„et quoniam concordes egimus annos, auferat hora duos eadem, nec coniugis umquam busta meae videam neu sim tumulandus ab illa.”
Ovidius: Metamorphoses (VIII. 708-710)
Azzal egyidőben, hogy a kertekben kövér rovarok rohangáltak; a patak szenynyes habjaival minduntalan nekiverődött a köveknek; egy távoli kertből favágás tompa zaját hozta a szél; a Nap már-már elviselhetetlen meleget izzadt magából; és – talán éppen a hőség miatt – egy pénztelen öreg paraszt irigyen sóhajtott fel, hogy Philémonék biztosan gyűjtik a pénzt a temetésükre, talán tízszer annyit, mint amennyire valóban szükségük lesz;
Baucis poros férficipőt vett észre, amint az ajtó alatti macskajáraton kinézett:
– Ki az? – kérdezte kilencvenéves hangján, meglepetten.
– Idegen vagyok, kedves néni, napok óta éhezem, az egész faluból senki sem engedett be egyetlen éjszakára, legalább az istállóba engedtek volna be, de nem tették, még egy falat kenyeret sem adtak. Kedves néni, könyörgöm, kínáljon meg valamivel, bármivel, nagyon éhes vagyok.
– Jaj, drága, fáradjon bejjebb. Éppen fő a kávé, nemsokára elkészítem a húslevest is.
Ebédeljen velünk.
– Köszönöm, kedves, kedves néni – suttogta hálásan az idegen, és összevissza
csókolta Baucis kezét.
A folyosón, rongyszőnyegekkel borított padlón mentek végig, falra akasztott olajlámpások és régi, berámázott fényképek között vonultak el, az öregasszony, nyomában az idegen; Baucis megfakult fénykép-tekintetére emberemlékezet óta senki sem nézett vissza, gondolta Baucis, hiszen ők ketten már ismerik a falon függő fényképeket, sohasem pillantanak vissza az elsárgult figurákra, most, íme, ez az idegen mindegyik fényképre visszanéz.
Abban a pillanatban, amikor Baucis reszkető, öreg kezével lenyomta a konyhakilincset, Philémon kíváncsian elfordította arcát a tévé képernyőjéről, Baucis kis, sorvadt testét látta, aztán a magasan felette feketéllő dús férfiszakállat. Philémon gyanakvóan figyelte az idegent – Philémon gyanakvóan figyelt minden idegent.
– Jó napot kívánok, kedves, kedves uram. Engedje meg, hogy... ne mutatkozzam be.
Sajnos egyelőre el kell hallgatnom a nevemet, mert odakint, a falun kívül nagyon gonosz emberek leselkednek utánam. Ugrásra készen várják, hogy megjelenjek Athénban. Akkor aztán hálóba fognak, megkötöznek, megköveznek és halált kiáltanak rám. Szökött politikai fogoly vagyok. Ezért drága, drága kedveseim, nem akarom magukat bajba keverni azzal, hogy a nevemet hangosan kimondom.
Philémon egyre növekvő gyanakvással figyelte az idegent, Baucisnak elolvadt a szíve a meghatottságtól. Az idegen barna szeme felcsillant, mint a vadászó állaté. Philémon, embertelen istenek és istentelen emberek szeszélyeitől megedzve villámgyorsan odapillantott, ahová az idegen az imént egy villanásnyi ideig nézett. Baucis faggatózni akart, arcára kiült a kíváncsiság. De nem mert kérdezni. Hogy elfoglalja magát, nagy gonddal kavarni kezdte a húslevest. Philémon, amint elkapta az idegen tekintetét, felállt, a botját kereste, az idegen tekintete már össze-vissza gurult, mintha keresne valamit, aztán, mintha szolgálatkészen át akarná nyújtani az öregnek a botját, utánanyúlt, felemelte és Philémon hátára sújtott vele. Megfordult, a segítségért visító Baucist teljes erejével fejbeütötte. Philémon még nyöszörgött, az idegen annyiszor vert rá a bottal, ahányszor kellett ahhoz, hogy az öreg is elhallgasson. Hosszú, nyomasztó csend következett. Az idegen ugyanarra a tárgyra nézett, amelyre az imént: a szekrényre. Nem félt, hogy valaki benéz az ablakon, hogy valaki rányitja az ajtót. Tudta, hogy soha senki nem jár errefelé, mert az öreg házaspár vallástalan volt, ki se léptek a házból, Baucis nagyon ritkán kiszólt az ajtón a szomszéd gyereknek, hogy nem hozna kenyeret a boltból, a visszajárót megtarthatja, és a visszajáró mindig sok volt, mert Philémon és Baucis óriási nyugdíjat kapott, az ottani viszonyok szerint. Tudták, hogy nincs az a pap, aki eltemetné őket, hacsak nem fizetik a megszokott ár tízszeresét csak azért, hogy a falu temetőjében egy földdarabot kaphassanak.
Az idegen, mintha csak otthon lenne, ráérősen, de kesztyűs kézzel kinyitotta a szekrényajtót, körülnézett, kiforgatta a molyette öltönyök zsebeit, hiába, szemügyre vette Baucis selyemharisnyáit, hiába, a kalapokat és egy régi fényképezőgép tokját, belsejét. Hiába. Végül észrevette, hogy egy vállfa vége, akár egy dugó, kiesett és elgurult. A vállfa belseje üresnek tűnt. Az idegen meggyújtott egy papírdarabot a kályha tüzénél, benézett a vállfába, az égő papírt kidobta az ablakon, rá az odaszórt gallyakra, száraz tüzelőfákra. Idegbeteg arckifejezéssel nevetett: megtalálta a pénz egy részét. Aztán sorra kibontotta és kiürítette a vállfákat. Még egyszer ránézett az összevert Philémonra, és hitetlenül nevetve kisétált a konyhából. Mintha semmi különös nem történt volna. Végigment a folyosón, nem nézte meg még egyszer a fényképeket, csak a rongyszőnyeget figyelte – hogy nehogy nyomot hagyjon, vérnyomot a cipője talpa.
Athén felé indult, vállán fekete kabáttal, zsebében a temetési költségek tízszeresével, arcán nagy megelégedéssel.
A szomszédos falu végén, egy pénztelen öreg paraszt – biztosan valami uraságnak kapált – földbe vágta a kapáját, megtörölte homlokát és felsóhajtott:
– Nem embernek való ez az idő.
A látóhatárra hunyorított, Philémonék falvára, mely kigyulladt.
A falu legöregebb fája néhány perccel ezelőtt még árnyékot tartott a rovaroknak, a szennyeshabú pataknak, a köveknek és a parasztoknak, árnyékot tartott állatnak, embernek, istennek, most pedig recsegve, döngve zuhant Philémonék háztetőjére és kínjában szétszórta utolsó magvait.
