Elég egy elszáradt szekfű látványa, nagyapám testvére máris kisiet a nappaliból, bevesz valami tablettát, néha alkoholt iszik rá, aztán egy időre elveszíti józanságát és Homéroszt skandálja, magyarul.
Öt éves voltam, amikor felfedeztem ezt a gyengéjét; azután három éven át bosszantottam őt fehér szekfűkkel. A gondolatmenetem logikus volt: ha a nagyanyámról tudjuk, hogy sikítozik a pókoktól, akkor elég néhány műpókot szerezni a hobbiboltból, egy cérnaszálra kötni és az orra elé lógatni, máris elérjük a kívánt hatást. Ugyanerre a mintára dolgoztam ki a nagybácsira vonatkozó tervet. A tízóraipénzem egy részét szekfűre költöm, aztán hazamegyek és a bácsinak ajándékozom. Ő pedig egy ismeretlen világban lebegve Homéroszt szaval nekünk. Egy ideig jó szórakozás volt, ám lassan kezdtem felnőni, és már idétlen tréfának tartottam ezt a bosszantási módszert. A kíváncsiság viszont egyre fokozódott bennem. Nem mertem nyíltan megkérdezni tőle, hogy miért válik érzelgőssé, valahányszor fehér szekfűt lát.
Azt már nyolcévesen tudtam, hogy létezik „családi titok”, sőt, azt is sejtettem, hogy családon belüli titkok is léteznek, egyenként minden felnőtt őriz ilyet. Apám íróasztalának jobb alsó fiókja mindig zárva volt akkoriban. Ő tehát ott tartotta titokgyűjteményét. A nagybácsi a fehér szekfűben. A nővérem egy üveggolyóbisban rejtegeti, azt hiszem. Nagyanyám egy könyv dedikációjában. Anyám egy gyűrűben, amit a nővérem fog örökölni, mert ő lány és mert elsőszülött.
Sokat lehetne beszélni arról, hogy milyen módszerekkel próbáltam a családon belüli titkokat megfejteni, de nem részletezem. A fehér szekfű története mindegyiknél érdekesebb.
Patakhabon elúszó kis papírhajó,
Utadra küldelek.
Légy postagalamb, légy trójai faló,
Kézbesítsd versemet.
Ha válaszolnál, szép Helén, az volna jó.
Ha visszaúszna hozzám egy új papírhajó.
A patak iránya, kedves, megváltoztatható.
Nem hívták Helénának, másképpen hívták. De a nagybácsi tizennégy éves volt, amikor ezeket a rímeket egymás mellé illesztette. Fontosnak tartotta, hogy a kedvest álnéven nevezze, és főleg: nem akarta elrontani a lány hírnevét. Szerintem annak idején túl sok Homéroszt olvasott.
Hatvankét év telt el a papírhajó indulása óta és ő azóta is Homéroszt skandál. Az életnek egy óvatlan pillanatában minden felnőtt megőrül egy kicsit, a példák ezt mutatják.
Annak idején nagy divat volt tüdővészben halni meg, legalábbis itt nálunk, az örök köd városában.
A nagybácsi másképpen halt meg. Lenyelte a szokásos altatókat vagy nem tudom micsodákat, elkábult a saját készítésű drogtól, sétálni indult és megölelte a villamost. A sofőr nem tudott időben fékezni. Így halt meg a nagybácsi. Apámék a temetési koszorúról tanácskoztak. Nem tudtak dönteni. De még aznap rátaláltak a nagybácsi végrendeletére, amelyben a bácsi még a koszorúra is kitér:
„fehér szekfűvel díszítsétek a temetési koszorúmat, fehér szekfűvel hintsétek be a síromat.”
Apám fennhangon olvasta tovább a végrendeletet.
„Melinda kedvenc virága volt. Temessetek Melinda sírhelye mellé. Örök nyugalmamat csak akkor fogom végre meglelni, ha egy másik világban megláthatom drága Melindám lelkét, és végre az enyém lehet az, akit a földi élet megtagadott tőlem.
Kamaszfiú voltam, amikor új család költözött a szomszédunkba. Meglátogattak minket, bemutatkoztak. Említették, hogy van egy lányuk, de őt sajnos nem hozhatták magukkal, mert tüdővészben szenved és félnek, hogy valaki közülünk elkapná. Melinda kislány még, de emberi számítás szerint nemsokára búcsút kell vennünk tőle, mondták a szülők szomorúan. Attól kezdve gyakran láttam Melindát. Benéztem a szobája ablakán vagy az udvaron láttam őt tavasszal, amikor virágot szedett. Láttam, amikor port törölt az erkélyen, vagy a cserepes virágokat öntözte. Láttam, amikor tanult vagy olvasott az udvaron, láttam, amikor kis leánykezét a kertvégi patakba mártotta. Láttam, amikor a szülők, széltől is óvva őt, behívták az udvarról; láttam, amikor elolvasta a papírhajón érkező leveleimet, láttam, amikor átdugta a fejét a kerítésen és rámmosolygott. A patak irányát azonban sohasem tudtuk megváltoztatni, így a leveleimre válasz nem érkezett. De érkeztek mosolyok, emlékek, amelyeket halálomig őrzök. Melinda édesanyjától tudtam, hogy a lány kedvenc virága a fehér szekfű. Nevenapján egy kis pénzt kértem a szüleimtől; óriási fehér szekfűcsokrot vásároltam a pénzből és a kerítésen keresztül átadtam Melindának.
Melinda szülei tele voltak keserűséggel, és ezt az érzést megerősítette a virágcsokor látványa. Meggyőzték magukat arról, hogy játszom a lányuk érzéseivel. Megtiltották nekünk ezt a keveset is, ezt a néhány percet, amit együtt töltöttünk.
Néhány hónap múlva Melinda meghalt. A lakásuk, udvaruk, a koporsó szekfűktől fehérlett. Attól kezdve minden nap egy szál fehér szekfűt viszek a sírjára. Melinda, Melindám vár rám valahol, egy másik világban. Olyan világban, ahol a patakok iránya megfordítható.”
Az arcom pedig égett a szégyentől.
