Borges A krimi című esszéjében azt állítja, hogy az irodalmi műfajok „talán kevésbé függnek magától a szövegtől, mint attól a módtól, ahogy olvassák őket.” Épp ezért Papp Ágnes Klára Átlátunk az üvegen? – Gondolatok a kortárs irodalomról című könyvéhez máris két korrekciót fűznék. Az egyik az alcímre vonatkozna, amelyet Ambrose Bierce-t parafra-zálva a következőképpen módosítanék: Legkedvesebb gyilkosságaim? Így Papp Ágnes könyvét nem tanulmánykötetként, hanem izgalmas krimisorozatként olvasom – és így is ajánlom az olvasó figyelmébe. A másik a szerző nevére vonatkozna – javasolnám, hogy zárójelben tüntessük fel Miss Marple nevét is. Bár tudom, hogy e hasonlat kissé sántít, de jelen esetben mindez csak külső és igencsak elhanyagolható tényező – és gondolatmenetünk szempontjából Papp Ágnes Miss Marple-lé kinevezése elengedhetetlen fontosságú.
A könyv címe az egyes gyilkosságok lényegi elemeire hívja fel a figyelmünket. Itt ugyanis nem a szokványos krimivel találkozunk, azaz – hogy a szerző szavával éljek – „nem egyszerűen a gyilkosság bizonyításáról van szó, hanem a tisztánlátásról.” Nos, hogy a kérdés bonyolultságát érzékeltessük, egyelőre nem kell mást tennünk, mint alaposabban megszemlélnünk a borítón található Magritte-képet – a lehetséges válaszok, elárulom, az üvegen túl vannak.
Hogy fentebbi metaforám ne tűnjön túlságosan hajmeresztőnek, annyit még el kell mondani, hogy a könyvben felsorolt izgalmas bűntények mind az irodalmi gyilkosságok kategóriájába tartoznak, s mint ahogy szerzőnk is elismeri: a huszadik századi „irodalomnak a par excellence megjelenési módja, »legirodalmibb témája«, a magáról az irodalomról, a műről, sőt: más művekből írott mű” – s szerzőnk így ki is bogozta a bevezető rész gordiuszi csomóját: magas és populáris irodalom végzetes elkülönülésének problematikáját. Mindehhez már csak a hullára lesz szükségünk, mint a klasszikus krimi elmaradhatatlan kellékére –, amely már a második fejezetben előkerül. Aki megtalálja, nem más, mint Roland Barthes, aki tömören csak így összegzi a szörnyű, vérfagyasztó látványt: „a szerző halott.”
S mielőtt elkezdhetnénk olvasni a különböző szerzőgyilkosságokat, Miss Marple elárulja, melyek azok a nyomra vezető kérdések, amelyeket a fentebb említett „tisztánlátás” érdekében minden egyes gyilkosság esetében fel kell tennünk: „hogy egyes elméletírók milyen helyet jelölnek ki a kortárs irodalom számára, ezáltal hogyan határozzák meg viszonyát a hagyományhoz, ellentmondásokkal terhelt helyzetét milyen okokra vezetik vissza, és ennek meghosszabbításaként milyen formanyelvet tekintenek meghatározónak.” Sőt azt is elárulja, kik azok a mesterek, akiknek elméletében válaszlehetőségeket talál a gyilkosságok körülményeinek feltárására: ők pedig Mihail Bahtyin, Roland Barthes és Hans Georg Gadamer.
Nézzük akkor, milyen szempontok alapján válogatja ki a sokféle történet közül a narrátor a legkedvesebb gyilkosságait? A legterjedelmesebb részt a Mágikus-realista anekdota című fejezet képezi, amelyben olyan szerzők történeteinek nyomába eredhetünk, mint (és figyeljünk a címekre!) Sigmond István Félrevert harangok című regénye a „Fortélyos félelem igazgat” című, József Attilát megidéző fejezetben. De a műfaj remekének tekinthetjük a Bérgyilkos Tusnádfürdőn című részt, amely Fehér Béla Fültől fülig című történetének ered a nyomába, vagy az önreflexív – mert egy Agatha Christie-regényre utaló – Az elefántok nem felejtenek című fejezetet Ungváry Zsolt Elefánttemető című művéről. E történeteket a mágikus-realista technika alkalmazása különbözteti meg a kötet további fejezeteitől – s ez sajátos megoldások elé állítja a narrátort. A mágikussá kitágított tér sajátos, a krimiműfaj határait feszegető történettípust hoz létre, ahol az olvasónak a gyilkosság körülményeinek feltárásához olyan csodás elemek megmagyarázásával is bíbelődnie kell, mint pl. az, hogy „Kolozsváron, egyetlen alkalommal egy évben, évtizedben, láthatóvá lesz minden hóember, aki csak épült a város történelmében”.
Az Önmagának fügét mutató irodalom? már a kevésbé hagyományos, mondhatni posztmodern műfajok felé tereli figyelmünket – a konvenciók megszegése és ezáltal magának a műfajnak a felszámolása lenne a tét –, a szerző megölése után a műfajiság, illetve a művészetnek (és megkockáztatnánk: magának az olvasónak) a meggyilkolásával találkozhatunk: „van-e létjogosultsága egy olyan műnek, amely önmaga megszüntetését célozza meg, pontosabban a művészet körébe sorolható-e az az alkotás, amely a művészet lehetőségét számolja fel önmagában” – teszi fel a kérdést narrátorunk, majd Márton László Átkelés az üvegen című történetével indítja az útvesztőszerű eseményeket. A nyomozás végére eljutunk a szereplőkre és az elbeszélőkre egyaránt vonatkoztatható „Ki vagyok én?” kérdéshez – s olvasó legyen a talpán, aki az önazonosság problémáját – a mártoni gúnykacajok kíséretében – nem érzi egy idő után a saját bőrén is.
A könyv további részei más műfajok fele kalauzolnak: A Petritől vett cím, „Mikor nem írok verset, nem vagyok” Baka István és Petri versbeni történeteiről ad számot (és itt a cím könnyítésként elárulja a gyilkosság módozatát is), míg a Mesélni könnyű? fejezetben két nagyobb műfajban olvashatunk izgalmas történeteket. Elsőként, briliáns írói fogásként, a „Gyilkolni könnyű” passzusban az Agatha Christie-regények kulisszatitkaiba avat be narrátorunk (pl. hogy előfordul, amikor maga a detektív a gyilkos, illetve van, amikor nem is történik meg a gyilkosság), sőt színre lépteti a műfaj nagymesterét is, aki azonban „csak egy jelentéktelen mellékszereplőjének ad autogramot. A többit nekünk kell kinyomozni”. S mivel elhangzik az is, hogy egy krimiben nincsenek jelentéktelen, fölösleges epizódok, máris kezdhetünk gyanakodni a gyilkos személyét illetően, vagy arról, hogy valóban halott-e a szerző.
A második nagyobb műfaji rész a mesevilágba vezet. Megtudhatjuk a szerelmes és bűnügyi gyermekregényről, Darvasi László Trapitijéről, hogy a sokfelé ágazó bonyodalmak megfejtésében nem elegendő a szerző által felkínált varázspálca, „itt – ugyanis – már a Trapitizés sem segít”.
A kötet utolsó fejezetében kiderül, ki a gyilkos. Előtte azonban Szakolczay Lajos és Poszler György tanulmánykötete kapcsán a narrátor személyes hangú vallomása választ kínál az olvasó egyik legégetőbb kérdésére – jelesül, hogy miért épp ezen szerzők történeteinek a nyomába eredt Papp Ágnes Klára: „Mert – olvashatjuk – nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy a tanulmányíró, a recenzens nem vall önmagáról.” És hát Szakolczay szavaival élve e műfaj legizgalmasabb kérdése – és egyben a rejtély megoldása – nem más, mint a „beavathatom-e az olvasót az íróval kapcsolatos álmomba?”
Annyit még végezetül elmondhatunk, hogy bár a kötet záró írásában, Az olvashatatlan irodalmában kiderül, hogy „a szövegben egyedül az olvasó beszél” – s hogy „ennek a gondolatmenetnek előfeltétele a szerző megölése”, úgy véljük, hogy Miss Marple e fináléban, amikor kijelenti, hogy „a tettes, gondolom, mondanom sem kell, hogy maga Barthes”, ezúttal téved (de gyanakodhatunk arra is, hogy immár átlát az üvegen, s csak utolsó poénként el szeretné terelni figyelmünket a vélt vagy valós gyilkosról).
Természetesen sokkal többet nem „árulhatok el a történetről, hiszen lehetnek (de vajon vannak-e?) olyan krimirajongók, akik nem olvasták a műfaj ezen klasszikusát” – csupán csak annyit tennénk még hozzá: a szerző halott – mondta Roland Barthes. – Roland Barthes halott – mondta a szerző.
Papp Ágnes Klára: Átlátunk az üvegen? – Gondolatok a kortárs irodalomról, Napkút Kiadó, 2008.
