(Mindig)vissza hozzád
itt nem használ már férfias átok,
szelíd áldás se, imám is sziszegve
leereszt, mint lyukas pótkerék, mely
éppen akkor nincs, ha leginkább kellene,
mégis dagadó erekkel cipelem holtsúlyú
hitem, s ha lehetne, se dobnám le,
hisz helyére rögtön újabb kerülne
ha már istenhez elküldtem ezernyi
kérvényt, de azokra az ördög sem
válaszolt, magamért és magam
elől menekülve hozzád bújok,
tenyered alá hajtom fejem,
s álmomban a mellettem
élő emberben újra hinni tudok
Oltalom
Két tenyerem foglya
egy kis nyugalom, furcsa,
puha kaloda, csak árnyat tart
fogva, hűvös fészket, s hogy alacsony
a bér, ott bárki válthat magának egy
kis enyhet, megkötés csak az:
ha elfér.
Mint piros kis autó,
(ki)berreg szárnyai alól egy
bogár, övé most e maroknyi
homály, s hogy élvezi, nekem is öröm,
...ha jó akarok lenni, ma istent kell játsszam,
s a szerep néha rám fér... de kettőnké
most egy kis nyugalom, s kezeim
közt a puha tér.
Holnaptól egy egész világ
fog újra ökölbe szorulni.
Találkozás
Ma láttam a halált, a
parkban ült, vállán hullott
levelekkel, s csendesen falatozott,
mellette barna papíron trónolt a parizer
és kenyér, körülötte morzsákon dőzsölt egy
csapatnyi veréb, s kerek koponyáján, a
lombok közt portyázó szél, néha
szőke fürtöket borzolt.
Beszélni kívántam, könyörögni
neki, ha lehet, életbiztosítást kötni,
ha nem, legalább száz év haladékot kérni,
hisz dolgom van, késve bár, de akarok
még tenni, szeretni, csalni, megbánni,
éhezni és... (miért ne) néha
pukkadásig enni.
Lelkemet köptem, letérdeltem volna,
de unottan felállt, s míg szikkadó beszédem,
szűkülő torkomban millió szótagra repedt,
hullott madarak roppanó szőnyegén,
könnyedén kacsázva,
hang nélkül elment.
Fel a kalappal!
Itt az értelmem, tessék, fogd
és nézd, ne félj, még friss,
meleg, és alakulna, hisz
nem fonta keresztül-kasul
a vázamat szorgosan építő
milliárd kalcium molekula.
Egyesek szerint nem is
fogja bevonni csont ezt
az agyat soha, csak tátong
a gyérülő haj alatt, mint
gondolkodó seb, veszély,
vagy remény, mely nem válik
konkrétummá soha.
Igazuk van, s hogy
védjem e kiújuló heget,
melyet minden volt és lesz
fel-felvérez konokul...
esküszöm és betartom:
nem is vas, de rozsdamentes
acélkalapot hordok ezentúl.
Kérdezem
Te, aki egyszerre vagy színes
kövekkel játszó felelőtlen
csöppség, kit mindig felhőtlen
ég takart, s kinek kedvenc mókája
ha rózsaszín lábujja ki-kiszabadul
az azúr fogságból, vagy vidáman
mocorog a hatalmas kék takaró alatt...
...vagy mások terhét is cipelő gyerekarcú
anyó, tavasz-mosoly mélyén reccsenő
ősz-ráncokkal; akarsz-e, mersz-e,
valaha szülni félistenné vagy
sátánná növő gyermeket egy
képtelen világba, hol törvény
csak a mindent elnyomó
abszurdum lehet?
Ítélet
Mint ódon falról vakolat, hámlik
rólam a szubjektív idő, vénülnék,
de visszatart az erekben
keringő mérhetetlen semmi,
ha akarnék, sem tudnék elveszni;
behódolt kölyökként, kinek
hétpróbás magányán nem fog se
öröm, se baj, belső tereken lézengek,
a halál megvet, és mással cicázva,
engem békén hagy.
Ódon vakolatként pereg a
mérhető idő, van egy világ,
hol szólni nem tudok, de
beszélni tanulok, hol ronggyá
imádott egek alatt, kérdésre
választ senki sem kap...
bár jól jönne már egy kis lázadás,
büszke indulat, a túlérett órákból
kipergő percek, görnyedt főhajtásban
telnek, s mivel az alázattól meghalni
nem lehet, élem az örök életet.
Egyszerűen
csak a betű lehet,
mely vég nélkül menetel
a képernyőn egy lenyomva
tartott billentyű, s egy fáradt kéz miatt
(matt kis négyzet, rajta dermedő lenyomat)
csak szavak szoktak
a virtuális lap-havon betűnként
születni, tipegni, járni, táncolni, s ha
elaggnak – kijelölve és törölve – meghalni
mindenről csak a vers tehet... ha kedve
van, sárból is imát teremt, ha akarja,
földre rántja az eget
Vers az is
ahogy rántottát sütött,
kávét főzött, forralt, a
különböző nemű, fajú,
illatú edények, bögrék,
tepsik között; ahogy
hófehér csuklója végén,
a mutató és hüvelyk közé
csípett kanál vagy villa ugrált...
a kincsem lángok és fények közt táncolt,
s ha a kamra felé menet, a gondos kis
boszorkány, néha gonoszkodva
meglökött, majdnem kész is
volt a botrány
mester volt konyhakötényben,
amit (ki)főzött, az poézis
s azon a reggelen, én hálátlan, minden
versét egyenként megittam és megettem
