Gyerek még,
nem kamasz még,
nem kisgyerek már, nem ismeri
még az életet, honnan is ismerné,
de kíváncsi rá, ízlelgeti, nézegeti,
kóstolgatja, mint egy szép piros
almát. S akkor egy szép napon,
ahogy az a mesében lenni szokott,
furcsa helyzetbe hozza, keveri,
rángatja a sors.
Valahogy, ki tudja,
hogy a szomszéd
nagylánnyal maradnak kettesben a
lányéknál a hátsó udvaron. Nincs senki
a környéken, se szülő, se testvér, se
rokon, csak ők ketten: a nagylány és ő.
Ragyogóan süt a nap, csiripelnek
a madárkák,
csobog a patak, minden megvan, ami kell,
és egyszeriben megszakad az addig együtt
játszott játék. Mint amikor hirtelen megáll
a kés a levegőben, vagy amikor a
szikrázóan
fényes napsütésből egyszeriben fenyegető
sötétkék, vagy súlyos vihar előtti csend lesz.
Nincs babázás tovább, nincsenek autók,
tricikli, semmi. Sejtelmes tűz lobog a lány
szemében, amikor felajánlja, hogy játsszuk
azt, hogy elbújunk együtt a csűrben,
a szénában.
Nemigen van
kedve a legénynek, menne is
meg nem is, érdekli is a dolog meg nem is.
Kíváncsi is a lányra, de fél is tőle.
Mert mi
lesz akkor, ha... Nem lesz semmi, te kis
butus, mi lenne, suttogja fogai között
a lány, bemegyünk, és kész.
S ott mit csinálunk? Játszunk,
te kis butus, mit csinálnánk. Nem,
azt mondja, s már iramodna is odébb,
de a lány elkapja a grabancát, s már
tuszkolja is hátra, a csűr felé.
Jól van, hát
legyen, nemigen van kedve,
de azért kíváncsibb annál, hogy ne
engedelmeskedjék, ha már amúgy sem
tud nem engedelmeskedni, hát csak
hagyja, hogy tuszkolja, terelje befelé.
Finom szénaszag van a csűrben,
szűrt fény, a deszkák résein egy-egy
pászma napfény csap be a csűr földjére.
Megyünk az odorba, mondja a lány,
s már tereli is fel maga előtt a létrán,
jó puha ott a széna. Már a létra legfelső
fokán állnak, amikor ismét meggondolja
magát, s azt mondja, nem.
Hogyhogy nem,
kérdezi a lány, eddig eljöttünk, s most
akkor nem? Szomjas vagyok, inni szeretnék...
S pisikálni is kell, nyögi a fiú. Majd iszol
azután... később. És pisilsz is... Később.
Gyere, mutatok neked valamit, s már löki
is le a szénába, de ő megkapaszkodik
a lányba, együtt huppannak bele a halomba,
hempergőznek, prüszkölnek, s hogy, hogy
nem, valahogy a lány kerül felül. Lovagló
ülésben ott marad rajta, meg se tud mozdulni,
azt érzi, hogy már lélegezni se tud, hogy nem
kap levegőt, hogy csupa szénatörek a háta,
a haja, s hogy mindene ég a fájdalomtól
meg a szégyentől. Így pihegnek ott darabig,
a lány szólal meg előbb, mély levegőt vesz...
Mutatok neked valamit
mit,
nyöszörgi a fiú, de már tudja,
mert pattannak a blúzocskán a
gombok, s ott remegnek előtte az apró
mellek, emelkednek, süllyednek a zihálástól.
De most te is mutatsz valamit, tolja magát
hátra, s mire észbe kapna, már gombolja is
a nadrágját, húzza, tépi, cibálja. Nem,
nem, nem, gurgulázik a fiú torkából,
próbál hánykolódni, kibújni, de a lány
kezei leszorítják. Arcához közel hajol,
forrón szuszogja az arcába, a képébe,
ha megmutatod, amikor lementünk innen,
olyan rágógumit kapsz, amelyiknek soha
nem megy el az íze. Mindig édes lesz.
Nem kell,
nem kell, hánykolódik a fiú, de nincs
megállás, a lány kezei már ott húzogatják,
babrálgatják, te kicsi csillag, hörögi, most
te is nyúlj oda, vagy hanem tegyük oda,
és már fújja a forró leheletét a nyakába
jobbról, balról, befalja a fülcimpáját a
fogai közé, rágogatja, húzogatja, szopogatja,
mint a cukorhalat, s nyöszörög és vonaglik,
és hánykolódik.
Most te is, te, te,
kicsi boci,
add a kezed, s már viszi is, oda le, valahova,
gyűri a szoknyáját, viszi a kezet alája,
finom, gyér, selymes bundához ér a kéz,
visszakapná, de nem lehet, mozgasd az ujjad,
tüzeli, mozgasd, ne ott, hanem fennebb,
s a lucskos vágatból fennebb irányítja
a kezet egy pici, kidudorodó keménységre,
vadhúsra, vagy mire, s masszírozni,
húzogatni kezdi a fiú kezével, közben
sóhajtozik, gyöngyözik, s a fiú azt érzi,
hogy már nincs ereje, érzi, hogy kiment
a kezéből az erő, mozgatni se tudja
már, nem hajlanak az ujjai, de a lány
egyre eszeveszettebben dörzsöli magát
az ő kezével, az ujjaival, nagyokat
rázkódik, vonaglik, hörög, visít,
levegőért kapkod, majd, mint amikor
a letaglózott állat az utolsókat rúgja,
egész testében áramütésszerűen rázkódni,
remegni kezd, megfeszül, mint a húr,
majd ellágyul, s utolsó leheletével,
menj innen, mondja, menj innen,
te balfasz, ledobja magát a fiúról,
tovahemperedik, és úgy marad ott kiterítve.
Talán valami baja van,
villan át a fiú agyán, talán hívni
kellene valakit. Kiáltani szeretne,
de kiáltás helyett valami elhaló
nyöszörgés jön csak ki a torkán.
Fogd be a szájad, te fatökű, hallja
a lány hangját. Nincs ennek semmi
baja, kap észbe, és menekülésre fogja
a dolgot.
Le a létrán,
ki a csűrből,
a félhomályból az isteni napfényre,
érzi, hogy futni kellene, szaladni,
egyenesen bele a kerteken túl
csordogáló patakba, belemerülni
s lemosni minden szennyet, ami
ráragadt.
És nem tudja
akkor még, hogy
nemigen lesz már erre lehetőség
az életben, mert valaminek vége
szakadt, valami végképp befejeződött,
és elkezdődött valami más, valami,
ami kiragadta onnan, ahol addig
volt, ahonnan nemigen akaródzott
volna még kikászálódni. És most már
tudja, hogy nemigen szeret erről
beszélni, nemigen akar a nemigen
helyzetekben, mert nemigen van
ilyenkor menekvés, nemigen a
nemigen után a nemigen-nemigen
pöcséttel a nemigen lélekben.
