Van egy Nő. Mint mindig, valahányszor igazi bajok állnak be az emberi egyed- vagy törzsfejlődés menetébe. Már nem szeret, aszondja. Hálistennek. Akkor lennék igazán nagy szarban. Így most könnyű, sőt: mondhatni smafu az egész. Csak ne lenne az az átkozottul mélybarna szeme. Vagy tenne már valami kiábrándítót. Mondjuk a járdára fújná az orrát, odacsapná a taknyát úgymond, mint minden rendes ember, vagy vájná a fülét, az orrát és aztán leszopogatná az ujját. Vagy egyszer az életben rosszul, unottan szeretkezne! Ha fejfájásra hivatkozna! Ha kitűrné a harisnyáját a nadrágból és a derekán körbeúszna ez a barnás hurkaszerű harisnyaperem mintegy ráduplázva reneszánsz bájaira. Vagy a nadrágon keresztül időnként megigazítaná a mélyen bevágó bugyiját. Akkor igen, akkor megúsznám. Csak szólnék neki, hogy: de drágám, muszáj ezt? És máris kitisztulna fölöttem az ég. Máris eloszlanának ezek a kilátástalansággal fenyegető bárányfelhők. És akkor már bagatell az egész, akkkor már meg lehet lógni bármikor. Mindössze a megfelelő alkalmat kell lesni, és egyszercsak odaszól az emberfia: „édesem, leszaladok egy kávéra”, vagy ami ennél is elegánsabb: „leviszem a szemetet, ne hozzak valamit?” Persze ezt csak egy unalmasabbra sikeredett hétvégén lehet megkockáztatni, amikor nem annyira feltűnő, hogy pont én, és pont a szemetet. Meg hát a vödör visszakerüléséről is illik gondoskodni. Családi ereklye, nem lehet csak úgy otthagyni az utcán. Különben is: a stílus az fontos.
De így?
Ha legalább egyszer megtenné, hogy elfelejt megcsókolni, mikor a munkából fáradtan hazaérek. Vagy megkockáztatná, hogy vacsora helyett pizzát hozat. Vegetát tenne a húslevesbe, tejföllel vagy cukorral enné a bundáskenyeret, lenyalná a tortavágó kést a születésnapi zsúr kellős közepén, elfinganá magát dugás közben, zsírral főzne és nem olívaolajjal, ráadásul mindeközben anyagi helyzetünkre hivatkozna. Ha a végéről kezdené meg a fogkrémet, lehajtva felejtené az ülőkét és kint a szabadban a muskátlit télire. Ha nyafogna, hogy gyereket akar, vagy kutyát. Vagy nem akarna sem gyereket, sem kutyát. Ha csak az édes borokat szeretné. Ha nem nyomná el megnyálazott ujjacskáival a füstölgő gyertyát miután behajolva finoman elfújta, hanem fintorogna az orrába szálló füsttől és kényeskedve affektálna, hogy jaj de büdi. Ha számontartaná az óvszereket a házban, ha belenézne akár egyszer is a telefonomba vagy a naplómba. Ha rendet merészelne csinálni az íróasztalomon, ha szeretne esténként chipset ropogtatni a tévé előtt, vagy arra vetemedne, hogy elkérje a távirányítót. Ha lenne egy idegesítő barátnője aki időnként bekopog hozzá trécselni. Ha megkoccantaná az új autónkat, mert a visszapillantó úgy van beállítva hogy parkoláskor is csak magát látja benne. Az eltévedt hajtincset pedig halaszthatatlanul helyre kell igazítani ugyebár. Ha szeretné a könyveket és a természetet. Vagy egyformán utálná mindkettőt. Ha böfögne a kólától és szellentene a paszulylevestől. Ha muroknak nevezné a sárgarépát, de padlizsánnak a vinetét. Ha bájosan mosolyogna, miközben újra meg újra szemembe hazudja, hogy szeret. Ha nem találná a házkulcsot kis táskájában a sok kacattól és hosszan kotorászna mindenféle haszontalan dolgot rángatva elő a félsötétben, míg én szatyrokkal mindkét kezemben megterhelve kellene tűrjem ezt a tortúrát a bezárt ajtó előtt ácsorogva. Ha kicsit is normális lenne, vagy legalábbis átlagos. Ha egyszer is közönséges lenne. Ha lenne...
