Téved, aki azt gondolja, hogy a versek mögött nincs senki. Nem elég csupán a szövegre figyelni, jó ha a szövegek mögé nézünk. Természetesen nem úgy, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a jelentés a sorok között lapult. Inkább arról van szó, hogy a szövegtest mögött egy másik test VAN.
Nem elrejtve, nem titkolva, de mindenképpen mögötte, s ha a szövegtest háta mögé nézünk akkor az örök ikerpár bukkan fel. Castor és Pollux, a nappali és az éjszakai én két összenőtt, de mégis különböző testű és vérű testvérpárja. Az értő és az értelmező, a szerző és az olvasó. Egyikük az onirikus, a másik a nappali, a rávilágító Egy-Én, de egyik se tud meglenni a másik nélkül, kiegészítik egymást. Elmondható, hogy mindkettő érzi a másikat, akcióba lép, de közben folyamatosan tud a másikról, és elsősorban a szövegtest kódjáról, arról a ködről, amely a fent említett ikerpárt elrejti, de úgy, hogy közben fel is lebbenti a titkok régóta le fel rángatott fátylát.
Pethő Lorand versei a fentieket is figyelembe véve azonban korántsem titokzatosak, sőt azt is mondhatnánk egyértelműek, arról beszélnek ami Van. Ha valaki netalántán úgy érezné, hogy a pethői hő, nem más mint szikár jéghideg agymunka által kitermelt energia, az téved, de csak akkor, ha figyelmen kívül hagyja a szövegtest felfedéséhez mindenképpen szükséges kettőst – az adót és a vevőt.
Az onirikus-szövegéjből felbukkan tehát a befogadó és rátekint a szövegtest áttetsző, betűk közötti résein a szerzőre, arra a valakire, aki ugyanott van, de mégis egy másik dimenzióban, a létrehozás dimenziójában. A létrehozáséban, ami tulajdonképpen a létre-kerülés, a terítékre kerülés dimenziója.
Felmerül a kérdés, hol az a hely, ahol a költő van? Valahol a Helikon bércei és a Szilágyság hepe-hupái között... mondanám, összevegyítve versbeli és életrajzi adatokat, de ez csupán az alapszint, hiszen a nyelvbéli hely az, ami meghatározó szépírók esetében, no meg a hagyományhoz való viszony.
A felvonultatott klasszikus motívumok és nevek, mint Ámor, Flóra. Helikon, Erdély, Vénusz, a hagyomány folytatását jelzik, miközben a szerző mégis jelentősen eltér, adott, hagyományos pozícióikból elmozdítja az isteneket. Prométheuszból Prometh kutya lesz („láncra verték Prometh kutyám / teliholdnál vonyít sután”), Thomas Mann nevéből elmarad a „h” betű („Tomas Mann alszik a varázshegyen“), Noé guanóban evez, és sorolhatnám.
Felvállalja első látásra a hagyományos költői-prófétai pózt, de aztán dekonstruálja, le is bontja azt, mint a Szamárháton című szövegben, ahol ez van: „szamárháton mint a Mester/ barangoltam nyirkos testben// de a vízből partra szállva/ bepottyantam Kínországba.”
A szövegek hőse kettős lény, aki a fenti és a lenti világban is otthonosan mozog, földszagú angyal, ahogy az egyik verscím is jelzi, olyan lény, akiben nincsen semmiféle albatroszi elesettség a földön, se az égben: „a tengerszeldelő szekért vezetem/ tartaroszból zsoltárt üvölt a szám/ hollót folytogat véres kezem/ befogad egyszer Kanaán”.
Ezen a Bretter Körön Pethő Lorand versei kerülnek terítékre, itt vannak tehát előttünk – kiterítve, mereven. Ha úgy látunk hozzá befogadói munkánkhoz, mint holmi szakbarbár szikések, akkor csupán a szavak, a metaforikus izületek és a jelzős szerkezetek csontváza marad számunkra, a sorok áthajló térdszalagjai
De a szövegek térdszalagjai azt követelik tőlünk, hogy legyen rend. Ha szerző leírta azt ami van, nézzünk szembe mi is, nem csupán a szerzővel, de magával a vannal.
Mert, ha el is tűnnek a mesterek, mint a Macskaszem című versben (eltűnnek mind a Mesterek / és sivatag hamva rádkacsint”), akkor is megmarad a sivatag, a kék erek és az egerek, magyarán a részletekből összeálló többdimenziós, poliszémikus kód, amit a különböző esztétikák előszeretettel neveznek versnek, újabban szövegnek.
De a versértelmezők olykor vert hadai is tudják, néha sok a szöveg és kevés a vers, a dimenziókon átvert és átjuttatott üzenet.
Az üzenet pediglen szerzőnk esetében eléggé egyértelmű: a dolgok tűnnek és megjelennek, forog a kerék, fordul a kocka.
S ha a szövegtestet kockaként értelmezzük, akkor az izgatott, vagy éppen hidegvérű olvasó-játékosok is megállapíthatják, hogy szerzőnk minden dobásával új és új kombinációkkal lepi meg az olvasót. Pethő Lorand esetében a kocka egy-egy oldalán a pontok száma különböző sémákat jelez. Szellemi és irodalmi sémákkal dolgozik szerzőnk, de nem csupán feldobja azokat, nagyonis határozottan és öntörvényűen kombinál, az adys beszédmódhoz egy mai beszédmód társul Erdélyhez Kanaán, mint Az új Kanaán című textusban.
A Földszagú angyal című szövegben is ez a kombinációs készség az, ami meglep, görög, keresztény és zsidó hagyományok töredékei bukkannak fel, érnek egybe, miközben a szerzői akarat az Új Könyv megírására irányul, lásd a Lopott borda című opust („oltárom leszel olajos testeddel / megírjuk az Új könyv titkait / rímek fonódnak nedvekbe / asztal lábánál vedrekbe / csorgatjuk szemünk hulladékait”).
Ez az Új Könyv pedig arról ismerszik fel, hogy benne a valóság és az azon túli, szellemi és testi szféra újra és újra összeér. Erős jeleket látunk a szövegekben, különbőző egyébként egymástól jól elhatárolható nyelvi szinteket, de magukban a versekben Isten és a zsebsárkány épp olyan jelenvaló mint a valóságban, a mi kicsi személyes valóságunkban és abban a bizonyos nagy Vé-vel leírt valóságban, amelyet többek között Castor és Polux kettősével szokott jelezni a hagyomány, amelyben a Vers-Valóság ellentétpár egyszerűen nem létezik. Nincs.
Elhangzott a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör 2006 március 6.-i, a Café Bulgakov Irodalmi Szalonjában megtartott ülésén.
