Egész életemben bajnoka voltam a professzionalizmusnak. Talán ezért is lettem pedagógus, a zeneszerzés mellett. Magam is arra törekedtem, hogy szaktudásomat a legmagasabb szintre emeljem. Ma sem szűntem meg minden új tudást magamba szippantani. Hobbim a professzionalizmus. Csakhogy a hosszú évtizedek alatt rájöttem, hogy a szaktudás nem minden: elengedhetetlen, de nem MINDENT PÓTLÓ!
A minap zenészek körében kis parázs vita bontakozott ki, hogy X. Y. zeneszerző az ismeretek közül és persze a régmúltak köréből mennyire profeszszionális zenét komponált. A vita egy tréfás megjegyzéssel zárult: „a nagyon nagy tudás árt az egészségnek”. Aláírom, ÍGY VAN!
A vita elült, de nem bennem; hogyan is állunk ezzel a sokat emlegetett: ki a tudós a zenében kérdéssel. Egyáltalán tudósnak kell-e lennie egy alkotónak? És ha tudós, akkor jobban vagy – netán – könnyebben komponál? Ha ez így volna, akkor a legjobb zenéket a zenetudósoknak kellene, hogy megírják. Alig tudok viszont olyan zenetudósról – a legnagyobbak köréből sem! –, aki nagyszerű művekkel írta volna be magát a zene történetébe, és még olyanról sem hallottam, aki egyáltalán megpróbálkozott volna alkotóvá válni. A válasz egyszerű arra, hogy miért nem a zenetudósok komponálják a zenét, Ők kívülről KELL, HOGY SZEMLÉLJÉK a zenét, mert csak így van (TUDÓSI) rálátásuk arra, hogy mi is történik az elemzett zeneműben. A zeneszerző is így szemléli meg művét, amikor az már elkészült, és ha van tudósi képzettsége, biztosan kitűnő elemzéseket is fog készíteni saját műveiről. DE! De amikor komponál, akkor eszébe sem juthat, hogy kívülről jövő, tudósi rálátással közelítse meg az énjében forrongó, még kialakulatlan zenei ősképet. Ez még ott szunnyad a képzelet és a tudással megszerzett ismeretek által ellenőrzött ésszerű papírra vetés két ellentétes világának a határmezsgyéjén. És jaj annak, aki vagy egyikbe, vagy másikba véletlenül vagy tehetség hiányában beleveszik.
A baj ott kezdődik, amikor a tudást alkotói tehetségpótlónak kezdik használni, vagy éppenséggel fegyvernek a ki a jobb zeneszerző versengésében. Mindkét eset jellemzi, és végigkíséri az alkotástörténetet, mindegy, hogy a művészet milyen területéről is legyen szó. De a 20. században szinte kórosnak mondhatóan tört be a zenei köztudatba is. Az agyonelemzett művek tömkelege tűnt fel, oltárra emeltek olyan műveket, amelyek alig tudták kiverekedni maguknak a néhányszori meghallgatást, megmaradtak titokzatos zenemisztériumnak. A széles hallgatóság elkezdett tisztelni olyan műveket, amelyeket nem is igen hallgatott meg. Sok alkotó már eleve azon a vonalon indult el, hogy zenéjét abszolút a tudományos pályára állítsa be. Az ilyenek igyekeztek valóban nagy tudást összegyűjteni és persze zenéjükbe átültetni. Majdnem azt mondhatnám, hogy megfordították a természetes sorrendet: először elemeztek és azután komponáltak. És ebből nem is csináltak titkot, gyakran hoszszabbra nyúlt a szóban forgó műelemzés, mint a rákövetkező bemutató előadás. Valljuk be, a hallgatóság nagyon sokszor jobban szerette az elhangzott elemzést, mint magát a megszólaló zenét. Lassan ez a modell vált az úgynevezett professzionalizmus egyedüli megjelenési formájává: racionált irracionalizmus. A zene a tudaton túli világból érkezik, csak miután megszületik – hangjegyekbe kódolva és valóságosan megszólaltatva – válik tudatosan (tudósian!) értelmezhetővé. Logikus modellekkel hiába is próbálnánk behatolni a képzelet birodalmába; ezért hiábavaló minden kísérlet matematikai formulákból zenét facsarni. Erős konstruktivista beállítottságú zeneszerzőként szomorúan írom le ezt a végkövetkeztetést. Imádom a logikus rendet zenémben, sok művem már eleve valamilyen előre meghatározott – matematikailag is kifogástalan – formulára épült. És itt az épület, épített, építész szavak kerülnek elő képzeletemből, a zenemű, amiben minden ÉP! Pedig tudva tudom, hogy az igazi professzionalizmus: TUDNI A MEGTANULHATATLANT!
