Latzkovits Miklós novelláskönyve mottójául Vörösmarty Laboda kedve című versének két sorát választja, én meg Nemes Nagy Ágnes Laboda című verséből idézem az alábbit: „Hej, emide-amoda! / Ez a csoda-laboda. / Ez a híres ladogai / pagodai laboda.” Ezzel a csoda-labodasággal, mondhatnám csodabogársággal lehet leginkább jellemezni a szerző novellagyűjteményét.
A laboda szóról, ha köznévként vizsgáljuk, azt tudhatjuk meg, hogy: hasznos- vagy gyomnövény, és mindenfajta éghajlat alatt megterem, ugyanakkor nagyon kevés a mérgező példány közte. Úgy is kifejezhetném magamat: szelíd növény, ha nem hozzák ki a sodrából. Esetünkben nevezzük a növényt Atriplex Segediensisnek. Az a fajta ez, mely folyton új és új alakváltozáson megy át. Literatúrabeli mutációról van szó, ugyanakkor devianciáról is, ezért nagyon különbözik az illető példány más, közönséges labodáktól. És ahogy egy igazi csodalabodához illik, születése és élete is rendhagyó, halála pedig szükségszerű, ahogy feltámadása is az újabb és újabb történetekben. Olyan, mintha mátrixországban járnánk.
A könyv első, felvezető írásában, a Találós kérdésben ez olvasható: „Az uralkodónak magának is csak homályos elképzelései voltak a megoldásról, de azt biztosan tudta, hogy a történetnek róla kell szólnia, és bár nem feltétlenül valóságosnak, de igaznak kell lennie.” Ehhez tartja magát Latzkovits is a hét labodás és három non-labodás írása folyamán. Így írja meg abszurd és groteszk-ironikus elemekkel átszőtt egyéni mitológiáját, melybe természetes módon kerülnek bele a természetfölötti, megmagyarázhatatlan és csodás események. Akárcsak egy szent életébe. Magánmitológiának nevezem, azt hiszem, ez a fajta mitológia korunkban divatos is. Ebből a szemszögből közelíthető meg az is, hogy a szerző 1963. május 13-án született Szegeden. A Labodáról szóló írásokban pedig arról értesülünk, hogy: „Laboda 1963. május 13-án született Szegeden, Magyarország tündöklő metropolisában.”
Laboda groteszk-ironikus történeteiben egy rendkívüli szent alak kel életre. Telek József alább olvasható szövegrészlete akár Latzkovits kötetébe is jól beleillene. Ha a szóban forgó elbeszéléseket olvassuk, néha olyan érzésünk támad, mintha ezt kellene mondanunk: „Laboda Auxiliator Segediensis, ora pro nobis!”
„Úgy is lőn; építettek előbb, hihetős, a szögediek Havi Boldogasszony tiszteletére kisded szentegyházat, azután pedig ama győzhetetlen magyar bajnok, Corvinus Mátyás király, minekutána a bosnyai törököket megverte és itt Szögeden országgyűlést tartott, önnön királyi költségével felemelte ezt a jeles szentegyházat, melyben Havi Boldog Nagyasszonyunk az időtől fogva mind háborúban, mind békességben segítő havas hegye vala a Tisza melléki magyar népnek, úgyhogy néhai nagy emlékezető Esterházy Pál, leírván a magyarországi csudákkal tündöklő szent helyeket s képeket, ezt a szögedi havas hegyet is, a bent lévő kegyes képpel azok közé számlálná, és a szögedi Havi Boldogasszonyt, Auxiliatrix Segediensis, Szögedi Segítőnek nevezné, sőt a magyarországi csudálatos képekről írt Litániában is ezeket a szókat említené: Maria Auxiliatrix Segediensis, ora pro nobis. Mária, Szögedi Segítő, könyörögj érettünk.” (Telek József: Havi Boldogasszony, 1768. In: A megszentelt ország. Összeállította: Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000.)
Latzkovits önreferenciális szövegeiben, ahol a csoda mellett helyet kap az adomázó, anekdotikus hangnem is (nekem, bármilyen meglepő talán, de eszembe jut Mikszáth), megmutatkozik az elbeszélő, aki ki-kiszól a történetből.
Az a hely, ahol Laboda született és élt, reális, jól behatárolható földrajzi terület, és az elbeszélő meg is tesz mindent, hogy erről ne feledkezzünk meg: „Magyarország a Kárpát-medencében fekszik, államformája királyság” – hangzik az anakronisztikus kijelentés a Laboda, a verekedő című írásban. Később az ország területének pontos méretét is megtudjuk: „Magyarország területe 93.030 km2.” (Laboda és a nap)
Mégis úgy tűnik, mintha az elbeszéléskötet lapjain egy seholsincs ország kelne életre, pontosabban mintha negatív utópiát olvasnánk. És talán elmondhatná Latzkovits Miklós is J. Swifttel: „my principal Design was to Inform, and not to amuse thee”. De akár tévedhetek is. Ez a szerző titka.
Laboda, ha irtóztató hangját kibocsátja, akkor Zrínyi-epigrammában mondja el bánatát (Laboda, a néma clamator), és ezt a rémséges erejű hangot a Földközi-tengeren állomásozó magyar hadihajó gépével rögzítik szalagra.
A Laboda, a halálmadár című írás abszurd világában bekövetkezik a szegedi apokalipszis is, Laboda bosszúálló angyalként jelenik meg és pusztít. A Kosztolányi-mottóval („Boldog-szomorú dal”) indító Laboda, a kincskereső című írásában Latzkovits Kosztolányi értékkeresését készpénzre váltja, ebben a világban a széplelkű Labodából ezúttal kincskereső lesz.
De nemcsak apokaliptikus-pusztító angyallal találkozunk, hanem egyféle falanszterrel is a Tisza-parton – a nagy diáklázadás eredményeképpen. Ez a Laboda, a konténerváros megalapítója, valamilyen szinten rokona lehet Bodor Ádám Bundás Rekkjének (A krétaszag eredete), és a többi lakó is egyféle entellektüel Bundás Rekk.
A Tisztelt szerkesztőség! című non-Laboda-írásnak akár Laboda is lehetne a főszereplője. A partizán konténervárosban könyveken alszanak, az asztal is könyv, ebben az írásban viszont már mindent ellepnek a könyvek, csak akkor van élet, ha könyv is van, így még a halál is vár egy ideig. A könyvtárrá alakult lakás valóságos labirintussá válik, ahol az ember Thészeusz-szerepre kényszerül, és muszáj belegabalyodni Borgesbe is, éppen a tagadás révén („A legkevésbé sem egyfajta – mondjuk – borgesiánus megfontolás alapján írok úgy, ahogy írok” – mondja Latzkovits elbeszélésbeli narrátora). Tibor Fischer „könyvtárcsövesével” (Teslár Ákos kifejezése, Könyvrágcsáló) azonos szellemi családból származik ez a Latzkovits-szereplő.
Summa summarum: „Laboda Auxili-ator Segediensis, ora pro nobis!”
Latzkovits Miklós: Laboda, Mag-vető, Budapest, 2008.
