"A tiltott gyümölcs az Úr ötlete volt"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 1. (447.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Haj­nal az ab­la­kon, haj­nal a sze­me­ken
Szőcs István
ME­REN­GŐ
Ün­nep és cső­cse­lék
El­ma­radt szil­vesz­te­ri szaturnáliák he­lyett
Meg­hí­vó
Fe­lek. Di­a­ló­gus a szom­széd­ság­ról
Cseh Katalin
Kijózanodás
Fák
Előérzet
Sóvárgás
Vágy-Változatok
Fodor Sándor
Bú­csú – a
Cseke Péter
Meg­cen­zú­rá­zott írá­sok
Jancsó Bé­la: Kosz­to­lá­nyi De­zső (1885–1936)
Ungvári László Zsolt
Ze­nész , hunyt szem­mel
ESZTERÓ ISTVÁN PARÓDIÁI
Ugye, értitek?
Székely Csaba
Már­ton Lász­ló: Test­vér is
Fekete Richárd
Át-iratok
Weöres Sándor:
Az éjszaka bordái (Az éjszaka csodái)
(kórházi változat)
Kabán Annamária
Kvan­to­rok szö­veg­for­má­ló sze­re­pe
Ady End­re: Só­haj­tás a haj­nal­ban
Balázs Imre József
"Az em­ber nem rossz, de el­va­dít­ha­tó"
Lászlóffy Csaba
Fe­né­kig álom
Gaal György
Vá­ros­tör­té­net hely­ne­vek­ben
Alexa Károly
Ör­mény­föld, 2005. má­jus
Ma­gán­be­széd
KÓ­DEX–
Terényi Ede
MŰ­HELY­JEGY­ZE­TE­IM 21.
Csak ki­nyi­tom a köny­vet...
HOL -
 
Fodor Sándor
Bú­csú – a
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 1. (447.) SZÁM — JANUÁR 10.

An­nak ide­jén, az öt­ve­nes évek de­re­kán, úgy 1955 őszén, ta­lán egy év­vel az ’56-os for­ra­da­lom előtt, meg­ala­kult Ko­lozs­vá­ron az „urak” tár­sa­sá­ga (ami­re Sza­bó Gyu­la is hi­vat­ko­zik utol­só köny­vé­ben, a sep­si­szent­györ­gyi Al­bert Ki­adó­nál meg­je­lent Kény­szer­pá­lyák­ban). Ba­jor An­dor, Fo­dor Sán­dor, Gálfalvi Zsolt, Hu­szár Sán­dor, Kányádi Sán­dor, Panek Zol­tán és Sza­bó Gyu­la vol­tak a tag­jai. Ha jól em­lék­szem, két­szer is össze­gyűl­tünk volt a Hu­szár Sán­dor la­ká­sán, ugyan­is la­pot ké­szül­tünk in­dí­ta­ni, ha­von­ta meg­je­le­nő fo­lyó­ira­tot. Úgy ter­vez­tük, el­ké­szít­jük az el­ső két szá­mot és a har­ma­dik lap­ter­vét – majd jó­vá­ha­gyás­ért fo­lya­mo­dunk. Az­tán a lap nem ké­szült el, jó­vá­ha­gyás ügyé­ben se buz­gól­kod­tunk, nem tu­dom, azért-e, mert va­la­hol, va­la­ki „össze­von­ta a szem­öl­dö­két”, de az is le­het, hogy ’56 őszé­nek az elő­sze­le te­rel­te más­fe­lé ér­dek­lő­dé­sün­ket, az „ese­mé­nyek” után pe­dig nem volt ese­dé­kes. Egy­va­la­mi biz­tos, nem a ked­vünk ment el a lap­szer­kesz­tés­től, és össze se vesz­tünk, te­hát né­zet­kü­lönb­sé­gek mi­att se ful­ladt ku­darc­ba a terv. Tisz­ta lel­ki­is­me­ret­tel mon­dom: ma se tu­dom, az idők sze­le fúj­ta-e el a ter­vün­ket, vagy „le­in­tet­tek”. Ha így tör­tént, nem tu­dom, me­lyi­kün­ket „fi­gyel­mez­tet­ték”, és azt se, hogy ki­cso­da.
Ar­ra azon­ban jól em­lék­szem, ha egyi­künk-má­si­kunk kö­zött alább is ma­radt a kap­cso­lat ápo­lá­sa, az idők-év­ti­ze­dek so­rán fel-fel­buk­ka­nó, oly­kor gyű­löl­kö­dé­sig fa­ju­ló „iro­dal­mi vi­ták­ban”, klikk­har­cok­ban mi he­ten so­ha­se szól­tunk egy­más el­len. Ha va­la­me­lyi­künk­kel nem ér­tet­tünk egyet, ha nem ér­tett egyet va­la­ki va­la­ki­vel – hall­gat­tunk, vagy le­vél­ben, szó­ban tisz­táz­tuk egy­más­sal a tisz­táz­ni­va­ló­kat. És – ahol le­he­tett – se­gí­tet­tünk egy­má­son. Egyéb­ként ma­gunk kö­zül va­ló­nak te­kin­tet­tük Szé­kely Já­nost is. Sü­tő ta­lán azért nem ke­rült kö­zénk, mert né­hány év­vel (ket­tő­vel-há­rom­mal?) előt­tünk in­dult, és már „ál­la­mi dí­jas”, mél­tán be­fu­tott­nak szá­mí­tó író volt.
De ma­rad­junk a ma­gunk he­tes „úri” cso­port­já­nál, az „úri szék”-nél, aho­gyan mi ne­vez­tük ma­gun­kat, ame­lyik­nek ki­zá­ró­la­gos jo­ga volt akár a ma­ga­sabb cí­met is meg­ad­ni, ami csak nagy al­ko­tó egyé­ni­sé­ge­ket il­le­tett meg. Így pél­dá­ul meg­kap­ta a „bá” cí­met Nagy Im­re, a fes­tő. Kányádi to­váb­bí­tot­ta ugyan­ezt Illyés Gyu­lá­nak és Már­ton Áron püs­pök­nek is (ha jól em­lék­szem). Úgy tu­dom, min­den­ki örült a „meg­tisz­tel­te­tés­nek”.
He­tünk kö­zül – vé­gül – el­ső­ként a leg­idő­sebb (ná­lam két hó­nap­pal öre­gebb) Ba­jor An­dor ment el ko­rán, egy év­vel a rend­szer­vál­tás után. Utá­na azon­ban fel­bom­lott az el­ha­lá­lo­zá­si sor­rend. A ná­lam két év­vel ki­sebb Panek Zol­tán kö­vet­te Ba­jort oda­át­ra. Az­tán – most egy éve – Sza­bó Gyu­la gyász­je­len­tés­ét ír­ták meg, pe­dig ő még Paneknél is fi­a­ta­labb volt. Vé­gül idén, de­cem­ber 13-án Hu­szár „ug­rott elő­re” a sor­ból. Ő se vár­ta ki a ren­det, hisz két év­vel volt mö­göt­tem kor­ban. Ma­rad­tunk hár­man: Gálfalvi Zsolt, Kányádi Sán­dor és jó­ma­gam az „urak” kö­zül.
Ami ta­lán fi­gye­lem­re mél­tó: amel­lett, hogy nem egy­for­mán tarisnyált fel ben­nün­ket a Fennvaló te­het­ség dol­gá­ban, min­de­nik el­tá­vo­zot­tunk után ma­radt va­la­mi em­lé­ke­ze­tes, oly­kor tisz­te­let­re mél­tó élet­mű, va­la­mi mó­don mind a né­gyen meg­ma­rad­tak a ro­má­ni­ai, az er­dé­lyi ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­ben. To­vább él Ba­jor An­dor, hi­szen új­ra meg új­ra ki­ad­ják fe­lejt­he­tet­len írá­sa­it. Sőt: mint­ha nő­ne ol­va­só­kö­zön­sé­ge. Leg­ke­vés­bé a be­teg­sé­ge mi­att Ma­gya­ror­szág­ra át­te­le­pül­ni kény­sze­rült Panek no­vel­lá­it, szi­por­ká­zó­an szel­le­mes írá­sa­it, ki­vá­ló re­gé­nyét ad­ják ki új­ra, de meg­győ­ző­dé­sem, ezek­re is sor ke­rül. Sza­bó Gyu­la? Őt is ol­vas­sák, új­ra­ol­vas­sák, ki­vált nagy­sze­rű no­vel­lái vál­nak fe­lejt­he­tet­le­nek­ké (egyéb­ként majd min­den írá­sa az). Iker­test­vé­rek­ként együtt in­dul­tunk – együtt di­csért meg Nagy Ist­ván ben­nün­ket Amit két­szer is ér­de­mes el­ol­vas­ni cí­mű írá­sá­ban, és no­ha Gyu­la volt a fi­a­ta­labb, úgy lát­szik, oda­át na­gyobb szük­ség volt őreá, mint rám. Most, a kö­zel­múlt­ban tá­vo­zott a ne­gye­dik „úr” is: Hu­szár­úr.
No­ha az évek fo­lya­mán, amint em­lí­tet­tem, so­ha­se for­dul­tunk szem­be egy­más­sal, az 1956-os „víz­vá­lasz­tón” az „urak” a tisz­tes­sé­ges ol­da­lon ma­rad­tak. Ta­lán csak Hu­szár­úr is­mer­te fel ezt a víz­vá­lasz­tót a leg­ké­sőb­ben kö­zü­lünk. Utunkbeli mun­kás­sá­ga, sőt szín­ház­igaz­ga­tá­sa se bi­zo­nyult az ő ese­té­ben víz­vá­lasz­tó­nak. Ami­kor már kezd­tük vol­na azt hin­ni, hogy Hu­szár­urat meg­vá­sá­rol­ta ma­gá­nak a Ha­ta­lom, 1970-től vég­képp le­tet­te a ga­rast – még­pe­dig a mi ol­da­lun­kon. Ép­pen ak­kor, ami­kor ki­ne­vez­ték a Bu­ka­rest­ben in­dult ma­gyar he­ti­lap, A Hét fő­szer­kesz­tő­jé­nek. Az­zal kezd­te, hogy ben­nün­ket, az „ura­kat”, ré­gi ba­rá­ta­it mind meg­hí­vott vol­na a lap szer­kesz­tő­sé­gé­be, de be­lát­ta, hogy nem szí­ve­sen hagy­nók el Ko­lozs­várt, vagy ahol épp él­tünk, ezért ta­ná­csun­kat kér­te mun­ka­tár­sak dol­gá­ban, és si­ke­rült lap­já­hoz igen te­het­sé­ges és be­csü­le­tes fi­a­tal gár­dát össze­to­bo­roz­nia. Köz­tük nem utol­só­sor­ban Föl­des Lász­ló­val. Írás­mű­vé­sze­te is ha­tal­ma­sat fej­lő­dött. Jól­le­het no­vel­lái, el­be­szé­lé­sei zö­mük­ben vé­gig a hu­má­num vo­na­lán ma­rad­tak, Sor­som em­lé­ke­ze­te, a Val­lo­má­sok egy bűn­te­len nem­ze­dék el­kár­ho­zá­sá­ról, amely 1982-ben je­lent meg, vég­képp be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem­csak lap­szer­kesz­tő­ként, de író­ként is az „urak” mel­lett, kö­zöt­tük ma­radt. És a 13 év alatt élet­mű­vé­nek ré­szé­vé vált A Hét is. A Ha­ta­lom meg­le­pő­en tü­rel­mes­nek mu­tat­ko­zott irán­ta jó ide­ig: ti­zen­há­rom éven át tűr­te, hogy Hu­szár hom­lo­ke­gye­nest az el­len­ke­ző­jét te­gye an­nak, ami­ért a lap élé­re ál­lí­tot­ták. Ahe­lyett, hogy las­sú be­ol­va­dá­sun­kat szor­gal­maz­ta vol­na – a Ha­ta­lom hol go­rom­ba, hol agya­fúrt mód­sze­re­i­nek a „nép­sze­rű­sí­té­sé­vel” –, en­nek el­len­ke­ző­jét, meg­ma­ra­dá­sun­kat se­gí­tet­te koncepciózusan szer­kesz­tett lap­já­val. Ami­kor – mon­dom – 13 év után vég­képp meg­győ­ződ­tek ar­ról, hogy Hu­szár bi­zony nem a „ho­mo­ge­ni­zá­lás” em­be­re, szó­szó­ló­ja, nem ér­ték be az­zal, hogy me­nesz­tet­ték a fő­szer­kesz­tői szé­ké­ből, de szi­go­rú „fel­ügye­let” alá is he­lyez­ték az Elő­re szer­kesz­tő­sé­gé­ben, majd pe­dig igye­kez­tek oda hat­ni, hogy mi­e­lőbb hagy­ja el az or­szá­got. Ami­kor tu­do­má­sá­ra hoz­ták, hogy Kovászna me­gye ha­tó­sá­gai nem tel­je­sít­he­tik ké­rel­mét, hogy ott te­le­ped­jék meg be­teg­nyug­dí­jas­ként, vé­gül be­ad­ta a de­re­kát. Kér­te vég­le­ges el­tá­vo­zá­sát az or­szág­ból és a be­fo­ga­dá­sát ma­ga és csa­lád­ja szá­má­ra Ma­gya­ror­szág­tól. Mind­ket­tőt meg­kap­ta, szin­te re­kord­időn be­lül.
Köny­vei azon­ban – ma­rad­tak. És ma­rad­tak A Hét kol­lek­ci­ói is, an­nak bi­zony­sá­gá­ul, hogy még a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra évei alatt is le­he­tett tisz­tes­sé­ges fo­lyó­ira­tot szer­kesz­te­ni, ír­ni Ro­má­ni­á­ban.
Hu­szár Sán­dor he­lyét meg­ál­la­pí­ta­ni a ro­má­ni­ai ma­gyar, egy­ál­ta­lán a ma­gyar iro­da­lom­ban, saj­tó­tör­té­net­ben, még ko­rai len­ne. Bíz­zuk ezt ta­lán a „há­lás” vagy há­lát­lan utó­kor­ra.
Sze­mély sze­rint irán­tam min­dig me­leg ba­rát­ság­gal vi­sel­te­tett. Ak­kor is, ha rit­kán ta­lál­koz­tunk. Jól em­lék­szem, szín­igaz­ga­tó ko­rá­ban egy­szer csak meg­szó­lí­tott: „Mond­ja, szőr, ma­gá­nak nem kell egy kis pénz?” „Az min­den­ki­nek jól jön” – vá­la­szol­tam, azt hí­vén, va­la­mi for­dí­tás­sal akar meg­bíz­ni, de nem. „Na, ha jól fog, ak­kor ülj le és gé­pelj ne­kem egy fél flekk­nyi szi­nop­szist (váz­la­tot) egy há­rom fel­vo­ná­sos­ra. Azon­nal ki­uta­lok ne­ked öt­ezer lejt”. El­ne­vet­tem ma­gam, hi­szen szép-szép a két ha­vi fi­ze­té­sem­nél töb­bet ki­te­vő összeg, de mi lesz, ha nem si­ke­rül meg­ír­nom a da­ra­bot? „Nem megy, Hu­szár­úr – fe­lel­tem. – De ha tény­leg írok egy da­ra­bot, azt ne­ked adom.” Egyéb­ként szí­ve­sen ír­tam A Hét­nek – és nem­csak én. Em­lék­szem és ma­gam is cso­dál­koz­tam, ami­kor A Nyergestető ta­nul­sá­ga cí­mű írá­so­mat át­ver­te a cen­zú­rán. (Ar­ról volt ben­ne szó, hogy van egy pont az egyén, de a nem­zet éle­té­ben is, ame­lyen túl már be­csü­let­tel hát­rál­ni nem le­het.)
Ma­gya­ror­szá­gon, Sze­ge­den két al­ka­lom­mal is meg­lá­to­gat­tam. Fe­le­sé­gé­vel, Ir­má­val, min­dig szí­ve­sen fo­ga­dott. Jó volt tud­nom – ha rit­kán lá­to­ga­tom is –, hogy Sze­ge­den, majd Bé­kés­csa­bán, aho­vá át­köl­tö­zött volt, van egy ba­rá­tom, aki­hez bár­mi­kor be­ko­pog­ha­tok. És ez is va­la­mi – volt.
Bú­csú­zom tő­le, de tu­dom, nem örök­re. Élet­kor és em­be­ri szá­mí­tás sze­rint én len­nék so­ron az „urak” kö­zül. A Fennvaló aka­ra­ta sze­rint, előbb-utóbb ta­lál­ko­zunk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében