogy végre megszabadult a nép fiától, a legkisebb királyfitól, a napelemes mobiltelefontöltő feltalálójától, akit végre sikerült eltávolítania a lakásból. Az esetet egy veszekedés előzte meg hajnali négykor, mikor is Népfia nótás kedvre kerekedett és önhatalmúlag bekapcsolta a rádiót.
Otthon náluk, a havasokban, ahová a rádióhullámok még elértek, Népfia apja (Népapa) minden hajnalban dallal ébresztette családját, hogy aszongya: „Fakanálfejű volt már az anyám…”
Népfia úgy emlékezett meg kedves halottjáról, hogy eme szép szokást tovább vitte, ám valljuk be: az átörökítés valahogy eddig még nem sikerült neki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Népfia ábeli leleményességgel bírt az élet számos területén, Adélka pedig szerette az elhivatott embereket, akiket a köznyelv általában bolondnak nevez, és közveszélyesnek tart.
A napelemes mobiltöltő lenyűgözte őt, annál is inkább, hogy ez csuklóra köthető, továbbfejlesztett típus volt. Úgy nézett ki, mint egy karkötő. Népfiát ezért sokszor hívták különböző műsorokba, ahová válogatott őrülteket invitáltak meg, például a pörgettyűs szülőágy feltalálóját, aki a centrifugális erőre alapozta ötletét: egyszerűen csak kirepül a gyerek az anyukájából. Biztosan kiszámította (persze a testsúly függvényében) az ideális sebességet, melynél kiszakad az anya testéből a bébi.
Népfia, hogy jelleget adjon valahogyan az arcának, fellépéskor kalapot hordott, így jelent meg róla fénykép is az egyik lapban. Persze ezt hozta magával a bemutatkozáskor; kár, hogy nem előtte küldte el. Az arcát. Meg a cikket.
A megoldással persze nem hozakodott elő, gondolta, elég furfangos Népfiának lenni.
Mert kérem, Adélka először és utoljára engedett környezete rábeszélésének, hogy azért mégis próbálja meg. Akkor még nem tudta, hogy Népfia kizárólag nótát (jobb esetben népzenét) hallgatott, más dallamkombináció számára nem létezett. Sőt lenézte azokat is, akik nem ezt a műfajt művelték vagy hallgatták.
Adélka azért egyszer ugyan megpróbálkozott egy színházi találkozó lebonyolításával, ám a darabválasztás nem volt szerencsés, mert nem sikerült Népfiát megnyernie az abszurd drámai műfajnak, és az ő szórakozását is elrontotta.
Adélka, a kudarc dacára, türelmes könyvtároskisasszony volt, aki szerette a népzenét, a jazzt, a popzenét, a klasszikusokat; egészen Pendereckijig is elmerészkedett. Szerette feszegetni önmaga és a világ határait, még a nótázásra is rá lehetett venni. A maga helyén és idejében, tele torokkal tudta énekelni például a szalonnaegyleti üléseken, hogy aszongya: „Hej fakanál, fakanál, mért nem vagy te kiskanál, kisangyalom…” kezdetű nótát.
De hajnali négykor nem volt hozzá kedve.
Népfia pedig minden hajnalban, óramű pontossággal ébredt, kipattant a szeme és bekapcsolta a rádiót. Az Adélka rádióját... Az Adélka lakásában. Az Adélka éjszakáján és az Adélka reggeli ébredése előtt.
Népfia ugyanis nem dolgozott kötött munkaidőben. Vállalkozása, az „Elemek”* (a cégnévért már nem kellett szerzői jogdíjat fizetni) ezt nem kívánta meg tőle, és hát Istenem, szeretett vidáman ébredni.
Adélka haja aznap hajnalban anynyira telítődött az engedetlenség elektrosztatikusságával, hogy kezelhetetlenné és berakásra alkalmatlanná vált. Adélka komolyan elgondolkodott, hogy esetleg egyfajta megújuló energiaforrásként biztosan szabadalmaztathatná a „Hajnali nótázásra feltöltődő tincsekből nyert elektromos energia hasznosítása, kisebb teljesítésű vízforralók működtetésére alkalmas” találmányát.
Hál’istennek akkor még csak gyártási stádiumban volt, és nem dobták a piacra Népfia másik nagyszerű találmányát, a bumerángos kalapot, így Adélka minden kockázat nélkül hajíthatta azt le a második emeletről.
