"..elmaradó ezredek, hordák, karavánok..."
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 6. (452.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Wallenbergjárás
Pomogáts Béla
Iro­da­lom a je­len­ben
Szőcs István
„…korai tör­té­ne­té­nek buk­ta­tói”
Gaal György
Nosz­tal­gia nél­kül a mo­nar­chia­be­li Ko­lozs­vár­ról
Karácsonyi Zsolt
Az Új Könyv lap­jai
Pethő Lorand ver­sei mö­gé
Pethő Lorand
Fixa idea
Jeanette Winterson
El­tű­nés I
Varga Melinda
Semmi szerelmek
Babós Noémi
Vá­gáns da­lok dél­után­ra
Bogdán László
Hutera Béla utolsó utazása
Zimányi Magdolna
Drá­ga Gi­zus­kám!
KÓDEX-INDEX
A Klap­ka-emig­rá­ció Ister pá­ho­lya
Terényi Ede
MOZATRÓL MO­ZART­TAL 4.
Leopold – apa, manager, mágus
Áprilisi évfordulók
 
Jeanette Winterson
El­tű­nés I
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 6. (452.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Ma reg­gel fel­fe­dez­tem, hogy egy szo­ba hi­ány­zik.
Fel­éb­redtem, szo­kás sze­rint a fú­rók da­lá­ra és a mun­ká­sok csi­cser­gé­sé­re, és ar­ra, hogy az ipa­ro­sok ga­lamb­dú­ca egy el­ha­gyott ház odú­já­ba egyé­ni fész­ke­ket kez­dett rak­ni.
Fel­húz­tam az órá­mat annyi­ra, hogy be­le­kat­tog­jon az éb­re­dő ut­cák­ba és le­sür­gö­nyöz­zön egy új­sá­got az ál­mat­lan új­ság­árus­tól. Akár­csak a be­kö­szön­tő hu­szon­egye­dik szá­zad al­vá­si sze­gé­nye­i­nek több­sé­ge, ő is pénz­füg­gő, el­ad­ta a szem­hu­nyást egy szűk ma­ro­kért. Ma­nap­ság sen­ki sem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak az al­vást. Van va­la­mi el­kép­ze­lé­sed ró­la, mennyi­be ke­rül?
– Kelj-fel-Benny  mond­tam bul­vár­bö­gyö­kön nyug­vó fe­jé­nek.
– Hol a pénz? – kér­dez­te.  Add a pénzt.  Az­tán, ahogy a reg­ge­li fény be­le­pöc­költ a re­ti­ná­já­ba, meg­is­mert és vissza­hup­pant az új­ság­pa­pír­keb­lek­re.
– Alud­nod kel­le­ne egy ki­csit  mond­tam.
– Van, aki­nek csa­lá­dot kell el­tar­ta­nia.
– És egy Mer­ce­dest meg egy sze­re­tőt.
Mor­co­san rámnézett az or­ra fö­löt­ti ré­se­ken ke­resz­tül.
– Tűnj a franc­ba.
– Rög­vest, me­gyek vissza az ágy­ba.
– Ro­hadt per­verz.


Tu­dom, tu­dom. Az olya­nok mi­att, mint én…
Mi van az olya­nok mi­att, mint én? Egye­dül­ál­ló va­gyok. Van egy ba­rát­nőm. Bé­re­lek egy bá­jos kis la­kást kony­há­val, nap­pa­li­val és há­ló­szo­bá­val, és a há­ló­szo­bá­ban, be­hú­zott füg­gö­nyök­kel, né­ha el­hú­zott füg­gö­nyök­kel, né­ha fé­nyes dél­ben, né­ha a dél­előtt kel­le­mes órá­in ke­resz­tül, mez­te­le­nül, me­leg­ben, al­szom.


Ho­gyan kez­dő­dött?
Még szü­le­té­sem előtt kez­dő­dött. Pa­rá­nyi rug­da­ló­zó prac­li anyám ha­sá­nak ka­pu­elő­te­ré­ben. Tes­tem ke­rek lab­dá­ja há­ló­ban, ho­ná­ban, biz­ton­ság­ban al­hat még a nagy fe­jes­ug­rás előtt az alag­út­ba és ki, a ki­vi­lá­gí­tott sta­di­on­ba.
Ami­kor meg­szü­let­tem. Fáraó-kukujjal és sze­der­je­sen. He­gye­sen és Pi­cas­só­san. A vo­na­lak és sí­kok ku­bis­ta kis­de­de. Még nem lé­leg­ző em­ber. Még hoz­zá­köt­ve Is­ten ar­chi­tek­tú­rá­já­hoz. Ap­ró tá­to­gá­sok és csepp­fo­lyós sze­mek. Néz­ze­tek most rám, itt va­gyok, alud­tam.
Ami­kor iz­gő-moz­gó, csú­szó-má­szó, tityitotyi, fel­állt, jár­ká­ló, fut­ká­ro­zó, röp­dö­ső, meg­rend­sza­bá­lyo­zott vol­tam, alud­tam. Ter­mé­sze­tes volt. Le­fe­küd­tem, le­huny­tam a sze­mem. Alud­tam.
Min­den­ki aludt, akit is­mer­tem. Még a szü­le­im is. A vi­ká­ri­us is. Az­tán.


Az­tán fel­aján­lot­tak egy ré­szecs­ke-ál­lást a gyár­fi­zi­ká­ban. Fel­aján­lot­ták az elekt­ron cí­mét az iro­da­atom­ban. Fel­aján­lot­ták a frek­ven­cia ál­lá­sát egy rá­dió­adó­nál. Az em­be­rek azt mond­ták, le­het­nék su­gár egy su­gár­ra­ké­tá­ban. Mi baj van ve­led, nem akarsz jól él­ni? De én ten­ger­ülep sze­ret­tem vol­na len­ni és a sa­ját hul­lám­hosszo­mon mű­köd­ni. Min­dig sze­ret­tem a ten­gert.

A leg­több ma­nap­ság rek­lá­mo­zott mun­ka­hely ki­kö­té­se, hogy nemalvókat ke­res. Az al­vás mocs­kos, nemhigiénikus, pa­zar­ló és má­sok­kal szem­be­ni tisz­te­let­len­ség. Min­den köz­épü­let és köz­tér nemháló és egy kur­ta­far­kin­cá­nyi pa­don bó­bis­ko­lá­sért a park­ban 50£ bün­te­tés jár. A sa­ját ott­ho­nod­ban még min­dig al­hatsz, de tör­vény kö­te­lez, hogy min­den új ágy­ban le­gyen a mat­rac­ba épí­tett sze­mé­lyi éb­resz­tő­óra. Hogy­ha az ágy­kont­roll meg­ál­la­pít­ja, hogy meg­hi­bá­so­dott az éb­resz­tő­órád, azért to­váb­bi 50£ bün­te­tés jár. Há­rom bün­te­tés után egész év­re fel­füg­gesz­tik az  al­vá­so­dat.

Nin­csen új ágyam. Ami­kor elő­ször hív­tam meg a ba­rát­nő­met az új la­ká­som­ba, so­sem lá­tott még az enyém­hez ha­son­ló ágyat.
– Jééé… An­tik?
– Sze­re­ted az an­tik dol­go­kat?
– Hát, azok olyan… ré­gi­ek.
– Ez az ágyam. Az egyet­len és egye­dü­li.
– Mi­re hasz­ná­lod?
– Ben­ne al­szom.
– Kü­lön­le­ges al­kal­mak­kor?
– Min­den éj­jel. Ki­lenc-tíz órát min­den éj­jel.
– Úgy ér­ted, min­den hé­ten.
Ka­rom­ba zár­tam. Ma éj­jel, ezen az éj­sza­ka, hol­nap éj­jel, csil­la­gos éj­je­le­ken, ve­led, ha aka­rod, si­má­ra hen­ge­relt, sö­tét és csil­la­gok­kal pli­szí­ro­zott éj­je­le­ken. Ar­ra kér­tem, hogy alud­jon ve­lem.
– Úgy ér­ted, fe­küd­jem ve­led éb­ren? Min­den­ki ar­ra kí­ván­csi, hogy fe­küd­tünk-e már éb­ren egy­más­sal.
– Hogy együtt al­szunk-e.
Et­től ag­gód­ni kez­dett. Azon­nal be­lát­ta, hogy ne­héz eset­tel van dol­ga.
– Min­den éj­jel ki­lenc-tíz órát?
Bó­lin­tot­tam, gyó­gyít­ha­tat­la­nul, né­mán, le­ra­ga­dó szem­mel, ál­mo­san.
El­ment. Fel­tet­tem egy hir­de­tést egy SZU­NYA cí­mű zug­lap­ban: „Ba­rát­nőt ke­re­sek. Sa­ját ágy­hoz ra­gasz­ko­dom.”


Nem va­gyok gaz­dag, de a nő­vé­rem az. Annyi ara­nya van, hogy ha va­la­ki le­fek­tet­né és be­ta­kar­ná ve­le, még a fél fü­le sem lát­sza­na ki. Egy Fafner UK ne­vű né­met ma­mut­vál­la­lat­nál dol­go­zik. A vál­la­lat má­sok pén­zé­vel fog­lal­ko­zik, és mi­nél több van be­lő­le, an­nál töb­bet akar­nak. A nő­vé­rem az el­sők közt ad­ta fel az al­vást a kar­ri­er­jé­ért. Na­pi húsz órát dol­go­zik két idő­zó­ná­ban. Ag­gó­dik ér­tem.

– Szia. Itt a nő­vé­red.
– Éj­fél van.
– Ag­gód­tam ér­ted.
– Ne ag­gódj ér­tem.
– Lát­tam a kis hir­de­té­se­det a SZU­NYA ma­ga­zin­ban.
– Hon­nan tud­tad, hogy én ad­tam fel?
– Ben­ne van a ne­ved, a cí­med és a te­le­fon­szá­mod.

Azt ta­ná­csol­ta, for­dul­jak or­vos­hoz és szed­jek alvásgátlót. Fel­aján­lott egy ál­lást. Meg­kér­dez­tem, mi­ért ol­vas­sa a SZU­NYA ma­ga­zint. Ez nem tet­szett ne­ki. Tud­ja, hogy por­nog­ráf. Az új­ság­árus­ok min­dig a leg­fel­ső pol­con tart­ják, ha egy­ál­ta­lán tart­ják, és a leg­fel­ső polc azt je­len­ti, hogy lét­rát kell kér­ned az el­adó­tól. Nem min­den­na­pi alhatnám-bátorságra van szük­ség ah­hoz, hogy va­la­ki fel­bo­tor­kál­jon az alu­mí­ni­um lét­ra­fok­okon a Hob­by­-rész­leg stré­be­re­in ke­resz­tül, a Szó­ra­ko­zás Fel­nőt­tek­nek, Szex-és-Dohány, Kokó, Hul­la re­ke­szek fö­lé, amíg vég­re elő­ha­lász­hat­ja a SZU­NYA egy­sze­rű bar­na fe­dő­lap­ját. Meg­kér­tem az el­adót, hogy te­gye fél­re ne­kem pult alatt, úgy, ahogy a BAZDMEGANYÁD incesztusmagazint is szok­ta. De meg­ráz­ta a fe­jét:
– Ez, saj­nos, le­he­tet­len. A SZUNYÁ-t sem­mi­képp sem. Jö­vő hó­nap­tól át­vé­te­li szel­vényt kell alá­ír­nia min­den szám­ról.
Hát ott áll­tam, az elő­írt al­vás-ma­ga­zi­nom­mal. Jól hal­lot­tad, elő­írt. Or­vo­si elő­írás, ked­ves Nő­vé­rem. Ez az új mun­ka­he­lyem, nem mond­tam?

Tu­dom, hogy ke­rü­lő úton me­gyünk ha­za­fe­lé, de mi­u­tán ma reg­gel meg­vet­tem a la­po­mat, el­ha­tá­roz­tam, hogy el­me­gyek a park­ba és me­ge­te­tem a mű­anyag ka­csá­kat. Az iga­zi ka­csák ki­pusz­tul­tak, mert olyan so­kan etet­ték őket az új 24 órás mun­ka­nap alatt, hogy sem a jér­cék­nek, sem a gá­csé­rok­nak nem ma­radt egyet­len nyu­godt per­cük, ami­kor ma­guk­ra ma­rad­hat­tak vol­na. Egye­sek el­süllyed­tek az ázott ke­nyér sú­lyá­tól, má­sok ki­puk­kad­tak. A gu­mi­vál­to­zat sok­kal alkalmazkodóképesebb.
Sü­tött a nap. Őr­jí­tő mó­don éj­sza­ka nem akar süt­ni, de a ku­ta­tás fo­lya­mat­ban van.
Gyor­san lép­ked­tem, szán­dé­ko­san a ki­hunyt sze­mű tö­me­gen ke­resz­tül, akik épp reggeliszüneten vol­tak, amíg ma­gam mö­gött nem hagy­tam az ete­tő­zó­nát, és le­he­ve­red­tem egy friss fü­ves ha­lom­ra. Ide so­ha sen­ki nem jön, túl ha­szon­ta­lan, nin­csen ér­tel­me idá­ig el­jön­ni, nin­cse­nek hin­ták, ká­vé­zók, még pa­dok sin­cse­nek.
Le­he­ve­red­tem és néz­tem, ho­gyan bot­la­nak egy­más­ba a fel­hők, a dél­előt­ti ég tö­ré­sei és pót­lá­sai … Tes­tem el­la­zult és gon­dol­ko­dó ér­tel­mem rend­sze­re­zett húr­jai el­kü­lö­nül­tek rész­hang­ok­ra, erő­fe­szí­tés, cél nél­kül új­ra le­játsz­va ön­ma­gu­kat, míg be­le nem hanyatlottak… az al­vás­ba.

Azt ál­mod­tam, hogy egyet­len nap egyet­len pil­la­na­ta va­gyok.
Egy hang meg­szó­lalt és el­tűnt. Egy hang­zás. Egy szám­ve­tés. Vé­ge.
Dur­ván éb­resz­tet­tek. Túl­sá­go­san is dur­ván. A jár­őr meg­bö­kö­dött egy he­gyes vé­gű bot­tal, mint egy fe­ne­va­dat az ál­lat­kert­ben. Ki­nyi­tot­tam a sze­mem. A fel­hők el­tűn­tek. Szür­ke arc, ko­szos egyen­ru­ha, a szo­ká­sos rés­nyi­re nyi­tott sze­mek és je­gyet gyű­rö­ge­tő, ököl­be szo­rí­tott kéz.
Em­lék­szel még azok­ra az idők­re, ami­kor a jár­őrök a park­ban bot­tal gyűj­tö­get­ték a sze­me­tet és az anyu­kák­kal cse­veg­tek a ho­mo­ko­zó mel­lett? En­nek már vé­ge. Ezek a ra­gyás­ké­pű zsan­dá­rok gu­mi­bot­tal és adó-ve­vő ké­szü­lék­kel jár­nak. Meg­tisz­tít­ják a te­re­pet a ho­mo­sze­xu­á­li­sok­tól és al­vók­tól és sze­re­tik a hi­va­ta­los cí­mü­ket hasz­nál­ni: Köz­té­ri Bün­te­tő­rend­őr­ség.
Az enyém sze­ren­csét­len­sé­gé­re fel­bu­kott. Hir­te­len tör­tént. Épp lyu­kasz­tot­ta a bün­te­tő­cé­du­lát, ami­kor hir­te­len or­ra bu­kott, be­le a fű­be. Meg­for­dí­tot­tam és ki­ta­pin­tot­tam a pul­zu­sát. Most már gyil­kos­ság­gal is fog­nak vá­dol­ni.
De nem volt ha­lott. Hor­tyo­gott.
Óva­to­san a sze­mé­re csúsz­tat­tam a ka­lap­ját és pa­lán­kot ál­lí­tot­tam fel kö­rü­löt­te a mű­anyag­cö­lö­pök­ből és rez­gő­sza­lag­ból, me­lyet a park­őrök min­dig ma­guk­nál hor­da­nak, hogy el­ke­rít­sék a meg­kü­lön­böz­te­tett biz­ton­sá­gi öve­ze­te­ket, pél­dá­ul a gumikacsaúsztató ta­vat.
A ha­lom­ról tá­voz­tom­ban még vissza­néz­tem. Alig ki­ve­he­tő kék gáz leng­te kö­rül a fe­jét. Hal­lot­tam er­ről, de még so­ha­sem lát­tam. Ez szo­kott ál­ta­lá­ban tör­tén­ni, ami­kor vissza­tér­nek az ál­mok.


Én pe­dig ez va­gyok. Ál­mo­dó. Nagy­be­tű­vel kel­le­ne ír­nom, cí­me van, lé­te­zik. Va­la­ki­nek ezt is csi­nál­ni kell. Nem tu­dom, há­nyan va­gyunk. Sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyo­mon azt ír­ja, tiszt­ség­vi­se­lő, és ter­mé­sze­te­sen a le­he­tő­sé­gek­hez mér­ten igyek­szem tisz­tes­ség­gel ál­mod­ni.1
Én azért ál­mo­dom, mert ti nem. Az ál­mo­dás a mun­kám és az ál­ma­i­mat te­le-elekt­ro­ni­ku­san ve­szik fel és a köz­pon­ti álom-pon­tok­ban su­gá­roz­zák.
Ami­kor a nemalvó élet­stí­lus még pi­o­nír­kor­sza­kát él­te, ki­mu­tat­ták, hogy az em­be­rek álom­töl­tet­tel job­ban mű­köd­nek. Egy ap­ró plaszt­ron a szí­ven és a csuk­lón elekt­ro­ni­ku­san má­sod­per­cek alatt al­vás­ál­la­pot­ba hoz­za a szer­ve­ze­tet, ál­mot vi­szont nem tud in­du­kál­ni. Én tu­dok, és hogy­ha ki akarsz pró­bál­ni, a teg­nap éj­sza­ka­it kö­rül­be­lül egy óra múl­va su­gá­roz­zák fej­hall­ga­tón.

– Álmodóállásban vagy?
– Igen, és az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pén hívsz.
– Bocs. Ezer bocs. Nem tud­tam, hogy hi­va­ta­los let­tél.
– Küld­jek ne­ked egy ingyenlemezt?
– Ó, igen, kö­szö­nöm. Csak írd rá a bo­rí­ték­ra, hogy ma­gán­jel­le­gű, jó?

Le­tet­te a kagy­lót. A ke­mény lá­nyok nem ál­mod­nak.

Ma­gán­jel­le­gű. Ugyan­ezt le­het mon­da­ni a há­ló­bár­ról is, aho­vá hét­vé­ge­ken jár­ni szok­tam. Úgy hív­ják, Morpheus-Barlang. Sö­tét, csen­des, kör­be van bás­tyáz­va ágyak­kal és tárt ka­rok­kal. Re­mél­tem, hogy ott ta­lá­lok ma­gam­nak egy ba­rát­nőt, hogy ha fák­lyá­val a ke­zem­ben kör­be­ta­po­ga­tó­zom, ta­lá­lok egy ked­ves ar­cot. A baj csak az, hogy ki tud­ja, hogy jön­nénk ki egy­más­sal, ami­kor éb­ren van.
Ma es­te ki­pró­bá­lom a Csip­ke­ró­zsi­kát. Ez a fi­a­ta­labb kor­osz­tályt cé­loz­za meg, akik ar­ra jár­tuk­ban csak egy órács­ká­ra sze­ret­nék be­üt­ni ma­gu­kat szun­di­kál­ni. Ta­lán ta­lá­lok va­la­kit, aki­vel be­szél­ges­sek. Be­szél­get­ni és ál­mod­ni. Ál­mod­ni és be­szél­get­ni. A vi­lág min­den órá­ja, idő nél­kül.


Álom­vá­ro­som­ban az utak se­ho­vá sem ve­zet­nek - az­az, a vi­lág pe­re­mé­ről át­ve­zet­nek a vég­te­len tér­be. Lá­bam alatt az út fel­gyor­sul, mint a rep­te­re­ken a moz­gó­jár­da. Ma­ga az út visz elő­re, egé­szen ad­dig, amíg nin­csen más a lá­bam alatt, csak le­ve­gő. Mer­re to­vább, fel­szál­ló­pá­lya és tér­kép nél­kül? Mi­lyen irányt vá­lasszak most, hogy min­den irány­ba ha­lad­has­sak?
Azt ál­mo­dom, hogy egy té­ren va­gyok, me­lyet há­rom ol­dal­ról ma­gas há­zak vesz­nek kö­rül. A ne­gye­dik ol­da­lán a há­zak egy­sé­ges hom­lok­za­tot al­kot­nak és mö­göt­tük van­nak a föld­alat­ti vas­út szel­lő­ző­nyí­lá­sai, ve­ze­té­kei, kam­rái.
Le aka­rok men­ni a föld­alat­ti­hoz. Hal­lom a sze­rel­vé­nyek za­ját és a ka­zán­fű­tők hang­ját. Az egyet­len oda ve­ze­tő út egy üveg­fül­kés lét­ra. Nem tu­dom a fül­ke mé­re­tét fel­be­csül­ni. Be­tör­het­ném, de tu­dom, hogy nem sza­bad. Az egyik ma­gas ház­ból ki­lép egy nő és azt mond­ja, men­jek el. A föld­alat­ti­ról kér­de­zem, de azt mond­ja, már nem hasz­nál­ják. Az épí­tők hol­nap ér­kez­nek.
Ami­kor el­megy, úr­rá lesz raj­tam a két­ség­beesés. Hogy ju­tok le a lét­rán, hogy­ha a le­já­rat be van épít­ve? El­ha­gyott te­re­pen ro­han­gá­lok, négy­kéz­láb, mint egy ál­lat, és egy vá­ja­tot ke­res­gé­lek, me­lyen át ki­sza­ba­dul­hat­nék a leg­fel­ső vi­lág­ból.

Ezek­ből az ál­ma­im­ból gon­do­san ki­szű­rik a bom­lasz­tó ele­me­ket. Csak itt és most, amit négy­szem­közt mon­dok, az az igaz. Te és én, és ez az őszin­te­ség.
Aludj ve­lem.

A Csip­ke­ró­zsi­ká­ban ren­del­tem egy adag bran­dyt egy kan­na for­ró tej­ben és le­fe­küd­tem a Pár­na­szo­bá­ban. A leg­több lány a Pár­na­szo­bá­ba megy. Ez a szo­ba sö­tét, me­leg és a fa­lon van egy Álom­vá­szon. Ami­kor be­lép­tem, épp az egyik ál­mo­mat ve­tí­tet­ték.
– De hi­szen nem így vég­ző­dik  mond­tam, mi­e­lőtt még ész­be kap­tam vol­na.  Rém­álom volt. Nem sza­lad­tam ben­ne bol­do­gan az épp új­ra­ül­te­tett vi­lág­ban. Ál­lat vol­tam egy el­ha­gyott te­re­pen.
Né­hány lány fel­állt és el­men­tek a ZZZ Bár­ba. Egye­dül ma­rad­tam egy tel­je­sen éber vöröshajúval, aki a tás­ká­ja tar­tal­má­ban ko­to­rá­szott.
Há­ló­pi­ru­lá­val kí­nált. Vissza­uta­sí­tot­tam.
– Ne­kem nem al­vás­ra van szük­sé­gem  mond­tam.
Csa­ló­dott­nak lát­szott és vissza­dőlt a pár­nák­ra, le nem vé­ve a sze­mét a kép­er­nyő­ről. Az álom végetért, rek­lám­szü­net kö­vet­ke­zett, va­la­mi az élet mi­nő­sé­gé­ről, ame­lyet az új Haj­rá! müz­li nyújt.
Mel­lé­je he­ve­red­tem és meg­csó­kol­tam meg­le­pett szá­ját. A víz­szin­tes kon­tak­tus szi­go­rú­an ti­los a játszd-el bá­rok­ban, mint ami­lyen a Csip­ke­ró­zsi­ka. Elbarikádoltam ma­gun­kat egy hen­ger­pár­ná­val és en­ged­tem, hogy ki­kap­csol­ja az öve­met.

Ké­sőbb, azon az éj­sza­kán, kart kar­ba ölt­ve ha­za­fe­lé tart­va ar­ról be­szél­tünk, hogy nyi­tunk egy hal­ven­dég­lőt a ten­ger­par­ton. Az üdü­lő­he­lyek Al­vás­ra Fenn­tar­tott Öve­ze­tek. Az egyet­len bök­ke­nő az, hogy ott min­den­ki túl ki­me­rült ah­hoz, hogy egyék. Leg­töb­ben intravénásan töl­te­nek két he­tet au­gusz­tus­ban.
– Ne­kem sze­ren­csém van  mond­tam.  Ál­mo­dó va­gyok.
Nem tu­dom, meg­ér­tet­te-e. Az­tán be­kö­vet­ke­zett a kulcs­kér­dés. A kér­dés, amit én fél­tem fel­ten­ni.
– Nem alud­nál ve­lem?


 Az éj­sza­kai ta­ka­ró alatt, a csil­lag­ta­ka­ró alatt, lám­pá­sunk a Hold, a hold­bé­li em­ber­ke le­néz ránk, sar­ká­ban a ku­tya­csil­lag, fek­szünk.
A boly­gók tes­tek a nap­rend­szer­ben, és mi is azok va­gyunk. Te és én, el­lip­ti­kus pá­lyán kö­röz­ve az élet kö­rül. Az éle­tet akar­juk, de nem mer­jük túl­sá­go­san meg­kö­ze­lí­te­ni, ne­hogy el­emésszen, az élet a ma­ga erős­sé­gé­vel. Élet­erő­nek ne­vez­zük, és va­ló­ban az, ele­gen­dő erő ah­hoz, hogy ke­resz­tül­döf­je a csí­rát az agya­gon. Ele­gen­dő erő ah­hoz, hogy a cse­cse­mőt a sem­mi­ből ki­kény­sze­rít­se a fény­be.
Ami­kor eb­ben az éj­je­lek­től ázott ágy­ban a ka­rom­ban tar­ta­lak, a nap­pal­hoz ke­re­sem a bá­tor­sá­got. A bá­tor­sá­got ar­ra, hogy ami­kor a fény meg­je­le­nik, fe­lé­je for­dul­jak. Sem­mi sem le­het­ne egy­sze­rűbb. Sem­mi sem le­het­ne ne­he­zebb. Ve­led, eb­ben a pi­ciny éjlepte vi­lág­ban re­mé­lem, hogy meg­ta­lá­lom azt, ami­re vá­gyom: egy ve­zér­fo­na­lat, egy tér­ké­pet, egy dél­nek tar­tó ma­da­rat, és ami­kor a fény meg­je­le­nik, együtt fel­öl­tö­zünk és el­in­du­lunk.


Fej fej mel­lett, ő és én, az álom kö­zön­sé­ges be­fo­ga­dói. De az ál­mok nem kö­zön­sé­ge­sek. A kó­dolt hold­bé­li nyel­vet csak fé­lig hall­juk meg. Az az­té­kok úgy tar­tot­ták, hogy a hold mu­tat­ja az utat a napistennek.. A sö­tét­ség út­ja, a fény út­ját. A jel, a nyel­vét.
Úgy lesz? En­gedd, hogy ve­led alud­jak. En­gedd, hogy meg­hall­jam azt, amit nem tudsz ki­mon­da­ni.

És reg­gel lett és le­men­tem meg­ven­ni az új­sá­got. Vissza­men­tem a la­kás­ba és be­men­tem a kony­há­ba ká­vét főz­ni. A csé­szét be­vit­tem a szo­bá­ba és ak­kor fe­dez­tem fel, hogy a há­ló­szo­ba el­tűnt.
A ne­ve­det szó­lí­tot­tam és nem jött vá­lasz. Rá­me­red­tem a fal­ra, a fal­ra, ahol az aj­tó volt, ahol a há­ló­szo­ba volt.
Zajt hal­lot­tam a há­tam mö­gött. A ház­tu­laj­do­nos volt.
– Mit ke­res itt?  kér­dez­tem.
– Fel­ügye­lem az át­ala­kí­tást  fe­lel­te.  Nem kap­ta meg a le­ve­le­met?
A ke­zé­ben tar­tot­ta. El­ol­vas­tam. Ér­te­sí­tett ar­ról, hogy a há­ló­szo­bá­mat le­vá­laszt­ják és kü­lön­ál­ló lak­résszé ala­kít­ják át. A há­ló­szo­bám a ke­res­let szem­pont­já­ból fö­lös­le­ges volt, ré­gi­mó­di, túl­ha­la­dott, olyas­mi, mint a ve­te­mé­nyes­kert a szu­per­mar­ket ko­rá­ban. Lu­xus­cik­ké vált. Nem en­ged­het­tem meg ma­gam­nak.
– De hi­szen ez egy egyhálószobás la­kás.
– Van kony­há­ja és nap­pa­li­ja. Mit akar en­nél töb­bet?
– Há­ló­szo­bát aka­rok.
Meg­ráz­ta a fe­jét, hi­tet­len­ked­ve és meg­bán­tot­tan. Ki­kí­sér­tem a la­kás­aj­tó elé, ahol né­hány fér­fi új be­já­ra­ti aj­tót il­lesz­tett oda, ahol ré­gebb a ru­há­i­mat tar­tó gard­rób volt. A pad­lón te­kin­té­lyes mé­re­tű do­boz volt, „Ru­hák” fel­irat­tal.
– Hol van az ágyam?
– Most, hogy nin­csen há­ló­szo­bá­ja, nem lesz ágy­ra szük­sé­ge  mond­ta, lo­gi­ku­san, az egyik mun­kás.
– Hol van és ho­vá tet­ték azt, ami ben­ne volt?
Vi­gyor, gú­nyos mo­soly vagy rö­hö­gés. Vál­lat von­tak.
– Kér­dez­ze a Macbeth-ben  mond­ták, az ut­ca vé­gén ál­ló kocs­má­ra mu­tat­va.


Le­ro­han­tam. A Mac­beth éj­jel-nap­pa­li ve­de­lő, gengsz­ter­csap­szék, sörpisilde. Ahogy a len­gő­aj­tón át be­ron­tot­tam, egye­ne­sen a hang­fa­lak ka­la­pá­ló ök­lei kö­zé, meg­lát­tam az ágya­mat, össze­szí­jaz­va, kö­rül­tró­fe­áz­va, kör­be­hú­gyoz­va, össze­döf­köd­ve, üre­sen.
– Ő hol van?

Né­ha kez­dem hin­ni, hogy meg­ta­lá­lom, mint­ha so­ha el sem ve­szí­tet­tem vol­na. Né­ha, a ten­ger ár­apá­lyá­nál egy tisz­ta éj­je­len lá­tom őt ma­gam előtt lép­ked­ni és meg­es­küd­nék rá, hogy a láb­nyo­ma­it is lá­tom. Egy ve­zér­fo­nal volt, me­lyet kö­vet­ni pró­bál­tam, de olyan vi­lág­ban élek, mely el­vesz­tet­te a cse­lek­ményt. Aludj most, és re­mélj ál­mo­kat.

MIHÁLYCSA ERI­KA
                            for­dí­tá­sa

 Jegyzet

1 Le­for­dít­ha­tat­lan szó­já­ték: a ci­vil servant (köz­tiszt­vi­se­lő, ál­la­mi hi­va­tal­nok) – ugyan­ak­kor „jólnevelt, ud­va­ri­as, tisz­tes­ség­tu­dó szol­gát” is je­lent, in­nen: ’I try to dream as politely as possible.’




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében