Bécsben lenni olyan, mint egy falat csokoládét (nem föltétlenül Mozartkugel-re vagy Sissi-tallérra gondolok, bár kétségtelen, hogy Mozartot így is lehet szeretni) a maga teljes gyönyörében ízlelni. Az édes élet része. Feltölt, energiát ad, impresszionista pillanatokkal halmoz el. A hatás és gyönyör 100%-os: körülbelül olyan város ez, ahol még az is függővé válik, aki eddig nem is volt csokirajongó (a kávéról nem is beszélve). Azt hiszem, számomra ténnyé vált: nem lehet nem beleszeretni ebbe a jól fűszerezett városba. A levegőben is benne van, hogy a kultúra egyik mérvadó fészke, ahol falak regélnek, nagyok zenélnek, kávéházak csalogatnak, s a kövek hálásak, hogy annyi ember koptatja őket. Bécs... betűzzük csak együtt: B, mint bódító, É, mint értékes, Cs, mint csodálatos. Igen, ez Bécs!
Kétségtelen, hogy a Schönbrunn, Hofburg, Michaelerplatz, Stephansplatz, Ringstrasse, Hundertwasser, Belvedere szavak fogalommá, szinte tájegységgé nőtték ki magukat. Gyönyörű helyek, mindegyiknek van valami különös vonzereje: a román stílustól a gótikuson, a reneszánszon, a domináns barokkon, a csalafinta rokokón, a fegyelmezett klasszicistán keresztül egészen a historizmus gyűjtőfogalmáig (neoklasszicizmus, neoreneszánsz, neogótikus stílus) jutunk, majd a díszes szeceszszióban, a Jugendstil és Art Nouveau érdekességeiben és a későbbi posztmodern innovatív elképzeléseiben gyönyörködhetünk. A művészettörténészek és a témában laikusabbak egyaránt jól csemegézhetnek a különlegességeket látva. S ha még nem elég szembetűnő Bécs tarka építeszeti filozófiája, helyezzünk két végletet egymás mellé: ott van egyfelől a Ringstrasse (gyűrűnek nevezett körút) pár négyzetkilométernyi területe, ahol egymás után döbbentenek le a grandiózus épületek (Állami Operaház, Városháza, Várszínház – csak hogy néhányat említsek). Hatalom, pompa, történelem, monumentalitás. Ehhez képest a Hundertwasserhaus valami egészen más életérzést sugall. A festett kerámiával bevont falak, a merészen színes vonalak és vicces társítások – fák a tetőn – minden gondot feledtetnek. Olyan az egész, mint egy mesebarlang. Valami a realitás fölött. Valami olyasmi, ami egyszerűen kihozza a „hajajaj-effektust”.
Szeretem ezeknél a sétáknál azt, hogy sosincs csend. Ez kicsit abszurd, mert néha azért arra is szükség van. Bécs viszont ezt a problémát is megoldja (nem lennék magam, ha nem volnék ennyire optimista és elfogult), ugyanis ha valakinek már elege van az utcán nyüzsgő méhkasból, semmi másra nem kell figyelnie, csak a gyönyörű hegedűszóra és a zongora dallamára, amelyet az utcai muzsikusok olyan sok életörömmel tesznek közkinccsé. Straussba bele lehet annyira feledkezni, hogy az ember ki sem talál magából, s hálás azért, hogy idecsöppent, ebbe a zajos csendbe.
Vétek lenne bámészkodás közben (no meg néha „csak úgy”) nem beülni egy kávéházba (Kaffehaus) vagy cukrászdába (Konditorei). Persze, az egyetemista büdzsé korlátozza az efféle önkényeztetéses programokat, de néha azért egyenesen belső parancs ellátogatni a különleges hangulatú helyiségekbe. Hírből tudtam, hogy a bécsi kávé finom, nagy múltra tekint viszsza, de a konkrét tapasztalat teljesen elbódított. Legalább 40 fajta specialitás létezik, az egyéni variánsokat nem is számítva. Mindegyiket egy pohár csapvízzel együtt szolgálják fel, s mint kiderült, ez elismerten a legjobb minőségű a világon. Kis fekete, dupla fekete, kis fekete rummal, nagy fekete kávétejszínnel, ilyen meg olyan presszó – nem is érdemes folytatnom, mert kávéskönyvet írhatnék. Még csak annyit, hogy a kedvencem a Melange, kis presszókávé, forró habos tejjel feltöltve. Ha még egy kis Gugelhupf (kuglóf) vagy Sacher tortaszelet is jön hozzá, egyenesen ünnepinek minősíthető a napom. A ritkánál is ritkább, de mennyei alkalom! A Demel cukrászda pedig egyenesen legenda, úgyhogy külön gondolatsort fogok majd írni róla... ahogy a péksüteményekről és egyéb étkezési szokásokról is.
Előzetesen annyit, hogy a bécsiek tudják, mi az ember gyengéje. S hol van még a színház, az opera, a keringő, a rengeteg múzeum, könyvtár, komolyzene-koncert, kis utca, antikvárium? Egy biztos: jó itt lenni, mert még a csokit is meg lehet szeretni...
