– Emlékszel-e arra, miről és mikor írtad az első recenziót, s hol jelent meg?
– Farkas Wellmann Endre Requiem című kötetéről írtam Gyermekláncfű-versek címmel, s a Helikonban jelent meg. Egy kvázi magánkiadásban megjelent könyvről volt szó. Fekete Vince – aki akkor a Serény Múmia szerkesztője volt – azoktól is mindig megkérdezte, hogy írnának-e recenziót, akik egyébként verset vagy prózát vittek neki. És közben úgy nézett az emberre, hogy nehéz volt ellenállni, így született meg az első recenzióm.
– Ez 1996-ban jelent meg, idén március végén pedig kineveztek a Korunk főszerkesztőjének. 1999-től dolgozol a Korunknál. Viszonylag rövid idő alatt jártad be ezt a pályát...
– Elsősorban generációs okai lehetnek ennek: mi ’89-ben voltunk 14 évesek, s az én korosztályom előtt már a középiskolai felvételi pillanatában sokkal több lehetőség nyílt meg, mint azok előtt, akik egy évvel idősebbek voltak. Ha nem következik be a változás, akkor az udvarhelyi tanítóképzőbe jártam volna, mert ott még volt magyar képzés, a gimnáziumról már lehetett tudni, hogy nem indít magyar osztályt...
– De mégis a matematika szakot választottad...
– Igen, mert akkor még azt gondoltam, hogy én mérnök vagy fizikus szeretnék lenni. De visszatérve az eredeti kérdésre: azt gondolom, hogy részben a fentebbi okok miatt ez a generáció sok mindent korábban kipróbálhatott. Utazhattunk Magyarországra, mindenféle versenyeken vehettünk részt, amelyek korábban nem voltak. Épp ezért koraérettnek is érzem az én nemzedékemet, talán emiatt is csöppentünk szokatlanul korán felelős funkciókba. Egy másik tényező, hogy az erdélyi kulturális életből hiányzik néhány fölöttünk lévő generáció, ezzel tudom magyarázni, hogy viszonylag rövid idő alatt történtek ezek a váltások, s nemcsak az én életemben, hanem sorolhatnám példaként Fall Sándort, korábbról Kelemen Attilát, vagy a friss főszerkesztő-helyettesek közül Karácsonyi Zsoltot és Szabó Róbert Csabát.
– Nagyobbnak tűnhet a főszerkesztői kinevezéssel járó felelősség is. Az elmúlt fél évben kiderült már, hogy melyek azok a tervezett változtatások, amelyeket meg lehet valósítani, s melyek, amelyeket nem?
– Van egy fontos következménye annak, ha fiatalon lesz valakiből főszerkesztő: nem dőlhet hátra, hogy na, most megérkeztem. Munkás főszerkesztőnek kell lenni, s nekem ez ellen nincs is kifogásom. Egyelőre nem találkoztam olyan akadályokkal, ahol hátrány lett volna, hogy nem ötvenévesen kerültem ebbe a pozícióba. Nyilván segített az elmúlt tíz év tapasztalata, hiszen 1999 óta vagyok a Korunk szerkesztője. Érzékelem azt, hogy megváltozott a munkaritmusom s az a munkamennyiség, amit el kell végeznem, de állok elébe.
– Miben fog változni a Korunk az eddigiekhez képest?
– A kezdeti pillanatban, amikor felmerült, hogy én vegyem át a főszerkesztői feladatot, ismertettem a kollégákkal, hogy elképzelésem szerint a folyóirat milyen irányba fejleszthető. Ez egy ponton tartalmazott lényegesebb változtatást: dinamikusabbá tenni a lapot. A tematikus szerkesztésről nem mondunk le, de a tematikus tömbök terjedelmét csökkenteni fogjuk. Ez 2009 elejétől indulna, s nagyobb százalékban lesznek jelen olyan anyagok, amelyek gyorsan reagálnak a kultúra természetes mozgásaira: több recenziót fogunk közölni, több friss esemény, konferencia, tudományos jellegű történés lesz az, amire odafigyelünk. A tematikus tömböknek megvan a maguk előnye: nagy terjedelemben alaposan körül tudják járni a kulturális jelenségeket, utólag is könnyebben visszakereshetők. Másik előnyük, hogy a kulturális történéseket nemcsak követni lehet általuk, hanem alakítani is.
– Egy interjúban említetted, hogy a Korunk internetes megjelenésén is változtatni fogtok...
– A Korunk nem csak egy folyóirat, s emiatt fontos, hogy a kiadónkat, rendezvényeinket, a Korunk Akadémia előadásainak hang- és képanyagait tudjuk megjeleníteni. Sikerült egy nagy kapacitású tárhelyet bérelni. Ha csak annyit tennénk fel az internetes változatra, ami egy adott héten történik a Korunk körül, már akkor portálszerűvé válnánk, de tervezünk olyan projekteket, amelyek kifejezetten az online felület számára fognak íródni.
– Ugyanehhez az újításhoz kapcsolódnak a Korunk Akadémia műhelyei, vagy a frissen megjelent antológiátok, A meghajlás művészete?
– Minden kulturális intézmény törekszik arra, hogy kinevelje a saját utánpótlását, így is lehet tekinteni a kreatív írás műhelyre, illetve a folyóirat- és könyvszerkesztői képzésre, amelyeket elindítottunk. Ilyenkor mindig felbukkan egy-két új ember és új név – akikre ösztönzőleg hat egy új lehetőség. Évről évre lehet figyelni, ahogy tehetséges fiatalok, elkerülve Kolozsvárról, kevesebbet publikálnak, kevésbé vesznek részt tehetségük szerint a kulturális életben. Talán a szorosabb kötődés a kulturális intézményekhez aktívabbá teszi őket.
– A kötet szerkesztőjeként azt írod, hogy ezen szerzők írásai meghatározhatják majd a jövő évtized irodalmát. Miért épp az interjúkkal bővített antológiaformát választottátok?
– Érdemes „kitalálni” minden egyes könyvet, hogy igazán érdekes legyen. Kiindulópontunk az volt, hogy ezekkel a szerzőkkel kapcsolatban, akik a Korunk Generátor rovatában közöltek 2006–2008 között, legyen egyfajta fogódzója az olvasónak. Részben ezek az interjúk teszik különlegessé az antológiát. Nagyon sok összekötő kapocs van a szerzők között, bár az antológia megjelenése pillanatáig én voltam az egyetlen, aki mindegyiküket egyenként ismertem, ők együtt a bemutatóig nem találkoztak. Az egyik ilyen kapocs az Irodalmi Kreativitási Verseny, szinte mindannyian részt vettek és díjakat nyertek az évek folyamán. Másik összekötő kapocs a Másnapos Irodalmi Kör és a portáljuk, ahol az antológiaszerzők közel fele publikált már, harmadik kapocs pedig az ún. Károly Kör volt, amelyen én ugyan nem vettem részt, csak az ő elbeszéléseikből tudom, hogy nézett ki. S ezekhez jön a közös antológiaszereplés, illetve néhányuk esetében a Korunk Akadémia kreatív írás műhelyében való részvétel. Ezek olyan szempontból fontosak, hogy egy irodalmi generáció soha nem az életkortól lesz generációvá, hanem ezektől az összekötő kapcsoktól, az intézményesüléstől, és szerintem lassan elmondható, hogy adottak annak a feltételei, hogy egy új irodalmi generációról beszéljünk. A fiatal szerzők figyelnek arra, hogy mi történik az irodalmi életben, és hiányérzetük van. Nem gondolom viszont, hogy identitásuk kialakítása hangsúlyosan konfrontatív módon történne, egyszerűen csak keresik a saját helyüket. Rajtuk fog múlni, hogy milyen irányba mozdulnak el, senki nem fogja helyettük megmondani, hogy milyen irodalmat kell nekik írniuk. De a csoportos indulás mindig megkönnyíti az irodalmi életben való jelenlétet. ’98 óta antológiaszerű jelentkezés nem történt az erdélyi irodalomban, itt volt az ideje egy ilyen fellépésnek.
– Az elmúlt húsz évben voltak még hasonlónak mondható kezdeményezések: említhetném a Százasszeg folyóiratot, ami végül nem lett ilyen horderejű, de ugyanide sorolhatnánk a kilencvenes évek közepén megjelent Éber nevű csoportosulást. Hogy látod te ezt a folyamatot?
– Viszonylag összefüggő generációs fellépést igazából hármat látok a ’90-es évektől napjainkig. Az egyik az Éneklő Borz, a még a nyolcvanas években indult szerzők csoportosulása, a másik az Előretolt Helyőrség alapító generációjának a nemzedéki fellépése (Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi), a harmadik pedig az Éber-csoport, Vida Gáborral, Vermesser Leventével, Jánk Károllyal. Ezek azok a társaságok, amelyek eddig csoportként is meg tudtak nyilvánulni, valószínű, hogy lehetett volna még fiatal irodalmi antológiákat összeállítani, de én úgy érzem, hogy az Előretolt Helyőrség körhöz tartozó ifjabb nemzedéki antológia nem mutatott volna jelentősebb poétikai eltéréseket az Orbán Jánosék fellépéséhez képest, valószínűleg ezért nem is jött létre ilyen kötet.
– Ezek szerint az Előretolt Helyőrség hatása annyira erősnek mondható, hogy az utánuk fellépő szerzők nem tudták ezt megkerülni?
– Számomra ez egészen egyértelmű. Akik ki tudtak lépni az Előretolt Helyőrség által képviselt szemlélet nagyon erős hatása alól, azok mindannyian egyénileg tudták ezt megtenni, új (csoportos) irodalomszemléletet nem tudtak vagy nem akartak körvonalazni. A meghaladás természetes igénye persze nem azt jelenti, hogy az Előretolt Helyőrség által kitalált koncepció értéktelen lenne vagy lett volna ’94–95-ben. Sőt nagyon izgalmas koncepció volt abban az időben, amikor ezzel felléptek. De ha valaki ma ugyanazt műveli, mint ez az első generáció, abban semmi újdonság, provokáció nincs már. Épp ezért érezhető az, hogy a legfiatalabb szerzők más-más irányban próbálnak tájékozódni. Talán Karácsonyi Zsolt, Lövétei Lázár László, Király Zoltán azok, akik a körből indulva leginkább megtalálták a saját útjukat, amely nem következett egyértelműen a Helyőrség induló projektjéből. De a többi szerző, én úgy látom, s lehet, hogy nem teljesen helyénvalóan, nem távolodott el nagyon messzire ettől a szemlélettől.
– Ez mennyiben koncepcionális hatás, s mennyiben egy-egy szerzőnek a nagyon erős hatása?
– Ez érdekes dolog, például amikor magyarországi írótársakkal beszélgetek erről, akik figyelik az itteni irodalmat, sokszor azt mondják, hogy na, már megint egy kötött formákat használó fiatal költő Erdélyben. A magyarországi fiatal szerzők költészetében korántsem ennyire egyértelmű, általános a kötött formák használata. Hogy ez Orbán János Dénes leszármazási vonalán hat-e vagy sem, vitatható, de kihallható ezekből a versekből az ironikusan használt kötött formáknak, a sanzonos, különböző nyelvi rétegekből építkező beszédmódoknak a belépése, s ez Orbán János Dénes első két kötetében már készen volt. A költőegyéniségek egyéni kisugárzása tehát erősnek nevezhető.
– A kreatív írás műhely is a Korunk Akadémia friss tevékenységéhez tartozik...
– Nincs Erdélyben ennek hagyománya, illetve én román nyelven olvastam Ruxandra Cesereanunak és a diákjainak olyan könyveit, amelyek egy kreatív írásműhelyből nőttek ki. Az nem kimondottan szépírói, hanem inkább városszociográfiai, riporteri kísérlet volt. Amit én kitaláltam, az az írás tudatosságának a fejlesztése. Az egyetemi tapasztalataimra alapozva, megpróbáltam nagyon logikusan fel-építeni ezt a műhelyt, amelyben el lehet jutni valahonnan valahová, s utólag vissza lehet nézni, hogy mi minden nyílt meg. 2008 novemberében indult a második csoport, tizennyolcan jelentkeztek, s nemcsak Kolozsvárról, hanem Temesvárról, Nagyváradról, Csíkszeredából is, van tehát rá igény. Egy részük szeretné eldönteni, hogy mi a viszonya az íráshoz, érdemes-e írnia, másik részük nagyon gyakorlatiasan írói fogásokat szeretne ellesni. Én azt remélem, hogy mindkét típusú érdeklődőnek nyújtani tud valamit ez a képzés.
– Hogyan kell elképzelni egy-egy ilyen műhelymunkát, illetve mennyire egyszemélyes feladat egy ilyen műhely megszervezése, irányítása?
– Szerintem akkor a leghasznosabb, hogyha nem a klasszikus szerzők felől közelítünk, nem hozzájuk mérjük, amit elkészítenek, hanem egymáshoz. A klasszikusoktól az elveket lessük el. Nagyon pontos szempontok alapján megírandó feladatok ezek, mintha megrendelésre kellene írni egy szöveget adott témában, de ha belegondolunk, hogy hogyan működik a kortárs irodalmi élet, akkor azt látjuk, hogy egyre több az ilyen megrendelés: írj prózát adott témában. A Magvető egyik legfrissebb kísérlete során például kortárs szerzőket kértek fel, hogy írjanak rocknovellákat. Ennyiben behatároltak ezek a feladatok, de ahelyett, hogy korlátoznák a szerzőket, lényegében inkább felszabadítják őket. Hogy mennyiben egyszemélyes? Lényegében a csoport maga is szabályozza önmagát, csak mederben kell tartani a folyamatot.
– A Látónak, pontosabban Vida Gábornak 1998-ban volt egy körkérdése: hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét? A nonsalansz esélye című, 2001-ben megjelent tanulmánykötetedet még az erre a kérdésre született választanulmánnyal indítod, s felsorolod, hogy milyen ismérvek alapján írnád meg te ezt az irodalomtörténetet. Akkor az esztétikai szempontokat tartottad fontos szervezőelvnek – hogyan látod tíz év távlatából ezt a kérdést?
– Azóta nagyon sok minden történt az irodalomtörténet-írásban mint szakmában. De a legnagyobb változás abban a viszonyban történt, ami a közönség és az irodalom viszonyát illeti. Kezdetben arra gondoltam, hogy kiindulhatok abból: az olvasóknak van már egy előzetes képe arról, hogy milyen az erdélyi irodalom, kik a szerzői, milyen a hagyományvonala. Ez az utóbbi években megváltozott, a legfiatalabb olvasógenerációknak már az oktatási rendszer átalakulása miatt sincs teljes rálátása az erdélyi irodalomra. Másképp kell tehát megírni ezt az irodalomtörténetet. 2009-re tervezzük a kiadóval az első kötet megjelenését. Megalapozóbb jellegű könyvet kell írni, mely részben merészebb lehet éppen amiatt, mert nem abból kell kiindulnia, hogy egy meglévő irodalomképet alakít át. Másrészt pedig szélesebb körben használható könyvre van ma igény. A szakmailag megalapozott, szaknyelven írt szövegváltozat – a két világháború közti résszel kapcsolatban – gyakorlatilag megvan, s az utána következő időszakról is vannak résztanulmányok. Ezt szeretném másfajta beszédmódba átgyúrni. Azon igyekszem majd, hogy derüljenek ki a könyv arányaiból azok az esztétikai döntések, elvek, amelyek szerint a kötet felépül, és hát nem egy leltározó irodalomtörténetet szeretnék írni, hanem olyat, amelynek a hangsúlyai is jelentésesek. Az irodalomtörténet egyik előtanulmányát, Az avantgárd az erdélyi magyar irodalombant, amely könyv formában is megjelent, hamarosan a temesvári Bastion Kiadó románul is kiadja. Fordítója az a Kocsis Francisko, aki a marosvásárhelyi Vatra folyóiratban több összeállítást közölt a magyar avantgárd irodalomról. Sikerült tehát egy tájékozott fordítót találni a könyvhöz, s nagyon örülök ennek: törekszem arra, hogy a magyar nyelven írott szövegek román nyelven is elérhetővé váljanak a román nyelvű olvasók számára.
– Mennyiben lehet a Szegedy–Maszák Mihály által szerkesztett irodalomtörténetet megkerülni, illetve mennyire egyszemélyes műfaj ezek után az irodalomtörténet-írás?
– Érzékelek egyfajta restriktív gondolkodást az olyan jellegű kijelentésekben, hogy „nem lehet már egyszemélyes irodalomtörténetet írni”, „nem lehet már történetet mesélni prózában”, „nem lehet már egyes szám első személyben verset írni” – ez soha nem így működik sem az irodalomban, sem az irodalomtörténet-írásban. Ugyanúgy helye és funkciója van a többszerzős irodalomtörténeteknek, mint az egyszemélyeseknek. A Szegedy–Maszákék-féle irodalomtörténettel kapcsolatban leíródott többször és több nézőpontból, hogy az inkább egy tanulmánykötet a magyar irodalomról: engem nem győzött meg arról, hogy értelmetlen volna narratív irodalomtörténetet írni. Szerintem nem a narratív formával van baj, hanem azzal, ha nem érzékeljük: minden irodalomtörténet csak egy változata az elmondható történeteknek. Kulcsár Szabó Ernőnek a nagyon szakszerű, egyszemélyes irodalomtörténetét egyáltalán nem látom kudarctörténetnek, az egy nagyon merész és radikális egyszemélyes kísérlet volt a ’45 utáni irodalom újraolvasására, következetlenségeivel együtt. Az ilyen típusú kísérleteknek lesz és van létjogosultsága.
– A nonsalansz esélyében írod, hogy az irodalomtörténet-írásban az is szerepet játszik, hogy mindenki fel szeretné mutatni a saját toplistáját. Benne lesz tehát Balázs Imre József toplistája ebben a könyvben?
– Nagyon sokféle nézőpontot lehet választani egy irodalomtörténet megírásához – s nyilván, sok irodalomtörténetet is olvastam az elmúlt időben. Megtetszett az a némileg ironikus gondolat, hogy az irodalomtörténet is végeredményben pozitív és negatív hősökkel dolgozik, mint egy regény, és fel kell keltenie az olvasójában a szánakozást az elbukó pozitív hősökkel szemben, és a megvetést a negatív hősökkel szemben. Így működik valahogy az irodalomtörténet-írás, még akkor is, ha nehéz ezt bevallani. Terjedelmi és időbeli korlátok miatt valószínűleg olyan könyvet fogok írni, mely elsősorban az erdélyi könyveknek az önmaguk számára kontextust teremtő mozzanatait veszi számba, de ez nem azt jelenti, hogy én azt gondolnám, az erdélyi műveknek csak erdélyi művek teremthetnek kontextust, egyszerűen csak azt, hogy ennek a könyvnek ez a módszertana és a nézőpontja. És nyilván el kell következnie a további munkáknak is, melyek be tudják hozni a román irodalommal a különféle összehasonlító szempontokat, vagy amelyek a teljes magyar irodalomban kontextualizálnak. Túlságosan hosszan elhúzódna egy ilyen könyvnek a megírása, és túlságosan kevéssé van feldolgozva az anyag ahhoz, hogy a lehetőségek teljes tárházát kifuttathassa az ember. Úgy vélem, az általam szerkesztett két antológiából, az Álmok szállodája című költészeti antológiából és Az emberfejű madár című esszéantológiából ki lehet olvasni, hogy milyen szemlélet szerint készül az irodalomtörténetem.
– Mindezek mellett mikor jut ideje Balázs Imre Józsefnek mint költőnek az alkotásra? A harmadik versesköteted, a Vidrakönyv megjelenése után létrehoztál egy blogot, amelyen szinte napi rendszerességgel írod tovább, ha úgy tetszik, szét a Vidrakönyvet, s ehhez az olvasók is közvetlen formában hozzájárulhatnak. Következő kötetedben felhasználod a blogon született írásokat vagy teljesen más irányban tapogatózol? Egyáltalán, merre lehet elindulni a vidra-költészet/nyelv után?
– Összeállítottam egy újabb verseskönyv anyagát, ez készen van – csak hát egy olyan könyv, mint a Vidrakönyv után némelyek azt várhatják, hogy ez is tömbszerű, összefüggő kötet legyen. Nem egy tömbből fog állni, de az egyes ciklusokon belül itt is erős összefüggések teremtődnek, bár megmarad a ciklusok különálló egysége is. Folytatódik benne a Vidrakönyv is, természetesen. A blogot pedig lehet úgy olvasni, mint ami szétírja a Vidrakönyvet, de úgy is, mint azoknak az anyagoknak a gyűjteményét, amelyek engem foglalkoztatnak, s amelyek egyszerűen nem illettek bele a nyomtatott formába: a blogra felkerülhet Dante Isteni színjátékából egy vidrás rész, utána egy kisfilm a somogybeli vidrapark lakóiról, egy saját vers vagy egy indián mesének az általam készített fordítása.
– Faludy György halálakor írtál egy rövid nekrológot, amiben megemlíted, hogy egyszer Faludy megkérdezte tőled: ki az a „szerző, akinek a szövegei önmagukkal ragadnak. Akiről nem a szakember hűvössége mondatja, hogy jó költő”. És hogy Faludy nem neveket várt, „hanem a nevekhez fűződő viszonyt. Ezt a kérdést raktározom el tehát róla, mert azóta tudom, nem egy név az igazán jó válasz. Vagy kettő. Vagy három.” Hogyan alakultak azóta ezek a viszonyok?
– Azokról a szerzőkről, akik számomra nagyon fontosak, készültem és készülök, megírni a tanulmányaimat. Szilágyi Domokosról írtam már, de nem érzem úgy, hogy igazán meg lenne írva az, miért fontos számomra. Dsida Jenőről is sokkal több mondandóm lenne, de nyilván, azok, akikről eddig írtam, mind foglalkoztattak. Karácsony Benő vagy Oravecz Imre, Kemény István, Ignotus az, akiket kiemelnék, illetve Hervay Gizella, az egyetlen, akiről könyvterjedelemben írtam eddig. Nem mondtam le arról, hogy a számomra fontos szerzőkről nagyobb lélegzetű szövegeket írjak, s remélem, ez valamilyen formában meg is fog valósulni. Az írásaimból, remélem, kiolvasható, hogy kik az igazán fontosak vagy kihívást jelentő szerzők számomra.
