"Az ostornyélnek zöld levele lett"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 22. (516.) SZÁM — NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Az egység kétsége
Petres László
A Czanka fiúktól Caravaggióig – Beszélgetés Egyed Péter költővel, filozófussal
Egyed Péter
Barátom távozása a diktatúrából
Szőcs István
Hazajáró Mátyás király
Cseke Péter
László Gyula talentumai
WOLFGANG BORCHERT
Nagyváros
Szerelmi dal
Varga László
Ellenfelek
A rólad írott vers
Egy reggel
Lovász Krisztina
Bumerángos kalap
Padam, padam, padam
A főzős gyilkos ismét lecsapott
Fábián Lajos
Ariadné
Ady András
versei
Demeter Zsuzsa
A szerzők nem felejtenek
Boda Edit
Atriplex Segediensis, avagy a sajátos magyar laboda
Decemberi évfordulók
Terényi Ede
MŰHELYJEGYZETEIM - Ej, az a professzionalizmus
Hírek
 
Lovász Krisztina
Padam, padam, padam
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 22. (516.) SZÁM — NOVEMBER 25.

Adélka alkalmi lyukasztó volt.
Könyvtároskisasszonyi fizetéséből nem tellett bérletre. A havi egy, fodrász általi mosás-berakást is időnként át kellett gondolnia, illetve – hogy hűek legyünk a szociológiai háttér megfestésében kis magyar pikareszkünkhöz: sajnálta kifizetni azt az összeget, amit színházra és koncertre is költhetne. Áthidaló megoldásként tízes tömböt tartott magánál, és gyalogos sétákat is közbeiktatott útvonalaiba. Az ellenőröket felismerte messziről, de nem volt mindig kedve a szakadatlan figyeléshez. Megfordult a fejében, hogy egyszer kellene egy felmérést végezni az ellenőrök olvasási szokásairól, hiszen ez még hiányzik a szakirodalomból.
A hajléktalanok körében végzett kutatásai során igen érdekes végkövetkeztetésekre jutott, tanárai megdicsérték érte; azóta ezzel a láthatatlan dicsfénnyel közlekedik az emberek között; főműve, a Szegények palotája bekerült a nemzeti olvasásszociológiai archívumba, ám erről momentán csak ő tud és a raktározó kolléga (hajdani 7*8*4). Talán eljön majd az idő, amikor idézni fogják lelkes kiskönyvtáros tanulók, egymás kezéből fogják majd kitépni és illegálisan sokszorosítani példaértékű munkáját.
…egyszer kölcsönadta szakdolgozatát valakinek , akiben nagyon bízott, szerencse, hogy csak másodpéldány volt.

Szerette a csuklós buszokat, a trolit, és mindig megnézte a vezetőket, ad absurdum trolivezetőnőket, mint lehetséges kutatási réteget. Mióta pályát váltott, érdekelte minden, ami olvasás és könyv és nem tudományos. Előtte rendszerek, struktúrák, elméletek kötötték le a figyelmét meg Pi (3*1*4). Pi-t nagyon szerette, amaz pedig Cippolaként hipnotizálta őt, körbe-körbe, végtelen és sohasem ismétlődő szakaszokon át, de nem akart tőle semmit. Ez később derült ki.
Általa ismerte meg a számokat, az isteni arányokat (logosz) – melyek bűvöletét később a betűkére váltotta –, és akkoriban kezdte el gyűjteni a dugókat is: kiszámolta, hogy egy hétsoros dugófüggönyhöz pontosan 496 dugóra van szüksége. Aztán a pitagoreusokat sem olvasta már, csak osztályozta. Mindenki elnyeri méltó büntetését: Pi leveleit ugyan nem égette el, de gondosan lezárta egy borítékba. Szerelmének sírfelirataként a 2n−1(2n − 1) képletet választotta, aranyozást azonban nem kért.

Mióta a mechanikus lyukasztókat kicserélték, már nem taktikázott a 9 szám hármas alapú kombinációjával és a hozzá kapcsolódó, még vidékről hozott módszerrel, melynek lényege: lyukasztott, ám nem ellenőrzött jegyek begyűjtése, matematikai alapokon történő besorolása kis noteszbe: az első oldalakon az egylyukasztásos variációk – ugye, abból csak kilenc lehet –, utána a kettes lyukasztásosak (36 db, bárki utánaszámolhat), végül a hármas kombinációk. Utazás elején titkon megfelelőre vágott jegyhelyettesítővel (szaknyelven vakjegy) leellenőrizni a járat kombinációját, majd egészen észrevétlenül kikeresni a noteszból a megfelelőjét, ellenőrzés esetére. Amíg nem lett teljes a gyűjtemény, addig biztonságból jegyet is tartott magánál. Most már sohasem tudjuk meg, hogy a lyukasztótervezők miért álltak meg a hármas csoportoknál, ez örök sejtés marad. Lehet, hogy valami külvárosi kósza járatnál előfordult négyes, ötös stb. kombináció, de erről nem volt tudomása.

A módszer sikeresen működött egyetemi évei alatt; aki udvarolni akart Adélkának, ajánlatos volt beszereznie előlyukasztott, kezeletlen jegyet hozzá. Ha már véletlenül volt ilyen a gyűjteményben, az illetőnek nem volt szerencséje. Adélka hitt az eleve elrendelésben és a faktoriális számításban.
Az előlyukasztott idők azonban lejártak, Adélka nosztalgiával gondolt vissza a 3*5 és1*5*9 jegyek szállítóira, kis noteszét eltette mélyen a fiókba. Mindegyik jegyhez fűzte valamilyen személyes élmény: röpke találkozások, kis huncutságok, flörtök, elutasítások. A nagy szerelem. Voltak egészen feledhető kapcsolatok (1*, 2*, 3*), könnyen illanó emlékek; amikor ezen jegyeket kellett használnia, kis borzongás futott végig rajta, jó is, hogy megszabadult tőlük. A rendszer egyszersmind tökéletes egyensúlyban volt, mindig akadtak pótlások.

Ez a notesz volt az ő Rosette-i köve, halványlila, később narancssárga hieroglifáit szerette dédelgetni, amikor elővette és elmerülten lapozgatta.

Ám – mint mondtuk –, ezek az idők lejártak már, a szívtelen és fantáziátlan festékpatronos lyukasztók világában élünk, amikor egy szűk rést kell eltalálni, beletömködni a nyeklő-nyakló jegyet, hogy érvényesítsd és félelem nélkül utazhass célod felé.

Adélka sötét gondolatokkal szállt fel a buszra, kísértették az elmúlt idők emlékei… ám a buszon már csak a talponmaradásért küzdött, s hogy elkerülje idegen testek kínos közelségét. Jegyét nem volt lehetősége kilyukasztani, mivel közelébe sem juthatott a fent említett elkorcsosult szerkezeteknek. Az út hoszszú volt, ám a tömeg tökéletes egyensúlyban maradt, ahányan leszálltak, annyian felszálltak, új textúrájú ám azonos számú halmazt képezve, andalító ritmusban. Egészen az utolsó előtti megállóig, amikor megbomlott az isteni harmónia, és sokan leszálltak.

És felszálltak az ellenőrők. Padam.
Síruhában, mert tél volt, és a járatok nem éppen sűrűn közlekedtek két lecsapás között.
Adéle feleszmélt és elindult az egyik lyukasztó felé. Padam. Padam.
A lyukasztót valaki betömte. A stressz felvitte egy kicsit az adrenalinszintjét, főleg, amikor észlelte periférikus látása folytán, hogy egy szkafander közeledik feléje. Alfa holdbázison érezte magát, egy másik bolygón, ahol ő idegen, nem tudja, hogyan került oda, hiszen ő szinte láthatatlan, jelenléte nem számít, ő csak köszön és már megy is.

– Most mi legyen, kisasszony? Padam, padam, padam… Kérdezte a szkafander.
– Én... én… akartam! – Adélka.
A  „Most mi legyen?” kérdésben nem volt semmi a  lebukott/bliccelő angyal és a Mindenható ellenőr szituációjából fakadó fenyegető, negédes kéjből, inkább valami mélyrezonálású megértést vélt kihallani, az „oldjuk meg közösen, találjunk egy mindenki számára kielégítő megoldást” együttműködő embersége.

– Akkor… tépje szét!, így Adélka, és heves, kitámadó karmozdulattal (mert vívni is tanult valamikor) nyújtotta jegyét az ellenőr felé. Tus. Az ellenőr meglepődött egy kicsit, majd finoman két ujja közé vette a széttépettetés szándékával orra alá dugott jegyet és megsimogatta. – Széttéptem, mondta puhán.


A busz ajtaja abban a lélektani pillanatban nyílt ki, amikor nyílnia kellett, mert végállomás, nem megy tovább;
Adélka még egy darabig elábrándozott a régi szép időkről és a mechanikus lyukasztókról, mert a szkafanderes ellenőrtől igazán, nagyon sok kombinációt lehetett volna begyűjteni.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében