"Mint kihaló népben az önérzet"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 23. (517.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Páll Lajos
Utazás egy N. N. Á.-verssel
Rondó
Demeter Zsuzsa
Vidraturista a Holdban – Beszélgetés Balázs Imre József költővel, kritikussal, a Korunk főszerkesztőjével
Balázs Imre József
A Holdban
Fekete Vince
Isteni napfény
Cseke Péter
László Gyula talentumai (befejező rész)
SLAÐAN LIPOVEC
versei
VARUJAN VOSGANIAN
Önéletírás
Mária Magdolna
MIHAI MATEIU
közel
Karácsonyi Zsolt
A fordítás tere
Jancsó Noémi
Philémon és Baucis. Időszámításunk szerint.
A narcissusi perc
Fürdés
Egy ismerős
Így
A patakok iránya
MOLNÁR ATTILA
Még egy nő
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar valóságirodalom
Mike Ágnes
Bécsi szelet 1.
Szántai János
Pokoli Mennyország
Antal Balázs
Szorokin egy Oroszországa
Szőcs István
Szász ül a lován…
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi történik veled, ZENE?
Hírek
 
Szántai János
Pokoli Mennyország
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 23. (517.) SZÁM — DECEMBER 10.

Hál’ Istennek, lejöttünk a sznob falvédőről. (Persze nem olyan rég, néhány éve, de csak sikerült nekünk.) Legalábbis ami a filmet mint csupa nagybetűs MŰVÉSZETet illeti. Magyarán: elkezdtünk foglalkozni azokkal a filmes jelenségekkel is, melyeket előbb még pokolra küldtünk, mint az emberi agyvelő nagy sötét erdejének vizuális mocsadékát, már ha az ominózus szenny egyáltalán bekerült a látómezőnkbe.
Tény, hogy ott lehetett volna maradni a falvédőn, sőt sokan levakarhatatlanul ott maradtak (miként például Klaus Eder, a FIPRESCI, vagyis a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének főtitkára, az idei Magyar Filmszemle játékfilmes zsűrielnöke, aki a gálán, kábé kétezer ember előtt kijelentette, hogy a magyarok nem tudnak műfajfilmet csinálni, tehát inkább csináljanak olyan műveket, mint Tarr Béla). Az is tény viszont, hogy jó páran lejöttünk, sőt olyanok is akadnak, akik sose voltak ott. Jelen írás „tágabb” tárgyát nem a filmkészítők képezik, hanem a „falvédőtlen” filmkritikusok, elméletírók, esztéták és termékeik. A nemzetközi prérin korábban kezdtek és többet foglalkoztak a „középszer kényszerkultúrájá”-nak Mennyországából (Király Jenő kifejezése) száműzött bukottangyal-filmvilággal. A magyar ugar szegényesebb e téren, viszont jelentős kiugrások tapasztalhatók. Lássuk a termést (könyvformára gondolok, a különböző szak- és nem szaklapokban megjelent írások száma lényegesen nagyobb), személyes (tehát elképzelhetően hiányos) ismereteim alapján. Mindenekelőtt ott van az említett Király Jenő hatalmas munkája, a két kötetes Frivol múzsa (1993), amely, amellett hogy (zsánerben maradva) súlyát tekintve, remek gyilkos fegyver, betonkemény érvrendszerrel határozza meg a tömegfilm esztétikáját (a poklok pokla ekkor még kimarad). Személyes kronológiám következő állomása a Nagy Zsolt szerkesztésében megjelent Tarantino előtt 1. – Tömegfilm a nyolcvanas években című tanulmánykötet (2000), amely még „csupán” fordításokat tartalmaz, de már érinti a tömegfilm pokolbéli víg bugyrait is, mint amilyen a horror- vagy a pornófilm. (Megjegyzem, 2008-at írunk, és továbbra sincs Tarantino előtt 2. – na ja, lehet, nincs rá kisköltség.) Aztán jött Vágvölgyi B. András Tarantino mozija című szubjektívje (2004), ami egy Tarantino-fétisben szenvedő (vagy nem szenvedő) egyén számára talán értékes lehet, véleményem szerint azonban nem több, ami viszont nem rossz, sőt! 2007-ben aztán színre léptek a Böszörményi Gábor és Kárpáti György sorozatszerkesztette Mozinet-könyvek, egymás után két kötet. Az első Varró Attila Kult-comics című opusza (mellesleg kedvenc magyar filmes szakíróm) a képregények világáról, a második pedig a Grindhouse, a filmtörténet tiltott korszaka című tanulmánykötet (a szó azokat a hatvanas években felbukkanó mozikat jelöli, amelyek a pokolbeli filmek vetítésére szakosodtak, de magukra a filmekre, illetve a jelenségre épülő kultúra jelölésére is használják), jelen írás közelebbi tárgya. A Tarantino előtt 1.-től abban különbözik, hogy ezúttal magyarok a szerzők (név szerint Kovács Marcell, Orosdy Dániel, Böszörményi Gábor, Varró Attila, Kárpáti György, Alföldi Nóra, Vízer Balázs), és egyenesen a filmes pokol legmélyére, a grindhouse-filmkultúrába kalauzolja az olvasót.
A falvédőn ragadt kényszerkultúrás középszernek nem is próbálom magyarázni, miért szükséges erről a világról írni, pedig elsősorban az ő fejükön kellene nagy léket ütni. Néhány adat következik. A filmtörténet hivatalosan 1959-re helyezi ó-Hollywood halálát (ekkor került vászonra William Wyler egyébként korrekt Ben Hurja). Nemrég egy közvélemény-kutatás során kiderült (ami egyébként nem olyan nagyon releváns, tudjuk, de hát általában a nézőnek csináljuk a filmeket, nem a kritikusoknak), hogy minden idők legjobb filmje Francis Ford Coppola Keresztapája. Hurrá, mondom, és remélem, a falvédősök sem tagadják, hogy az illető opusz JÓ. A könyv írásaiból többek között az is kiderül (és ezért érdemes beleolvasni a kényszerkultúrásoknak is), honnan, milyen miliőből érkeztek azok a ma már legendás filmkészítők (gondolok itt Coppolán kívül Martin Scorsesére, Steven Spielbergre, George Lucasra, hogy csak a legeslegnagyobb neveket említsem), akik kihúzták Hollywoodot a sírgödörből, és talán még erősebb filmes nagyhatalommá tették, mint halála előtt volt. Arról nem is beszélve, hogy mai ikonjaink (lásd Tarantino, Robert Rodriguez és társaik), mind ugyanabból a csöcsből szopták a vizuális tejet. Na és most akkor, mi ez a csöcs, ahonnan csak és kizárólag vér, erőszak, szex, drog  és borzalom folyt, folyik, nyakló nélkül, értsd, gátlástalanul.
A filmpokol legmélyebb bugyrába helyezett filmeket több névvel is illetik, melyek rokon értelműek ugyan, jelentésük viszont más és más megközelítést takar ki. Nevezik B-filmnek (költségvetés-központú elnevezés, annak idején az amerikai mozik egy „híres” produkciót, A filmet, és egy kis költségvetésű, sztártalan opuszt, B-filmet adtak, csomagban, kis felárral), exploitation filmnek (befogadó-központú elnevezés, a néző tabutémák iránti vonzalmát használták, használják ki a készítők), trash filmnek (filmkészítő-központú elnevezés, a tárgyalt filmek készítői ritkán voltak profik). Feltehető a kérdés: miért volt szükség ezekre a filmekre, miképpen kerülhettek egyáltalán szóba a pokoli témák, és miért jelölik meg ezt a borzalomvilágot a mai műfajfilm legjelentősebb műveinek egyik gyökereként. A releváns válaszok benne vannak a kötetben. A „hivatalos” filmművészet (majd az ötvenes évektől kezdve a vírusként terjedő televízió) kizárta ikonográfiájából a szélsőséges erőszakot, a szexet, a drogokat, a nemi eltévelyedéseket, és egyáltalán mindent, amit egyik vagy másik rendszer tabunak kiáltott ki. Maradt tehát az egyetlen megoldás: nagyon kicsi pénzből nagyon tabufilmet készíteni. És a módszer igencsak bevált, a haszon sok esetben nagyon nagy lett, olyannyira, hogy a nagy vagy naggyá vált stúdiók, rendezők, színészek is rákaptak, és akkor máris itt vagyunk a mában. Mi volt a filmtörténeti jelentőségű momentum? Kis pénzből filmet csinálni olyan, mint zsákban ugrálva 100 méteren legyőzni, mondjuk Carl Louist. (Két példa azért, a legtöbbet emlegetett B- vagy B-gyanús filmek közül: John  Waters Rózsaszín flamingókja a legenda szerint pár ezer, míg később, Robert Rodriguez El Mariachi című alapfilmje 10.000 dollárból készült!) Kicsi az esély, na. Viszont a pénzügyi megszorítások olyan kreatív megoldásokra késztették a filmkészítőket, melyek előtt ma bárki szakember, még a falvédősök is meghajolnak, ha máshol nem, vécéjük biztosnak hitt magányában. És a hátrányos alaphelyzet nem csak megoldásbeli, ha tetszik, filmnyelvbeli újításokra adott alkalmat. A pokoli filmesek a témák horizontján is borzalmasan tág sebet nyitottak. Ami csak az emberi érzelmeket, indulatokat fel tudja korbácsolni, minden belefért: zombik, szörnyek, emberevők, vérfertőzők, perverz őrültek, náci élvhajhászok, el nem tudom mondani, mik még. Persze lehet cinikusnak lenni, mondván, hogy csak a haszonlesés hajtotta őket. Az is! Viszont érvényes ellenkultúrát (grindhouse-kultúra) teremtettek, a nagy stúdiók haldokló dinoszauruszai ellenében. (Emlősök voltak, ha tetszik. És az ember is az, nem?) Számtalan jelentős újítást, filmtörténeti fontosságú jelenséget tárgyalnak a szerzők a kötetben. Nem sorolom őket, el kell olvasni. Sőt megkockáztatom, kötelező olvasmány ez a kis könyv, főleg a mi mioritikus tájainkon, ahol a legtöbb tűzhely mellett még mindig a falvédő az egyik uralkodó „bútordarab”.

Grindhouse, a filmtörténet tiltott korszaka. Mozinet-könyvek, Budapest, 2007. Sorozatszerkesztők: Böszörményi Gábor, Kárpáti György.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében