A kisebbségi magyar irodalomnak (miként ez bizonyára az eddig előadottakból is kitetszett) jóval szélesebb körben kellett feladatokat vállalni, mint amilyen kört hagyományosan a szépirodalom megjelölt. Tudományos intézmények híján az íróknak kellett elvégezniök a nemzetiségi művelődés legfontosabb feladatait; a történelmi múlt feltárásával, a társadalmi valóság kutatásával és leírásával éppúgy foglalkozniok kellett, mint a nyelvműveléssel, a népművészet vagy a helyi hagyományok ápolásával. Kisebbségi körülmények között az irodalom felsőoktatási intézményeket, kutatóközpontokat, tudományos szervezeteket pótol, nemegyszer a nemzeti közösség politikai képviseletét is ellátja. Innen ered a kisebbségi-nemzetiségi irodalmak szociografikus hajlama: a kisebbségi írónak képzett és szenvedélyes szociográfusnak kellett lennie annak érdekében, hogy feltárhassa a nemzetiségi közösség társadalmi és kulturális helyzetét, felvethesse a többségi és kisebbségi nép együttélésének kérdéseit, és javaslatokat tehessen a nemzetiségi értelmiség, illetve szellemi élet tennivalóira.
Az erdélyi magyar irodalmat is az imént vázolt történelmi szükségszerűség vonzotta a társadalomkutatás feladataihoz. A szociográfiai kutatásnak nem lévén önálló műhelye, irodalmi folyóiratoknak, íróknak és regényeknek kellett vállalniok a szociográfus munkáját, és a szépirodalom keretei között, e kereteket állandóan tágítva kellett időről időre felmérniük a romániai magyarság életkörülményeit, társadalmi, gazdasági és művelődési viszonyait. A szociografikus érdeklődésnek voltak hagyományai, ezeket 1936-ban az erdélyi társadalomkutató irodalomról készített átfogó előadásában, illetve tanulmányában Szabó T. Attila mutatta be. Ezek a hagyományok az egyetemes magyar társadalomtudomány tekintetében is számottevőek voltak, elsőnek talán a botanikus Benkő Józsefet említhetjük, aki 1777–1778-ban Bécsben közre adott Transsilvania sive magnus Transsilvaniae principatus című művét nem csupán az erdélyi szociológia, hanem, hogy így mondjam: az Erdély-kutatás (a „transzilvanológia”) megalapozójának is tekinthetjük. Benkő József munkája gazdag hagyományt kezdeményezett, ezt követően jelent meg Hodor Károly Doboka megye természeti és polgári esmertetése (1834), Kővári László (az erdélyi történetírás klasszikusa) több munkája, így Teke népszokásaival (1839) és Föld- és országtani vázlatok Szilágyról (1840), Székelyhonról (1842) című és más művei, Kazinczy Ferenc Erdélyi levelek (1816) című útirajza, amelynek az itteni társadalomról is figyelemreméltó feljegyzései vannak, Kozma Pál (korábbi főispán) Zaránd vármegye földirati, statisztikai és történeti leírása (1848) című munkája, Kisbaczoni Benkő Károly Csík, Gyergyó és Kászon leírások két t.i. általános és részletes osztályokban (1853) című társadalomrajza, majd az erdélyi honismereti irodalomklasszikus: Orbán Balázs hatalmas A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból (1868–1873) című hatkötetes gyűjteménye. A felsorolást folytathatnánk tovább.
Már Orbán Balázs „Erdély-felfedezése” felszólította a tudományos közvéleményt, ám több évtizednek is el kellett telnie, amíg végre megindult a módszeres szociográfiai kutatás. Az erdélyi társadalom viszonyainak tudományos igényű feltárására először a Huszadik Század köre vállalkozott. Braun Róbert, a kör neves szociográfusa Lippa (1908), majd Marosvásárhely (1909) társadalmának felmérését végezte el. (Ez utóbbi műve: Adatok a vidéki munkásság életéhez. Marosvásárhely szervezett munkássága a magyar munkásszociográfiák között is kezdeményező szerepet kapott.) Végül 1913-ban Maroscsicsér község életének szociografikus feldolgozása révén hozta létre híres könyvét, A falu lélektanát. Aradi (Erdélyi) Viktor pedig az erdélyi „Mócvidék”-ről írt a nemzetiségi viszonyokat is megvilágító szociográfiai tanulmányokat.
Az 1918 után kibontakozó erdélyi magyar irodalomban elsősorban a baloldali körök és folyóiratok foglalkoztak határozottabban társadalomkutatással. Gaál Gábor mindig is az irodalom valóságábrázoló és valóságalakító feladatait hangsúlyozta, már csak ezért is érthető, hogy igen nagy szerepet adott a szociográfiai írásoknak. Ennek következménye volt, hogy a kolozsvári folyóirat rendszeres figyelemmel kísérte a magyarországi szociográfiai irodalom eredményeit, és számos közleménye segítette elő az erdélyi magyar társadalom kutatását. Ez utóbbiak sorában említhetjük Jancsó Elemér értelmiségszociográfiai írásait (A mai erdélyi magyar középosztály, 1933), Bányai Lászlónak a fiatal értelmiség helyzetével foglalkozó közleményeit (A fiatal magyar értelmiség, 1933), Nagy István beszámolóit a kolozsvári magyar munkásság életéről (Fellegvár, 1938), továbbá Jordáky Lajos Téglagyári munkások (1939), illetve Kovács Katona Jenő A transzilvániai realizmus kérdése című 1938-as tanulmányát, amely a „dinamikussá tett falukutatás” programját fogalmazta meg.
Gáll Ernő hívta fel arra a figyelmet Tegnapi és mai önismeret című tanulmányában, hogy az erdélyi társadalomkutatásnak milyen gazdag eredményei voltak, és nem csak a Korunknál, hanem a konzervatív elvek képviselőinek körében is, így a tevékeny kisebbségpolitikus Sulyok Istvánnál és a tudós történetíró Asztalos Miklósnál. „Asztalos Miklós – állapítja meg – a történetírás felől közeledik a témához. Egy »Kisebbségi Intézet« létesítésének mikéntjét taglalva, Asztalos elhatárolja magát e feladatok irredenta értelmezésétől, leszögezi, hogy a kisebbségi kérdés »a maga élő valóságában... társadalmi kérdés« Ebben a fekvésben, a szociológia hivatott tanulmányozására, a történésznek is magáévá kell tennie a társadalomtudományi szempontot. »A kisebbségi történetírás csak egy szempontot ismerhet: a társadalomtudományit!«”
Az Erdélyi Helikon viszonylag később kezdett érdeklődni a módszeres és tudományos igényeket képviselő társadalomkutatás iránt. A transzszilvánista irányzat képviselőit inkább az erdélyi múlt hősei, eseményei, ennek történelmi tanulságai és a falusi, valamint a városi élet epikus ábrázolása érdekelték. A múlt felé forduló figyelem a nemzetiségi öntudat és az erdélyi otthonosság kialakítását volt hivatva elősegíteni. Kétségtelen, hogy a Helikon ezzel részben lemondott a kortársi valóság mélyebb vizsgálatáról, átfogóbb ábrázolásáról. Vitát váltott ki a múltba menekülés magában a Helikonban is. Az 1929-ben lefolyt „Vallani és vállalni”-vita során – a szerkesztő Kuncz Aladár kezdeményezésére – Tamási Áron, Berde Mária és Kacsó Sándor sürgette, hogy a helikoni irodalom vállaljon nagyobb szerepet a társadalmi valóság és a társadalmi küzdelmek bemutatásában. Hasonló törekvéseket képviselt az 1932-ben Élet és irodalom címmel rendezett eszmecsere, amely Makkai Sándor, Szemlér Ferenc és mások részvételével sürgette, hogy a nemzetiségi irodalom kerüljön közelebb a romániai magyarság valóságos életéhez és gondjaihoz. Két évvel később pedig felhívás jelent meg a folyóiratban, amely falukutató monográfiák kidolgozására szólította fel a szellemi életet azzal a céllal, hogy közös munkával készüljön el a magyar kisebbség gazdasági, szociális és kulturális helyzetének összegző felmérése. A vállalkozást az Ágisz néven fellépő Általános Gazdasági Szövetkezet megbízásából Kacsó Sándor szervezte meg. A nemzeti sérelmek feltárására érzékenyen reagáló román hatóságok azonban megakadályozták, hogy ez a kezdeményezés valóságos falukutató mozgalommá alakuljon.
Így a társadalomkutatás, a szociográfiai munka elsősorban a szépirodalomra hárult, amelynek a maga sajátos eszközeivel kellett kifejeznie az erdélyi magyarság sorsát, helyzetét és megoldásra váró társadalmi, illetve nemzetiségi gondjait. A transzszilvánista szépirodalom számos olyan művet hozott létre, amelynek megvan a valóságos szociográfiai hitele. Így Tamási Áron Ábel-regényeinek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Földindulás, Makkai Sándor Holttenger, Molter Károly Tibold Márton, Karácsony Benő Pjotruska, Ligeti Ernő Fel a bakra című műveinek, Sipos Domokos, Kós Károly és Kemény János elbeszéléseinek, sőt Bánffy Miklós múltba tekintő regénytrilógiájának, az Erdélyi történetnek is, a történelmi magyar arisztokrácia életéről, műveltségéről és gondolkodásáról bizonyára ez a nagyregény festette a leginkább hiteles, társadalomtudományi tekintetben is gazdag és eligazító tablót. E regények az erdélyi magyarság különböző rétegeiről (a székely és kalotaszegi parasztságról, a városi kispolgárságról, az értelmiségről, az arisztokráciáról) adtak hű képet. A Helikon másik szociográfiailag is jelentős kezdeményezése a szülőföld megismertetése volt. Szépírói igénnyel, egyszersmind társadalomkutatói hitelességgel készült városképek, honismertető tanulmányok láttak napvilágot az Erdélyi Helikon lapjain és az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei között. Kós Károly Erdélye és Kalotaszege, Tamási Áron Szülőföldem című könyve, a Séta bölcsőhelyem körül című kötet, Kemény János, Tompa László, Tamási Áron, Asztalos István, Molter Károly, Kacsó Sándor és mások írásaival, illetve az Erdélyi városképek című gyűjtemény (Maksay Albert: Kolozsvár, Tabéry Géza: Nagyvárad, Berde Mária: Nagyenyed, Molter Károly: Marosvásárhely, Szemlér Ferenc: Brassó) voltak ennek a honismereti vállalkozásnak ma is figyelemre méltó eredményei. Magányos munkával készültek Domokos Pál Péternek a moldvai csángók életéről és népi műveltségéről képet adó írásai, így nagyhatású összefoglalása: A moldvai magyarság, amely a magyarság életének és kultúrájának egy egészen különleges, addig alig ismert szeletét állította a közérdeklődés elé.
A „valóságirodalom” és a szociográfiai munka iránti érdeklődést voltaképpen a harmincas évek hozták meg igazán, midőn felnövekedett a romániai magyar irodalom második nemzedéke, illetve a Korunk Gaál Gábor szerkesztésében határozottabb szemléletet kapott. A második nemzedék folyóiratai, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel már a romániai magyarság szociográfiai vizsgálatát tűzték ki célul maguk elé, s módszeres munkával láttak hozzá, hogy felmérjék a nemzetiségi társadalom viszonyait. Példaként a hazai népi szociográfiák és falukutató művek, Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József, Féja Géza, Erdei Ferenc, Kovács Imre és Szabó Zoltán tevékenysége állott előttük, de sokat tanultak a szlovákiai Sarló mozgalom fiataljainak falukutató munkájából is. Mesterük a román szociográfia megújítója, az ún. monografikus módszert kidolgozó Dimitrie Gusti professzor volt, aki köztudomásúlag igen nagy hatást gyakorolt a hazai népi irodalomra és szociográfiára is. Németh László Magyarok Romániában című útirajzában méltatta a román tudós munkáját és érdemeit. Az Erdélyi Fiatalok körének tagjai: Jancsó Béla, Balázs Ferenc, Debreczeni László, Vita Sándor, Venczel József, Demeter Béla, Mikó Imre, László Dezső és mások rendszeresen közöltek falusi szociográfiákat, s végeztek (elsősorban falun) kutatásokat. 1930-ban létrejött a fiatal írók faluszemináriuma, amely a szociográfiai munka módszereibe vezette be a munkaközösség tagjait, és megszervezte a kutatómunkát. Könyvsorozatuk, az Erdélyi Fiatalok Falu Füzetei az erdélyi magyar parasztság életének felmérésére vállalkozott.
A sorozat célját az Erdélyi Fiatalok szerkesztője, László Dezső a következőkben határozta meg: „A falu-füzetek szakszerű tudományos kutatás alapján dolgozván fel a kérdéseket komoly alapot és útmutatást akarnak adni a falutanulmányozás munkájához. Tudományos megfigyeléseken alapuló füzetek nem tudományos vagy irodalmi ambíciók kielégítését célozzák. Mi úgy érezzük, élet áll mögöttük. Az élet kérdezett tőlünk, azért feleltünk, hogy feleletünk nyomán teljesebb élet fakadjon fel és sugározzák szét. Abban a hitben indítjuk el füzeteinket, hogy az utolsó mondatok után tett pontokkal nem fejeződtek be, lesz folytatásuk, eleven munkaközösséget, kapcsoló hidat fognak jelenteni a faluval foglalkozók és lapunk, a magyar falvak és a magyar intelligencia között. ...Fiatal szemünk határozott tekintettel megy előre a jövőbe: a faluból megújuló biztos kötésű magyar életre. A válságok kísérletei között vergődő magyar élet mögöttünk és előttünk hever, túllépünk a romokon, mert van hitünk az új magyarságban.”
A füzetsorozat első darabja, Gyallay-Pap Zsigmond A nép és az intelligencia című, 1931-ben megjelent tanulmánya az erdélyi magyar parasztság felemelésében jelölte meg a fiatal értelmiség küldetését. Ezt a füzetet követte Demeter Béla Hogyan tanulmányozzam a falu életét? (1931) című szociográfiai kérdőív-mintája, amely egyaránt felölelte a falu történetére és földrajzi viszonyaira, gazdasági és társadalmi helyzetére, birtokmegoszlására és táplálkozására, hagyományaira és művelődésére vonatkozó kérdéseket, s ezzel igen hasznos útmutatót adott azoknak a főiskolásoknak és középiskolai diákoknak, akik nyári vakációjukat egy-egy erdélyi magyar falu megismerésének és leírásának szentelték. Bevezetőjében Demeter Béla az erdélyi magyar ifjúság nemzetiségi felelősségére és távlatosabb közéleti feladataira utalt: „Menjünk ki a faluba és ott a szociográfiai kérdőív útmutatása mellett, lássunk munkához, megismerve a nép életmódját és egzisztenciális betegségeit. Pár év múlva kikerülve az iskola padjai körül, ha bármilyen vonatkozásban kezünkbe vesszük a falu életének irányítását, csakis akkor tudunk építőmunkát végezni, hogyha munkaterünket ismerjük.” Ugyancsak a falufüzetek között látott napvilágot Demeter Béla Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok (1932), majd Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932) című munkája, ez utóbbi már igen széles körben és módszeresen dolgozta fel egy vegyes (magyar–román) lakosságú falu településtörténetét és népmozgalmait.
A falukutató füzetek hatására bontakozott ki a fiatal erdélyi magyar szociográfusok munkássága, közöttük Váró Györgyé, aki finn példák nyomán tanulmányozta az erdélyi magyar falvak életét, Pálffy Károlyé, aki társadalomkutató munkaközösséget szervezett, vagy Bakk Péteré, aki Gusti professzor intézetének munkájába kapcsolódva a nagyenyedi tanítóképző növendékeivel Magyarlapádon végzett felmérő munkát. Szabó T. Attila, a későbbi neves nyelvész a kalotaszegi Bábony községben vezetett falukutató munkálatokat, Venczel József, az erdélyi magyar társadalomtudományi kutatások egyik legkiválóbb képviselője A falumunka és az erdélyi falumunka-mozgalom című 1935-ös füzetében pedig már mérlegre tehette a szociográfiai kutatások eredményeit is.
A „falumunka” és a szociológiai-szociográfiai kutatás igen nagy szerepet töltött be a Hitel című folyóirat reform-konzervatív fiatal értelmiségének érdeklődésében és tevékenységében. Számos ifjú író, társadalomtudós és közéleti szereplő igyekezett képet adni az erdélyi magyar társadalom, mindenekelőtt a földművelő rétegek, az értelmiség és a városi kispolgárság gazdasági és kulturális viszonyairól, a többi között Albrecht Dezső, Bözödi György, Illyés Elemér, Lőrinczi László, Molter (Marosi) Péter, Oberding József György, Padányi Gulyás Jenő, Parajdi Incze Lajos, Venczel József, Vita Sándor és mások. Valójában igazat kell adnunk Szabó T. Attila imént idézett tanulmányának, amely a következőket állapította meg: „Társadalomkutatásunk szegényes történetében új lehetőségeket jelent a Hitel 1936 elején történt újjászervezése. E Széchenyi István önismeretet hangoztató tanait új, mai köntösben hirdető folyóirat valóban nem tűzhetett ki maga elé egyebek között korszerűbb és sürgetőbb célt, mint társadalmi szerkezetünk minél pontosabb és minél közelebbi megismertetését.”
A szociográfiai munka természetesen kitüntetett szerepet kapott Gaál Gábor folyóiratában, a Korunkban is. Gaál különösen a harmincas években szentelte folyóiratát a romániai társadalom felmérésének. Turnowsky Sándor, Nagy István, Jordáky Lajos, Balogh Edgár és Gáll Ernő foglalkoztak a társadalomkutatás feladataival; Geo Bogza az Érc-hegység bányászainak életét, Vasile Munteanu az erdélyi falu belső ellentmondásait, Kovács Katona Jenő a szilágysági, Szabó Zoltán pedig a máramarosi magyarság helyzetét világította meg. A Korunk szociográfiai szemlélete öltött alakot Nagy István Külváros és (csak 1945 után kiadott) Bérmunkások című kitűnő munkásszociográfiáiban, valamint a „valóságirodalom” körébe tartozó regényeiben (Földi Jánost bekapta a város, Oltyánok unokái, A szomszédság nevében). A Korunk mellett a MADOSZ (Magyar Dolgozók Szövetsége) lapja, a Falvak Népe is rendszeresen közölt szociográfiai cikkeket, tényfeltáró riportokat.
A Korunk szövetségében fejlődött az az írócsoport, amely az Erdélyi Helikon, illetve az Erdélyi Fiatalok köréből indulva fordult egyre határozottabb érdeklődéssel és elkötelezettséggel a szociográfiához, a „valóságirodalom”-hoz. Részben az „Erdélyi Enciklopédia” elnevezésű kiadói vállalkozás írói tartoztak ide, mint Bözödi György, akinek Székely bánja című 1938-ban kiadott szociográfiája az erdélyi magyar társadalomkutatás klasszikus műve lett, vagy Szemlér Ferenc, aki Más csillagon című önéletrajzi regényében dokumentumszerű pontossággal ábrázolta a bukaresti magyar egyetemisták életét. Rajtuk kívül Vámszer Géza falurajza: a Szakadát (1940), Nagy István, Balogh Edgár, Szenczei László és Kahána Mózes könyvei jelentek meg az Enciklopédia kötetei között. Hasonló szerepet töltött be a korán meghalt Balázs Ferenc, akinek gazdag faluszociográfiája, a Rög alatt egy mezőségi község életét mutatta be. Asztalos István művei (Elmondja János, Újesztendő) és Kovács György regényei (Varjak a falu felett, Erdélyi tél, Aranymező) ugyancsak a szociográfiával átszőtt „valóságirodalmat” gazdagították. Az erdélyi magyar parasztság és munkásság, a magyar–román együttélés köznapjairól adtak hiteles beszámolót.
