A budapesti évek és a külföldi tanulmányutak (London, Párizs, Róma, Firenze, Velence) után pályája gazdag kiteljesedésének első gazdag korszakát az 1940-es változások hozzák meg. Alighogy Szegedről visszatelepült az egyetem, Teleki Pál miniszterelnök és Hóman Bálint kultuszminiszter kezdeményezésére létrejött az Erdélyi Tudományos Intézet, amelyben olyan kiváló fiatal szakembereknek nyílt alkalmuk a társadalomtudományok művelésére, mint a néprajzos K. Kovács László, a történész Makkai László, a nyelvész Szabó T. Attila, a geológus gróf Teleki Géza, a szociológus Venczel József. Az akkor harmincéves László Gyulát azzal bízzák meg, hogy mind az intézet kutatójaként, mind az egyetem előadójaként a honfoglalás kori régészet kérdéseivel foglalkozzék. Ő vezeti a Zápolya utcai honfoglalás kori sírok feltárásának munkálatait, közben egymás után adja közre új, meglepő eredményeket hozó régészeti tanulmányait a honfoglaló magyarok erdélyi megtelepedéséről és művészetéről, a rekonstruált honfoglalás kori nyeregről s más hasonló témákról. Tüneményes gyorsasággal készül el összegező igényű, terjedelmes főművével, A honfoglaló magyar nép életével. Antal Árpád, aki a frontátvonulás drámai heteiben olvasta végig a Magyar Életnél – Püski Sándor kiadójánál – 1944-ben napvilágot látott művet, visszatekintésében azt írja, hogy egy magára valamit is adó akkori fiatal értelmiséginek szégyen volt nem ismerni azt. Hogy László Gyula pályáján mennyire termékenyek voltak az 1940 és 1949 közötti kolozsvári évek, azt alighanem tanulmányok sorában lehetne hitelt érdemlően megörökíteni. Már a puszta jelzés is terjedelmes szövegrészt tesz ki Antal Árpád visszaemlékezésében: „Ott találjuk László Gyulát a nehéz évein túljutott s most [1940 őszétől] új lendülettel munkába kezdő Erdélyi Múzeum-Egyesületben is. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály épp László Gyulának a híres Szent György-szobor lószerszámai és a honfoglalás kori leletek rokonságát tárgyaló előadásával indítja újra munkaüléseinek sorát. Jelen van továbbá az Egyesület folyóiratában, az Erdélyi Múzeumban, főleg művészeti kritikáival, majd utóbb átveszi az Egyesület Érem- és Régiségtárának vezetését, elvégezve a régészeti anyag korszerű átrendezését. Harmadik munkahelye a hazatért Ferenc József Tudományegyetem, ahol eleinte Roska Márton professzor tanszékén magántanárként tartja előadásait, majd 1944-ben kézhez veheti nyilvános rendes tanári kinevezését. A háborút követő új periódusban László Gyula volt az itteni magyarság szellemi elitjének egyik meghatározó személyisége. Ott találjuk a Magyar Népi Szövetség tanügyi, művelődési és egyéb vállalkozásaiban. A népi kollégiumi mozgalom első számú inspirátora, legendás tanárelnöke a Móricz Zsigmond Kollégiumnak, amikor pedig a Szabó Dezső nevét viselő középiskolás kollégiumot szervezzük, mint a feladattal megbízott másodéves egyetemista nélküle mozdulni sem tudok, kettesben kolduljuk össze a harminc-valahány ösztöndíjat.”7
Forrai Tibor telefonhívása előtt történetesen László Gyula szellemtársának, az Erdélybe magát élete végéig visszaálmodó költőnek, Jékely Zoltánnak az 1981-es esszégyűjteményét tanulmányoztam éppen. Amint továbblapozok a kötetben, egy 1942-es kolozsvári keltezésű írás – A honfoglaló sírja – kelti fel óhatatlanul érdeklődésemet. Nem tudom „átugrani” a szöveget, mert ilyen mondatok dobogtatták meg a szívemet: „Láttuk a honfoglalót. Ott találták meg az őshazát járt fiatal tudós, László Gyula emberei Kolozsvár alsóvárosában, a Zápolya utca [ma strada Gen. Moşoiu] egy hóstáti gazda portájának csűröskertjében, hat-hét méteres emelkedésen, mely valaha a most messze kanyargó Szamos partja volt. [...] Másfél méteres mélységben fekszik a vitéz. Feje hátranyaklott, alsó álkapcsa arasznyira vándorolt el a helyéről, eltúrhatta valami hörcsög vagy valami gyökér. Bal oldalán pirosbarna, hosszú rozsdasáv: finom ívben hajló, négy-öt centiméter széles pengéjű kard. Azon túl, szintén bal oldalán, hatalmas lókoponya s a végtagok csontrészei. A csontok között, rendeltetésének megfelelő helyzetben, egy-egy pénz alakú bronzlemez, négy-öt, rozsda által megemésztett nyílhegy s egy gyönyörű rovátkos, növényi díszítési bronzkapocs. Így állott hát túlvilági hatalmasságai elé a honfoglaló. Kardja s lova bal oldalán volt: tükörképszerűen; mert hitte, hogy odaát minden folytatódik, s a halál csak annyi, hogy megcserélődnek a dolgok, jobbá lesz a bal s ballá a jobb, s talán azt is, hogy jó lesz a rossz és rossz a jó. Csodálatos »keresztény« lélek volt ez a »pogány«. [...] Mintha [...] odavarázsolt volna bennünket az idők elejére, hirtelen másult alakban állanak előttünk a Kolozsvár környéki dombok. Bűvös kristálygömb az a koponya: aki belenéz ezeréves titkokat fejteget. [...] »Mavagy«? »Nemvagy«? – találgatom a vitéz nevét. Nem voltál ezer évig, s most újra vagy, újra ezer évig.”8
A múlt nem mögöttünk van – forrósodott fel bennem Mikó Imre hangja „karnyújtásnyi” időtávolságból –, hanem alattunk. Azon állunk. S mert történetesen Európa egyik legszebb főterén sétáltunk, az erdélyi századok mies”- és „míves” napjainak megszentelésére égbe emelkedő Szent Mihály-templom monumentalitását csodáltuk, azóta is az Idő „architektúrájára” gondolok: mélység nélkül nincs magasság sem. Nem tartom kizártnak, hogy Mikó mély értelmű megjegyzésének szemléleti alapjául is László Gyula régészeti ásatásai szolgáltak. Hiszen tudjuk, hogy a Zápolya utcai honfoglalás kori temetőrész feltárásának befejezése után 1943-ban a kolozsvári főtéren korai magyar sírokat ásatott. És Mikó Imre a közeli – akkor még csendes – Petőfi utcából jövet vagy menet naponta áthaladt azon a helyen, ahol ma Európa arcának egyik „égbekiáltó” sebhelye éktelenkedik.
Aligha szerezhettem volna Imreh István történészprofesszornak valaha is nagyobb örömet, mint amikor telefon-beszélgetésünk során megemlítettem, hogy kinek a nevét veszi fel egykori iskolám. Érezhetően átforrósodott a hangja, és arra kért: vigyem el az ő üzenetét is a Homoródmentére. Hiszen a negyvenes években „szoros szomszédsági kapcsolat” alapozta meg barátságukat: együtt dolgoztak az Erdélyi Tudományos Intézetben, a Bolyai Egyetemen, együtt vezették a kolozsvári egyetemi hallgatók Móricz Zsigmond Kollégiumát. Szaktudósként és egyetemi oktatóként is sokat köszönhet ő László Gyulának.
„A honfoglaló magyar nép élete című, 1944-ben megjelent könyvét már doktori értekezésem forrásmunkájául használtam – hallhatta a névadó ünnepség nagyszámú közönsége. – Módszert, szemléletmódot pedig feledhetetlen beszélgetéseink során jussolhattam. Nem foglalható össze pár szóban egy olyan gazdag életmű, mint az övé, de az bizonyos: a rendtartó ősök régmúltját kutatva az igazság tisztító tüze mellé invitált, és a szépség értő megbecsülésére is buzdított.
Mindig az élet teljességére vágyott, és a múltban is azt kereste. Ugyanakkor a termékeny bizonytalanság elvét érvényesítette. Legjobb előadásainak azokat tartotta, amelyeken egy-egy munkája keletkezéséről számolt be hallgatóinak. Azt a habitust sugallva, hogy éljék életüket minél gazdagabban, és ezt a gazdagságot keressék a múltban is. «Nem előírásokon múlik a jó oktatás – érvelt nemegyszer –, hanem a jó oktatókon. A legkitűnőbb reform sem teszi élménnyé a szürke unalom óráit…«Varázslatos egyéniség volt, akinek a szellemi teljesítménye színvonalra kötelez bennünket ma is – mind a kutatásban, mind az oktatásban.”9
Ezt a képet örökíti tovább vallomásában Antal Árpád is: „A katedrán egy rendkívül szuggesztív, derűt és biztonságot sugalló, hallgatóit alkotó szellemi kalandra hívó személyiség szólalt meg. Kérdezett és felelt, közös töprengésre, együttgondolkodásra szólított minden jelenlévőt. És milyen ars poetica jegyében művelte tudományágát? […] A hajdani élő embert óhajtotta felmutatni, mindennapi tevékenységével, szokásaival, gondolataival, érzelmeivel, hiedelemvilágával egyetemben, a kisebb és nagyobb közösség életrendjével. Ehhez mozgósítania kellett a rokon tudományok sorát, legelsősorban a néprajzot, a nyelvészetet, lélektant, öszszehasonlító etnológiát és mitológiát. Ezt is a maga módján tette, nem száraz tantételek, elvont igazságok beidézésével, hanem rendszerint saját megfigyelések, megélt élmények mozgósításával. A temetők titkait boncolgatva gyakorta idézte fel bibarcfalvi vagy száldobosi megfigyeléseit a halott és az élő falu rendjének megfigyeléseiről. […] A hajdan volt világ ilyen életes megjelenítésében oroszlánrésze van a mintaszerű adatfeltáró, alapos elemző munkának szintúgy, mint a tudósi intuíciónak, a jelenségeket merészen értelmező leleménynek és a tévedés kockázatát is vállaló igazságkeresésnek, saját kifejezése szerint »a teremtő bizonytalanságnak«. S talán nem tévedünk, ha különös szerepet tulajdonítunk a művész közreműködésének. Mert hiszen nem lehet kétséges, hogy a művészi érzékenységnek és képzelőerőnek, a kivételes rajztehetségnek köszönhetően vált számunkra képszerűen is láthatóvá honfoglaló eleink világa.”10
Életművét a kettős honfoglalás elméletének a kidolgozásával alapozta meg. Mégis úgy távozott közülünk, hogy nem volt alkalma bebizonyítani egy még nagyobb horderejű felismerését. Azt, hogy nemcsak kettős magyar honfoglalás volt, hanem két magyar történelem is. „Az egyik 670 táján kezdődött, és a jobbágyság történetével folytatódott – fejtette ki Szilágyi Aladárnak –, a másik 895–896 körül, Árpád honfoglalásával kezdődött, és a magyar nemesség történetével folytatódott. Anonymus, egyik legfontosabb forrásunk, világosan megírja, hogy ő a magyar nemesség históriáját vetette papírra. A másik magyar történelem még megíratlan, bár már vannak szép kezdeményezések. A kettő egymás fölött, egymás alatt, egymásra hatva, egymással összekapcsolódva gomolygott egészen 1848-ig, a jobbágyság eltörléséig. Az lett voltaképpen a magyarság keresztlevele. Azóta egybeolvadt, bár még a mai napig kitapintható a két magyar történelem. Nagyon jól tudjuk, hogy népdalaink, például a falusi emberek, a jobbágyutódok dalai erősen keleti színezetűek. Ugyanakkor az úri osztály zenei műveltsége erősen nyugati színezetű. De ugyanígy mindenben: az irodalomban, a költészetben, az építészetben, viseletben is kimutatható ez a két – egymás fölötti, egymás alatti, egymást átható – történelem.”11
Ahonnan az évezredeket megvilágító „kristálygömböket” László Gyula felszínre hozta, alig két „kőhajításnyira” – két autóbusz-megállónyi távolságra – van kolozsvári otthonomtól. A kegyelmi állapot ajándékaként hat rám e váratlan ráeszmélés: ennyire közel kerültünk mi térben és időben egymáshoz. A kései felismerés azonban csak fájdalmas hiányérzetemet mélyíti, és tornyosuló adósságaimra figyelmeztet: bár a szándék megvolt bennem, személyesen sosem találkozhattam vele. Hogy tudomást szerezzek/szerezzünk mindarról, aminek úgyszólván ő lehetett egyedüli szellemi birtokosa a Nagy-Homoród mente településtörténeti mélyrétegeit illetően is.
Egyetlen mentségem, hogy az 1989 decemberében áttelepült Beke Györgyöt gyakorta biztattam: használja ki helyzeti előnyét, és erdélyi barangoló könyveinek újraszerkesztett budapesti sorozatában ejtse szerét a nemzetközi rangú régészprofesszor székelyföldi kötődései okadatolt bemutatásának is. Beke nem várta meg, hogy „újjászületett” impozáns sorozatával eljusson a Székelyföldet bemutató kötetekig, már a Barangolások Erdélyben 3. darabjában (Az Értől a Kölesérig, Bp., 2000) szerét ejti László Gyula megidézésének. A bihari könyv egyik nagyváradi fejezetében (Örökmécses) hangsúlyos szerepet kap a székelyföldi indíttatás meghatározó élménye. Korántsem csak azért, mivel az élete utolsó útján a Székelyföldre tartó 89 éves László Gyulát történetesen épp Nagyváradon érte – 1998. június 17-én – a halál. Hiszen a Várad várába temetkező Szent László királyunk örökségének máig világló értelme is voltaképpen a – nagy szentjeink nevét ezer éve őrző – székelyföldi templomok falfestményeiről fénylett föl először előtte.
Halálhíre a magyar szellem nagyjai közül sokakat késztetett megszólalásra. A költő Nagy Gáspárnál azonban aligha fejezte ki más hitelesebben, amit akkor egy egész nemzet érzett:
Királyi hites helyen
Váradon érte a halál
hosszú élet után
Erdély nagy fiát
magyarok minden tudóját
professzorok professzorát
Szent LÁSZLÓ GYULÁT!
Jegyzetek
7Antal Árpád: i. m., i. h.
8Jékely Zoltán: A Bárány vére, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1981, 352–354.
9Imreh István: „maga helyett küldött” kéziratának teljes szövegét Forrai Tibor olvasta fel a homoródszentpáli névadó ünnepségen.
10Antal Árpád: i. m., i. h.
11Szilágyi Aladár: i. h.
