Azóta minden hajnali ébredésem azt jelenti, hogy rányílik szemem a világnyi iszonyú sárga szemgolyóra – ez az övé, az én drága bikatestvéremé, ő az én fekete nappalom –, aztán lesiklik róla a vérvörösen lobogó fáklyákra. Hallom a szívverésem, de a másik hangra várok, a kőboltozatot betöltő hörrenésre, a sziklatömböt őrlő morajra, ami oszlopokat omlasztó üvöltéssé hangosodik, majd arcom láttára elcsitul. Mindig fedetlen keblemre teszi roppant tömzsi kezét, amelyen az ujjak pataszerűen egymásra tapadnak, öklömnyi szemére visszagördül a bronzbarna héj, és már alszik is tovább a nappali éjszakában. Beleomlok a csöndbe, ami az őskáoszból süvít felém, és virrasztok olajfalevelekre vetett ágyamon kétségbeesetten én, a kígyótestű Ariadné, az élveteg Minósz és a nimfomániás Pasziphaé lánya, akit egy hajnalban megkívánt és magáévá tett saját atyja, még a színarany álarcot sem dobva le ezüst fürtű fejéről. Anyám, a borzalmasan krétafehérre festett arcú Pasziphaé talált rám a testemet érinteni sem merészelő, arcukat saját könnyzáporukban fürdető rabszolgalányok körében. Ő vállalta, hogy kéjsóvár atyám elől becsempész ide, embertestű és bikafejű testvéremhez, ahol senki sem fog többé keresni engem. Nem tudom, a félelem vagy a kíváncsiság volt erősebb bennem, amikor kikönyörögtem magamnak a helyet vér- és égettköröm-illatú édestestvérem mellett. Vastagon festett ajkú anyám égei-kék szeme óriásira nyílott, amikor elbúcsúzott tőlem. – Aztán mesélj! – lehelte borzongó nyakamba, és indult a labirintus őreinek karéjában, hogy lerója háláját az engedményért, ami királynőként sem illette meg őt.
Hétszer hét újholdév telt el azóta, hogy a fehérmárványból, égetett agyagból, puhakőből és sötétkék bronzból emelt labirintus hálójában hagytak a kutya módra felröhögő őrök, a többszörösen összegubancolódó spiráltekervény valamelyik iszapgödrében. Az akkori bénult várakozás óta érzem magamban az időt, nem a víz- és homokórák által jelzett, szétpergő ürességet, hanem a történések isteni idejét. Hallom a hörgő lélegzetvételt, ami megőrizte magában az elemek előtti káosz vigasztalan sűrűségét, érzem, hogy lát engem a könyörtelenségében is szerelmemért könyörgő vérmes tekintet, áthatol a sziklafalon, bronzkapun, de elgörbül félelmem fehérmárvány oszlopának ütközve. Várom a szörnyet, lelkem jobbik felét, akitől három világrész egyszerű népe retteg, várom az erényeimet vigyázó, védelmező fiútestvéremet. Hatalmas spirálkaréjokban szakad felém bőgése, már itt is van, zihál felettem anyámék irtózata. Megszaglász, mint egy kóbor kutya, érzem nedves nyelvét nyakszirtemen, rojtos nyálszalagok érintik arcom, és hihetetlen nyugalom önt el. Feltápászkodok és átölelem drága jó testvéremet, belecsimpaszkodok a nyakába. Érzem, hogy megriad a gesztustól, próbálja lerázni magáról a szokatlan illatos terhet. Belebámulok vaskos bikaarcába, a sötétbarna húsfüggönyök és kénsárga szemgolyók mögé, ahol megpillantom mocorgó kisded lelkét. Olyan, mint én voltam anyám ölében, amikor a féktelen kacajjal riogató Dionüszosz kegyébe ajánlott. Testem minden ízében érzem a szőlőfürtök ropogó keménységét, vérem zúgásától részegülten tűröm, hogy körbeszaglásszon a lila orrlyukú rém. Rádöbbenek, hogy sohasem féltem ettől a rémtől, és taknyom, nyálam, könnyem dúsan, feltartózhatatlanul csorog szőrős mellére: soha még ilyen jóízűt nem bőgtem, anyám lila keblén sem. Megérzem a fölöttem lihegő-fújtató szörnyetegben a megtagadott, kicsúfolt gyermek első magányos éjszakáját, miközben a tenger lélegzetével egyszerre dobban a szívem. Örvendek, hogy halottá váltam, a tömeg el fog feledni, esti mesékben sem idézik föl a királylányt, akit fölnyársalt ostoba és erőszakos édesapjának kéjvágya. Még nem tudom, hogyan fogom megértetni magam ezzel a kétmázsás hústoronynyal, de félelem nélkül tapogatom körbe erős derekát, természetes kíváncsisággal és kívánással ragadom meg lüktető falloszát. Aztán elborít a csönd, együtt lélegzünk a tengerrel, hullám hullámra omlik véremben, hajának csigafürtjeit simogatom, próbálom megnyugtatni a tűzhányót, lecsillapítani a földrengést, elaltatni a vihart!
Sok évtizeddel később, amikor már túltettem magam az ostoba Thészeusz okozta csalódáson (de Minótaurosz kimondhatatlanul fáj nekem ma is, az isteni Dionüszosz képes csak életté oldani ezt a fájdalmat), újra fölidéztem magamnak az első ölelést, ami nem kényszerből történt. Látom Dionüszosz tekintetében, hogy megérti nosztalgiámat, első kéjemben első bánatomat, ezért is hagy magamra olyankor, amikor a lelkem üres, csak a testem emlékezik. Megfékezhetetlen remegés fog el, szívem vadul dobálja testemet, halántékomon ott dübörög Zeusz villámainak robaja, visítok az emlékezés kínjától, véresre karmolom istenem arcát, ordítok és zokogok szégyentelenül szabadon. Mintha hallanám Pasziphaé suttogását a bronztükör előtt:
– Minótaurosz nem apádtól fogant… Aztán jönnek a najádok és bekennek tetőtől talpig valami sűrű olajjal, aminek receptjét csak az isteni Dionüszosz ismeri, és ettől elbágyad a testem, már nem emlékszem semmire és nem kívánok senkit. Ilyenkor megértem isteni uram szavait: álomban élünk, az álombeli gyönyör és szenvedés kifejezhetetlen édessége a miénk, sohasem fogunk fölébredni ebből, ebben különbözünk a halandóktól (ők szegények viszont fölébrednek a Hadészban földi életükből arra, hogy mindörökké árnyékok csupán…). De nekem nem kell az istenek álma!
Hetek, hónapok múlva értem meg, hogy édes szörnytestvérem hallgatagsága mögött az a különös tulajdonsága rejlik, hogy alig van belső beszéde. Átlagember is reggeltől estig eposzi méretű beszélgetést görget a lelkében, s hát még mi, asszonyok, akik ki is mondjuk többségét annak, ami végigpörög elménkben! Belső beszédünkben szüntelenül újratervezzük, kijavítjuk a tenni- és álmodnivalónkat. Minótaurosz elméje pedig olyanná vált, mint az őt befogadó labirintus: a gondolat elindul befelé benne, aztán elszótlanodik valamelyik fordulóban. Zeuszra mondom, most is csak őt szeretem azzal a tiltott, legédesebb vonzalommal, amit csak Dionüszosz ért meg, de szótlansága valóban az idegeimre ment a labirintusban eltöltött évek során. Mint valami részeg bacchánsnő, csak mondtam a magamét: szerelmet vallottam neki, imádkoztam hozzá, emlékeimmel és álmaimmal untattam, közös jövőnket terveztem, ujjongtam és átkozódtam, sírtam és kacagtam, zuhogtak belőlem a palotabeli években ellesett szókapcsolatok, hasonlatok és képek. Ő pedig rámfüggesztette citromsárga tekintetét, és napestig hallgatott, csupán akkor bődült fel, ha pihenőt próbáltam tartani sebesen pergő beszédemben. Amikor a hét szüzet és hét ifjút belökték az őrök a bronzkapun, az én bikatestvérem villámgyorsan elhúzott tőlem, mit sem törődve máskor csüggedt nyugalommal figyelt mondandómmal. Balga halandók tépett húscafatokat, szívszorító sikolyokat, sok vért és borzalmat társítottak képzeletben az áldozatok utolsó órájához. Még Thészeusz is, aki hozzám képest világjárt ifjúnak számított, hőshöz nem illő kíváncsisággal várta tőlem, hogy a borzalom órájáról zaftos részletekkel szolgáljak. Ilyen részletek pedig egyszerűen nem voltak: az iszapos előtérben hiába próbáltak volna menekülni az áldozatok, akiket a félelem amúgy is lebénított. Minótaurosz általában egyetlen ütéssel ölte meg áldozatát, a tetemeket pedig a tengerbe nyíló kútba vetette. Szó sem volt emberevésről vagy szüzek megbecstelenítéséről: tiszta szívű testvérem undorodott a meztelen tetemek látványától, ezért a lehető leggyorsabban igyekezett megszabadulni tőlük. Valamelyik görög, tehát korlátolt elméből származhatott az ostoba babona, hogy a labirintus magányában néma testvéremnek áldozatokra van szüksége. Ő maga riadt meg a legjobban, amikor először löktek be hozzá tizennégy fiatalt. Néhányan szörnyet haltak a félelemtől, amint meghallották sziklafalakat repesztő bőgését, a többieket pedig azért fojtotta meg, mert nem bírta elviselni félelmük gyomorkavaró szagát. Mivel nem találtak tetemeket a kapu környékén – beljebb pedig ők sem merészkedtek –, az őrök elhíresztelték az emberevés rágalmát szeretett testvéremről. Mennyire megdöbbentek volna az egyszerű valóságtól, attól, hogy hírnevével ellentétben Minótaurosz majdnem vegetáriánus, hiszen a halféléken kívül másféle húst nem fogyaszt! (Szerencsére a sötét lelkű Minósz sokkal gyakorlatiasabb gondolkodású volt, így a labirintusba zöldség, gyümölcs és szárított hal bőven került.) És akkor érkezik Thészeusz, a megváltó szerepében tetszelgő aranyifjú, akinek előre megfontolt szándékkal elkövetendő gyilkosságra ad alapot egy legenda, amelyik túlél mindannyiunkat, tisztelet az isteni (dionüszoszi) kivételnek… Szerencséje van Aigeusz fiának: gyanútlan testvérem több kilométerre van tőlünk, kedvenc időtöltésével, a szirének vadászásával elfoglaltan. Döbbenten nézem ezt a magas, kék szemű, bodor aranyszőke hajfürtű ifjút, aki kiszolgáltatott helyzetéhez képest túl magabiztosan közelít felém. – Hol van? – kérdi rekedt suttogással, miközben egyetlen határozott karlendítéssel átfogja derekam. Kínos a helyzetem: testem már megadta magát ennek a selyemfiúnak, de a lelkem riadtan tiltakozik az elkerülhetetlen ellen. Pedig ismerem a történetet, öreg dajkám, Démétér istennő kegyeltje nem egyszer mesélte el, hogyan fogja megtagadni Pallasz Athéné parancsára a krétai királylány saját, mindenkinél jobban szeretett fiútestvérét. Halálra megérett lélekkel immár megértem, hogyan keveredik halandó életünkben a múltbéli legenda a jövőbeni valósággal, például azzal, hogy visszautasítom az isteni férjem által fölkínált ajándékot, a halhatatlanságot: aludni szeretnék, semmi más nem melegíti lelkem… – Athéné küldött? – kérdem a „hőstől”, miközben legalább képmutatásból szabadulni próbálok ölelő karjai közül, kéjes örömmel fészkelődve a domború mellkason. Belepirulok abba, hogy egy „most nincs időnk erre” sóhajjal kipenderít öleléséből, mert a távolból fölzeng a lelkem gyökeréig hatoló üvöltés, a hang-orgia, amitől megnyílnak az ég csatornái, és elered a forró szelek ajándéka, a sűrű zápor. Ez a sima bőrű athéni ismerte a görög betegséget, a színházat: imádott testvérem lenyiszált fejét elém dobta, a vörös iszapba, aztán rám szólt: – Elfáradtam, fürösszél meg! Könnyáztatta arccal csutakoltam atlétatestét, aztán elborított a tehetetlenség: az övé lettem mindenestől. Életem legfurcsább szeretkezése volt ez: a selyemfiú segített ellazulnom, majd szolgálatkész ajkaival is az én boldogulásomat kereste… Miközben csatakos testemen újra meg újra végiglobog a szemérmetlen öröm görögtüze, a boroskorsó mögött megpillantom a boldogan vigyorgó Erószt: csorog a nyála, tátott szájjal bámulja a végtelenből érkező hullámoknak átengedett testem. Tudatom kikapcsolt, semmire sem emlékszem, számomra is meglepetés lesz az eszmélésem fölé hajoló bronzbika arca. Dionüszosz ilyenkor ismételten megkínál az istenek ételével, a szerelem nektárjával, majd fülembe suttogja: örökkön élhetnél ebben az álomban… A labirintus túlsó kijáratánál megpillantom az ötsorevezős hajót. Eközben az ezüstfonal olyan észrevétlenül válik ki tenyeremből, mint eddigi sorsom, amelyiknek én voltam az úrnője. Thészeusz társai elismerő cuppogással nézik-falják alakomat, megfeledkezve a borzalmas trófeáról, testvérem levágott fejéről. Bolond természetem van, ismét boldog vagyok a hajón, ahol Minótaurosz gyilkosával kelek föl és fekszem le újból, feledve a jó anyám, Pasziphaé által idejekorán lelkemre kötött megelőzési praktikákat (bezzeg az én ostoba testvérem, Minótaurosz mellett akartam és tudtam vigyázni!). – Méghogy nimfomániás! Anyád frigid… – hörögi dühösen fülembe édesapám, azzal lelök magáról, és fújtatva elrohan, újabb kielégülésre vadászva. Azt hittem, többé nem bírom majd elviselni férfi közeledését, magömlésének reménytelen zuhatagát. Zeuszra esküdtem, hogy nem kell soha nekem utód, a felelőtlen áradatból kivirágzó húscafat. Ez a sima nyelvű görög ifjonc pedig csak mond és mesél, kielégülések villámlásaiban földerengő érzékiségemet csitítgatja, vérontó hajnalok zúgásában szorítja, el nem engedné kezem… Én pedig zokogok a megaláztatástól: soha ennyire kiszolgáltatva nem voltam senkinek, még aranyos bikatestvéremnek sem, annyira kívánom ezt a magas, szőke srácot, hogy kicserepesedik ajkam attól is, ha rágondolok… Nappalt éjszaka, éjszakát másik nap vált, hajónk álmodozva ringatózik a lila tenger szélborzolt hátán, szívem választottja atyját, Poszeidónt idézi meg a játékos kedvű szirének mulattatására. Amikor a borzalmas aggastyán kiemelkedik a sötét habokból, kezében ezüst szigonyával, tritónok és szirének gyűrűjében, hajónkon olyan csend támad, hogy hallatszik a barna hajósokról lecsöppenő veríték koppanása a sós tengervíz mosta hajódeszkán. Aztán a kagylókürtök vidám, pimasz harsogása elnyomja a borzadályt. Thészeusz pedig helyettem is mesél, taglalja a szenzációra éhes társaknak a magányos bikafejedelem legendáját. Én nem tudnék beszélni róla, már csak a testem őrzi emlékét, csak a testére emlékszem magam is, hiszen a test-vére voltam, bőr- és szőrrokona, nyálban és verítékben élettársa. Ki hinné el, hogy szeméremtestünk körül hasonlóan göndörödött a szúrós bozót! Hiába voltam csípőben vékonyabb, árnyékunk összetéveszthető volt, testtartásunk, gerincünk vonala hasonló volt, akár a hízásra való hajlandóságunk. Zeuszra… magam sem bírok eligazodni gyerek nélkül is asszonyosodó természetemen: Minótauroszt szerettem, Thészeuszt kívánom, de csupán Dionüszosz elég nekem, az isten, aki a megkívánáson kívül ügyet sem vet rám. Isteni uramtól próbálom megtanulni a hús örömén túl a hús közönyét, miközben köddé olvadok emlékeimben. Édesanyám éppen egyik szolgalányt szidja: a kis mafla húzódozott lefeküdni a palota testőrparancsnokával, ezért apám parancsára – oh, férfiúi összetartás! – vissza kell mennie szüleihez, Phaisztoszba. – Te fekete rohadék! – üvölti anyám –, kinek tartogatod a lábad közötti dögkutat, azt a poshadt gödröt?! Minótaurosz eddig hullára jóllakott az akháj szüzekkel, rá hiába sóvárogsz! Különben sem igaz, hogy az átlagosnál nagyobb fal… Ekkor megpillant engem, arca színt vált, csendesen suttogja a lányok felé: – Takarodjatok! Olyan szeretettel karol belém, hogy szememet elönti a könny a boldogságtól. – Gyere, édesem, fesselek ki! – mondja legmelegebb hangján –, szebbnek kell lenned a mükénéi hieroduláknál is! Felkacagok, mert eszembe jut, hogy apám tényleg beteg lett a megkívánástól, amikor a szent papnők első csoportja szigetünkre érkezett. Én pedig tényleg gyönyörű és kívánatos szeretnék lenni, anyám pedig valóban ismeri a szépítkezés eszközeit és módszereit. – Örömet okozni pedig nem tanulhatod meg másként, csak úgy, ha közben neked is örömet okoznak – oktat jó anyám, miközben lassú, erős mozdulatokkal masszírozza halántékom. Egyre gyakrabban fáj a fejem, szédülök és hányok, édesanyám pedig próbálja megértetni velem, hogy nemsokára kezdődik vérem árapály-játéka: nővé cseperedtem. Minótaurosz elviselhetetlenül szenved ilyenkor: megérzi a vért, és szívesen ontaná a magáét is, hogy megszabadítson a nőiség örök mosatlanától… Thészeusz, a praktikus aranyifjú bármilyen helyzetben föltalálja magát: amikor először önt el társaságában a vér, kézen fog, fölvisz a fedélzetre barátai közé, és nagy ellenfele legyőzésének kalandját mesélve, annak megörökítésére föltalálja a bikaviadalt. Látom a hosszas utazásban elcsigázott férfiak tekintetében a felszított vágyakozást, a majdani vérontás ígérete által okozott örömet. Lélekben is egyre távolodom a napszítta kövekből összerakott, fedetlen labirintustól, testem és lelkem szelídebbik felétől, áldott jó bikatestvérem emlékétől. De hajnalban fölzúg a tenger, Kréta örök szigetének magányos, ölelő szerelmese, hullámának ötágú kék korbácsával végigcsap barna hajónk fedélzetén, Poszeidón ezüstgubancos, boltozatos mellének hörgésével üdvözli Héliosz aranyát. Ebben a vigasztalan, őskáoszbeli zokogásban ott zúg meggyilkolt testvérem irántam érzett, sohasem csillapodó vágyakozása… Thészeusz fölriad álombeli sikoltásomtól, ölel, csókol, simogat, én pedig rettenetesen félek attól, hogy elhalkul bennem az a hang, és megáll a szívverésem. Csupán Dionüszosz érti ezt a riadalmat, de esze ágában sincs, hogy segítsen föloldani, elintézi azzal: az isteneknek nincs érzelmi életük, ha istennővé válok, megszabadulok minden emléktől, minden fájdalomtól…
– Nyolcvan ökröt sütünk, de nem szabdaljuk föl, hadd tépjék szét a jó étvágyú vendégek – mondja Thészeusz. – Hatszáz gödölyét is tűzre kerítünk, rodoszi borral locsoljuk a sültet. Akarom, hogy napkeltétől napkeltéig pengjenek a lantok, dübörögjenek a dobok, rikoltsanak a kürtök, visítsanak a sípok az örömtől: Aigeusz fia, Thészeusz megtalálta kedvesét, élete álmának vigyázó istennőjét, Ariadnét! Hallgatom a pergő nyelvű görög ficsúr lelkendező beszédét, magam is belekábulok a zajos tivornya ígéretébe, aztán eszembe jut a folytatása, és iszalagként rátapadok a beszélő hamvas bőrű testére. – Gyere! – sóhajtom piciny kagyló formájú fülébe, kezemmel betapasztom száját, nyelvem rátapad a halántékán lüktető érre. Olyan ez az ölelés, mint az elkezdett ének: torkomat sírás fojtogatja, de képzeletem már a feloldódás partján sütteti lelkemet a kéj piros napsugarával. Minótaurosz hatalmas bronzszeme kérdőn nyílik rám, lüktető üvöltésemben tovább zeng az ő dühödt ordítása. Élvezek gátlástalanul, bacchánsnőként sikoltozva, csupán Thészeusz tekintélye óv meg attól, hogy a piros szőlőborral elkábított matrózok megerőszakoljanak. – Harmadik napon pedig kitűzzük a zöld olajágat nyoszolyánk fölé – ábrándozik Thészeusz –, sok erős gyereket akarok tőled! Szopós borjat is sütünk menyegzőnkre, legalább hetvenet. Hadd töltekezzenek nemes vendégeink a húsok erejével, ami legjobb heverője a bornak! Egeket ostromló lakomát akarok, érted, Ariadné? Hadd mondhassa halotti máglyánk előtt is a boldog emlékező: én is ott voltam a lakodalmán! És mondja, meséli a halott leány (azzá leszek én!) lakodalmát, mint rokka pereg a szája, közben tölti belém a rodoszi bort, amely sűrű, mint az összeesküvők vére hajnalban, mikor belopakodnak a mélyen alvó zsarnok palotájába…
Azt az ébredést Naxosz szigetén sem embernek, sem istennek nem kívánom, pedig csúnyává tette a lelkem ez a hiúsággal bélelt, pénzéhes hozományvadász görög! Héliosz arany mosolyában fürdik olajágakkal bélelt nyoszolyám, cipruslombok közül emeli rám nyílt tekintetét Uránosz, fecsegő sirályok bukdácsolnak a Minótaurosz hörgését idéző tengerzúgás fölött, és mellettem nincs senki… Szent őrület kerülget az ijedelemtől, hogy magamra hagytak, ezt a szégyent a Hádészban sem fogom elfelejteni, megbocsátani sem. Kicsit várok dührohamommal, elvégre smink nélkül aludtam, majd kirobban belőlem a fájdalom. Belülről döfik szét a könnyek tekintetem zöld függönyét, torkom megtelik a gyűlölet keserű nyálával, arcom szégyenpírban ég, bőröm alól bárhonnan kitörne a vér, egész testem lázban ég, miközben vacogok a szívemet dermesztő hidegtől. Utálom Thészeuszt és undorodom magamtól: testem mosdatlanul bűzlik a heverőn, lelkemben a szitkok sötét kelméjét mossa a bánat egyhangú, meleg esője. Ébredj arra egy reggel, hogy becézett, agyonkényeztetett tested többé soha nem kell a szőke latornak (a halálnak sem kell, hiszen érte jött volna, ha őszinte a fájdalmam!), ébredj arra, hogy önnön tehetetlenségednek kiszipolyozott, csúffá tett árnyéka vagy, ébredj önmagadra úgy, hogy kiköpöd a sós tengervízbe megecetesedett lelked… Hetek múlva sem képes tudomásul venni testem a tényeket: gyűlöletes hangját hallom a fehér sziklák mögül, szívem kibocsátásért dörömböl, felhólyagzott bőröm viszketve hámlik le rólam, őt akarná érezni pihéin. Szédülök, ömlik a vér orromból, pedig nem ittam azóta rodoszi bort, halántékomra ráfagy képzelt nevetése. Soha nem fogok belenyugodni abba, hogy ez a fonalamból szőtt senki visszautasított, soha nem oldódik föl bennem a görcs, amit immár nem a megkívánás, hanem a fekete düh okoz. Virágözönbe burkolózó bokrok, sudár olajfák között bolyongok, és átkozom a büdös ringyót, aki feledtetni fogja Thészeusszal hangom melegét, becézésem befejezhetetlen útját napon sütkérező bőre kifeszülő labirintusán. Minden nesz az ő hangját idézi, minden árnyék az ő alakját veszi föl az alkonyi homályban, minden néma pillanat buboréka az ő mohó ajkán pukkan szét. Jól tudom, hogy soha nem tér vissza, mégis fejfájdító eszméletlenséget játszok: jeleket találok reggel arról, hogy visszajött, itt van a szigeten, elrejtőzött az olajfák árnyékába, szívdobogásomtól süketülten szólongatom… Mégsem róla álmodok, ennél már többre képes álomba kiforduló lelkem, ezt a fonálhulladékot nem engedem be álmaimba. Minden éjszakám a sötét tekintetű Minótauroszé, lelkem fekete Hádészába taszított testvéremé, aki sohasem lesz hűtlen hozzám, a nappali szédelgésnél erősebbé teszi álmomat, betölti haragos bőgésével, ismét birtokába veszi kihasználatlanul hagyott testemet és magányos lelkemet. Félek tőle, és boldog vagyok vele, egész éjszaka rettegek attól, hogy ebből az álomból is föl kell ébrednem. Szomorú álombeli tekintete kerüli az enyémet, mintha neki lenne bűntudata amiatt, hogy megölettem athéni latrommal…
Egy reggel pedig harsány evoé-kiáltásokkal megérkezik a kíséret, amelynek közepén ott ragyog az isten, aki engem kívánt meg, az elhagyott szeretőt. – Megduglak! – kiáltja világgá, és én fölkacagok, mint még soha: ez hülyébb, mint apám, ez az én emberem! Párduc kurrog, bikaborjú bőg, éhes sirályok sikongnak, réztányér cseng-bong, kürtök ropognak, sípok visítanak, fuvolák búgnak, én pedig átadom testemet ennek a falánk gyülekezetnek. Ó, lélek hangja, Dionüszosz őszinte gerjedelme, életem bora, ömölj ki a porba, onnan nyaljanak föl mohón szürcsölő menádok! A részeg Szilénosz rámkacsint és kezébe veszi göcsörtös falloszát. Csapzott szőr, bor és vér illata kábít, szarok a világra, köpök az illemre, hányok a tudásra, és elfeledem az Ariadné nevű libát. Csak halandó képes ilyen erős pillanatnyi kéjre, ami elveszi az eszét, megszabadítja az idő nyűgétől romlandó testét. Megértem apámat és lélekben is megbocsátok neki (a testem sosem gyűlölte őt), látni szeretném anyámat, és Dionüszosz megmutatja: éppen az egyiptomi követen lovagol, vörösre festett haja ritmusra lobog a fáklyák fényében… Körülöttünk pedig ott bőg a tenger mindörökké Minótaurosz hangján, hullámok viszik el tőlem és hozzák vissza hozzám ifjúságomat. Dionüszosz pedig úgy kacag, hogy potyognak a könnyei, reggelre ezüstharmat lesz belőlük, én pedig többé nem félek attól, hogy magamra hagy, hiszen testem legkisebb rezdületét is felfogja az isten, és eljön érte pusztuló világokon keresztül is…
