„Megy odafönn, megy-megy a délután”
Nemes Nagy Ágnes
Még kísért körül minden, mikor lebukott a fejem,
„Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint te velem”
hogy mi mindent kérnek számon tőled, hihetetlen,
míg ringott a naptól perzselt test s a hajkorona,
olajat egyformán kent a kéz völgyre s oromra,
ámítva, hogy nem kell a szüléshez áfium, kence
a szerelem az unalom botlós balkezese
megsejtve, hogy talmi az élet ennyi szépséghez
csak mit a vágtázó lovas egy percre megérez,
amikor bukik, megszánva magát s ló csak áll,
ott a bizonyosság, hogy ez a könnyelmű halál
így rövid a jaj s bukás szégyenét nem érzi
a múlt mögötte páráll, hát minek tiltakozni,
mit üzenhetne, ez lesz a vásárok bére,
míg a fájdalma nem kerül a türelem kezére,
mert mindenért itt dübörög a sok bomló elem,
„Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint te velem”
eddig égett a versszövétnek még Déva körül,
mélybe zuhantam, mint öntudatlan gyérült kék tüll,
ellepett mindent lágyabban bármilyen tépésnél,
ami nem fáj, nem fájhat, csak mint a gesztenye,
burkától váltan guríttattam barnán útfélre,
mert elengedett egy ágtenyér az időszeren,
vagy a kutyáddal is így bánsz, ilyen türelmesen?
Rondó
Szőcs Istvánnak
Mint kihaló népben az önérzet
gyökértelen roskad egy nyár után
s a kék mi közé bekéredzett
várni tanítja, így veszít fércet
de nem vesz erőt semmiért magán
gyökérben marad egy nyár után
mint kihaló népből az önérzet
tövig roskad a koraősz után
nem az a seb fáj amin elvérzett
akár csak a szilánk érte afgán
kit homokon visz a céltalan hám
nem ihat de nem sír víz után
az a tény miből eddig vérzett
a tépett föld a csontig repedt száj
de ég amit eddig el nem végzett
így gyávaság s kín az ember atyja
mellészegődik s majd elfelejti
nem is emlékszik hol volt foganatja
csak ámul a sok kóbor lovasra
mint az ebnek enni vetnek neki
árvasága kín víztelenség kútja
mert ráhajlott lelkét beleejti
a semmibe s homok temeti
és nem telik sor senkinek hamura.