"Mint kihaló népben az önérzet"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 23. (517.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Páll Lajos
Utazás egy N. N. Á.-verssel
Rondó
Demeter Zsuzsa
Vidraturista a Holdban – Beszélgetés Balázs Imre József költővel, kritikussal, a Korunk főszerkesztőjével
Balázs Imre József
A Holdban
Fekete Vince
Isteni napfény
Cseke Péter
László Gyula talentumai (befejező rész)
SLAÐAN LIPOVEC
versei
VARUJAN VOSGANIAN
Önéletírás
Mária Magdolna
MIHAI MATEIU
közel
Karácsonyi Zsolt
A fordítás tere
Jancsó Noémi
Philémon és Baucis. Időszámításunk szerint.
A narcissusi perc
Fürdés
Egy ismerős
Így
A patakok iránya
MOLNÁR ATTILA
Még egy nő
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar valóságirodalom
Mike Ágnes
Bécsi szelet 1.
Szántai János
Pokoli Mennyország
Antal Balázs
Szorokin egy Oroszországa
Szőcs István
Szász ül a lován…
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi történik veled, ZENE?
Hírek
 
Antal Balázs
Szorokin egy Oroszországa
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 23. (517.) SZÁM — DECEMBER 10.

A halottaiból újraéledt Gondolat Világirodalmi Sorozat nyilván nem érdemtelen indított három Szorokin-kötetettel. A jég az első sorozat legnagyobb durranása volt talán (most újra kiadták az utólag megírt első részével, a Bro útjával együtt, jelentősen megváltozott külalakkal), Budapesten a Krétakör színpadra is állította. A jóval felforgatóbb, kultikus mestermű, a Kékháj közel sem annyira olvasóbarát, nehezebb megfogni, de nehezebb szabadulni is tőle. Az opricsnyik egy napja bár igen könnyen olvasható szöveg, annyiban hasonlítható a Kékhájhoz, hogy jövőbe helyezett disztópikus vízió ez is. Szorokin ebben is kifejti a történelem körbejárásáról szóló elméletét. Minthogyha állna az idő, vagy mintha Oroszországban valamilyen formában mindig a történelmi kataklizmák pillanatait élnék át.
Fejtágításként elmondanám, hogy az opricsnyikok, az opricsnyik szolgáló nemesek Rettegett Iván 1565 és 1572 között működtetett opricsnyina-rendszere idején váltak hírhedtekké. A cárra rossz idők jártak: Livóniában vereséget szenvedett a lengyel–litván csapatoktól, a bojár ellenzék pedig, ezen is felbuzdulva, elszemtelenedett. Olyannyira, hogy a cár elhagyta Moszkvát, színpadias okleveleket intézve ellenfeleihez és híveihez is, aminek az lett az eredménye, hogy az előbbiek meghunyászkodtak, utóbbiak pedig térden állva könyörögtek neki, hogy térjen viszsza. Kegyesen hajlott rá, de csak akkor, ha korlátlan felhatalmazást kap az árulók elleni harcra. Megkapta. A központi hivatalokat, a kincstárt és az ország területét ezután kettéosztották cári és állami részlegekre. Az előbbit, mint az országosból kiemeltet, hívták opricsnyinának, ami az oprics, azaz a külön, különleges, kivételes jelentésű orosz szóból származik. Ezzel együtt létrehozták a cár saját opricsnyik-seregét, úgymond, személyi testőrségét, azzal a céllal, hogy szétmarcangolják a cár árulóit, és kiseperjék az államból az árulást. Hát, ezt tudják az oroszok egyből a cím olvastán, ha tudják.
Szorokin a huszonikszedik századba emeli át a kivételzett pribéksereget, de úgy, hogy abban igen kevés sci-fi elem van. Nem a technokrata jövőkép érdekli, a környezet vagy a világ megváltozása, hanem az emberi természet változatlansága, úgyhogy akik nem állhatják a futurisztikus áltudományoskodást, azok is nyugodtan olvassák el – semmi ilyesmi nincsen benne. Eszünkbe se jutna, hogy sci-fi is lehetne, ha egyszer-kétszer nem történne utalás rá, hogy a jövőben játszódik. A jövőben játszódik, azonban az opricsnyik közösség rítusai, szertartásai egy az egyben a régmúltból valók, persze kicsikét modernizálva-futurizálva. A kutyafej a regényben már nem a nyeregkápa „dísze”, hanem, ahogy az elbeszélő opricsnyik, Komjaga mondja, a „Merci-paripáé”. Ugyanígy a férfitársaság rítusai, a közös fürdőzések, vagy a „kiátkozott” bojárok női családtagjainak a megerőszakolása – mind-mind a vidám orosz történelem lapjairól való.
Szorokin regénye tulajdonképpen nem bont ki semmilyen mélyebben felfejthető cselekményt: a történet eleje és vége időelvű, ahogy az a címben áll. A nap menete azt sugallja, nincs benne semmi különös, az opricsnyik minden napja ilyen: reggel a mobiltelefonra ébred (csengőhang: a titkos kínzókamrában rögzített ostorcsapások és sikolyok hangjai), majd elindul vértől és spermától iszamós útjára. Leszámolás áruló törzsökösökkel, az uralkodóról és annak feleségéről szatirikus verset író költők megtalálása, az aranyhal nevű drog megszerzése és rituális elfogyasztása, vagy az éjszakai közös fürdőzés, amikoris a férfitársaság, khmm, ezt valahogy nem is nagyon tudom szalonképesen leírni….  vagyishát cselekmény van, méghozzá szigorúan lineáris, amelytől csak egy-két régebbi esemény felidézésekor tér el, de se kauzalitásláncolat, se bármilyen célelv nincsen: nem tudjuk, hova, meddig tart mindez, vagy mivégre, ilyesmi. A szerzőre jellemző eljárások itt is tetten érhetőek: a ponyva, a lektűr megoldásai köszönnek vissza helyenként, a nyelvi eszközkészlet meglehetősen redukált, már-már minimalista, inkább a férfiak nemi és drogos rítusainál lirizált, s állandóan készen kell lenni a váratlan helyzetekre. Szorokinnál sosem tudni, mi történik majd a következő bekezdésben, de még ennél is kisebb egységekben akár. És hát jellemző eljárás a célelv hiánya is, ami egészen pontosan szövegszervező elvként tételződik: hiszen ugyan mi is lehet az értelme ennyi „politikai” gyilkosságnak, hova vezethet mindez? Szorokin a rendszer céltalanságát adja vissza azzal, hogy regénye sem ad válaszokat.
Maguk a történések ugyanakkor olyannyira destruktívak, már-már ijesztőek akarnak lenni, hogy természetesen önnön karikírozásukba fordulnak át. Szorokin sem tud persze a Kékhájnál betegebbet írni már, vagy legalábbis nem ebben a könyvben. Az opricsnyik egy napja könnyen olvasható, amolyan egynapos limonádé is lehetne, bár persze nem ilyesmit szoktak olvasni mondjuk a strandokon. A benne megmutatkozó világ, mely azonban az opricsnyikok látta részénél sosem lesz nagyobb, még félelmetesen ismerős a kelet-európainak, de a fiatalabbaknak már akár ismeretlen „egzotikum” is lehet. Pedig alig is tudni róla valamennyit, leginkább csak a körözött gúnyversek, a pletykák, melyek kiagyalói után nyomoznak, mondanak el valamennyit arról, milyen is lehet az opricsnyikok új Oroszországa.
Szorokin elmaradhatatlan Sztálin-/Hitler-figurája is fellép megint: az opricsnyikok vezetője, a Papa pontosan ezt a képet kelti, szinte fizikai valójában érzékeli az olvasó a kiberpunk Sztálint, akihez képest az Uralkodó egy szánalmas figura, s akit már-már vallásos rajongással vesznek körül az opricsnyikok. És éppen ez a vallásos szent őrület az újabb biztos Szorokin-pont. A magyarul eddig hozzáférhető munkáiban a vallás valamilyen formája mindig jelen van: a Kékhájban a zseniális földbaszók rendjéhez, vagy a Bro útja és A jég Testvériségéhez hasonló komplex rendszerrel ezúttal nem kísérletezik, de az opricsnyik közösséget a „kollegialitásnál” jóval erősebb kapcsok fűzik egymáshoz: a hit az ügyben, az Uralkodóban, na meg a Papában. Szorokin „művallásainak” kidolgozottsága felidézi Kurt Vonnegut korai regényeinek hasonló odavetett félmondatokkal felépített két nagy művallását, a Merőben Közönyös Isten Egyházát (A Titán szirénjei) és a bokononizmust (Macskabölcső), de Szorokin vallásaiban nem annyira a derűs világmagyarazátok, a jószándékú bolondok a főszereplők, hanem torzszülöttek, őrültek és elkorcsosult elmék pusztításban tobzódó messianizmusa. Amely ebben a regényben is megvan.
Vlagyimir Szorokin a legőrültebb alak ebben a posztszovjet orosz irodalomban. Mindazonáltal az eddigi magyarul olvasható Szorokin-regények közül ez a legfeledhetőbb, talán mert nem tud ráígérni a korábbiakra. A Kékháj dörzsöltebb és őrültebb, A jég és a Bro útja izgalmasabb, jobban megírt, összetettebb és mélyebb. Noha a szerző Putyin-utálata, amely igencsak kölcsönös, rányomja bélyegét a könyvre, mégsem hiszem, hogy túlzottan aktuálpolitikusnak lehetne mondani. Inkább arra mutat rá a regény, hogy az ember sohasem szabadulhat fel, nem mondhatja, hogy túl vagyunk a sötét koron, most már, a hibákból tanulva csak jobbak lehetünk. Ezt pedig mondták már „pár” regényben. Példabeszéd vagy tanmese, így lehetne értékelni Az opricsnyik egy napját. Amely egy olvasást azért feltétlenül megér.

Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja, Gondolat Kiadó, Budapest 2008.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében