Nincsen olyan szépen szóló
szép síp szó
Mint a szászsebesi szépen szóló
szép síp szó
(von Mülbach)
Ez a szólásmondás, hogy „szász ül a lován és keresi”, nem sorolható a politikailag kifogásolható, tapintatlan vagy rosszízű szövegek közé, mivel a szórakozottság, amelyre céloz, gyakran éppen a magasabb rendű értelmesség jellemzője; inkább elismerésféle, mégha incselkedő is. Ráadásul az alább tárgyalandó esetben nem is szászokra vonatkozik, hanem: szászokat keresőkre! Tehát a mondás most egész pontosan így hangzana: a szász lován ül, és keresi, mármint a szászt...
Vincze Ferenc, a rendkívül rokonszenves fiatal tudós a Korunk 11. számában Az erdélyi szászok története – Erdélyi szász irodalomtörténet című könyv fölött monologizálva vitatkozik. Ennek szerzőjéről, Cziráki Zsuzsannáról nem tudunk meg semmit,1 a könyv Kozármislenyben jelent meg 2006-ban.
A szerző a szászok történetét a szászok szemszögéből írja meg – bár lehetséges, hogy csak saját hite szerint őszintén –, míg kritikusa főleg módszertani kifogásokkal él: ... „munkájának sajnos egyik legnagyobb problémája, hogy reflektálatlanul hagyja egyfelől az irodalomtörténet-írás jelenkori kihívásait, másfelúl pedig a kisebbségi/ nemzetiségi/regionális irodalmakkal foglalkozó szakirodalom eredményeit”.
Szerintem viszont a szerzőnek és kritikusának is közös fogyatékossága, hogy nem fordít elég figyelmet a szászok történelmi létezésének és elmúlásának legfontosabb elemére, a „másságra”! Ugyanis ez az (utóbbi időben politikai divatszóvá lett) kifejezés, ha odakívánkozik valamihez, az az erdélyi szászok története.
Már a térségben való megjelenésük is elég sokat vitatott anélkül, hogy részleteiben tisztázott lenne. Ők maguk valaha úgy hitték, hogy valamely ógermán törzs – például a gepidák – leszármazottai, Erdély pedig a legendás Kaukaland maga volna. Az oklevélkutatás és hasonlók szerint az 1160-as évektől kezdve jelennek meg Erdélyben, valószínűleg azzal összefüggésben, hogy azidőtájt a bizánciak – saját dicsekvésük szerint –, Erdélyt teljesen elpusztították és lakosságát kiirtották. Ennek a betelepedésnek több rejtélyes körülménye van: miért éppen a székelyek lakta Dél-Erdélybe telepítik őket? (A helynevek alapján: Medgyes, Segesd, Segesvár, Szászkézd, Feketehalom, Kőhalom, Berethalom stb.) Hogy lehet, hogy amíg egyes helyneveknek ők megőrzik magyar (vagy hozzá hasonló) alakját, másoknak teljesen új nevet adnak, pl. Feketehalom: Czeyden, Kőhalom: Reps; hogy lehet, hogy Szeben csak alapítása után 230 évvel (1401-ben) lesz Hermannstadt és más ilyenek?
És hogy azt sem lehet minden további nélkül mondani, hogy az erdélyi szászok egyszerűen németek, hiszen többfelől telepítették őket; pl. a Szeben-környékiek flamandok, a beszterceiek meg állítólag luxemburgiaiak, ez a magyarázata a sokféle nyelvjárásuknak, aminél fogva különböző szász vidékek lakói csak nehezen értették egymást, a műveltebbek ilyenkor latinul, a köznépbeliek románul érintkeztek, „reden mer bockisch” felkiáltással („Beszéljünk románul”, talán ebből jön a „bakszász” gúnynév is?).
Egy biztos: nem kényszerítették őket, hogy idejöjjenek; és ők sem erőszakkal hatoltak be ide. És oly páratlan autonómiát kaptak, amelynek mai napig csodájára lehetne járni, ha még létezne. Kiváltságaik ugyanis nemcsak saját lakóhelyeikre terjednek ki, hanem más, nem szászok lakta településekre is; például vásár alkalmával velük szomszédos helyiségekben is joguk volt egy-két nappal hamarabb kirakodni, mint a helybelieknek, avagy a nem szászok lakta, de hozzájuk közel eső helységek nem építhettek városfalat!!!
Ennek ellenére, főleg a mohácsi vészre következő korszaktól kezdve feltűnő, hogy megnyilvánulásaikat a magyarsággal szemben állandó sértettség, irritáltság jellemzi. Balogh Andrásnak az e tárgyra vonatkozó kitűnő tanulmánya nyomán úgy hihetni, hogy Kolozsvár – a tatárjárás után betelepített – német lakosságának elmagyarosodása (szerintük elmagyarosítása) volt ennek a kiváltó oka. Valójában azonban mellőzöttségük fájt nekik, méghozzá nem is a magyarság részéről. A kettős királyság idején természetesen szívesebben lettek volna a Habsburgok alattvalói, mint a János királyé, majd a János Zsigmondé.
Meglehetősen ajánlkoztak is, kellették magukat Bécs és Prága felé, azonban az uralkodóház szívesebben választotta hatalmi partnerül a rutinos magyar nemességet, mint őket. S ez megismétlődik majd később is; például a törökök kiszorítása után is, majd a XIX. században is. Ennek tulajdonítható – „az azonosságtudat zavarainak” –, hogy 1848-ban a szászság teljes mellszélességgel a magyarellenes és a forradalomellenes erőkhöz csatlakozik, és hogy 1918-ban Gyulafehérváron a Magyarországgal való szakítás mellett dönt. És ilyenformán, amíg a sérelmességek korszakában az erdélyi szász népcsoport hétszázötven éven át virágzott, ezt követően kevesebb mint hetvenöt év alatt felszámolódott.
Ám nem az én dolgom ezekről vitatkozni. Mindezt csak alkalomnak tekintem arra, hogy megint szóba hozzam két kedvenc szász témámat.
Az egyik: Kemény József (1795–1855, Gerend). Az ottani kisebbik kastély lakója. Óriási szorgalmú oklevélkutató-forrásközlő, műgyűjtő, történetíró, tudománynépszerűsítő és közéleti személyiség, aki 1837-ben felajánlja könyvtárát, okleveleit, kéziratait a létesítendő Erdélyi Múzeum számára. Aminek létesítését már nem érte meg. Halála után 36 szekérrel szállították be a hagyatékát Kolozsvárra, mégis évek múlva még 22 mázsa iratot, egyebet adtak el a padlásról csomagolópapírnak! S úgy tűnik, hagyatéka mai napig nincs egészében értékesítve. Annak idején többször hallottam Köpeczi–Sebestyén Józseftől két szekrényt megtöltő, fantasztikus pecsétgyűjteményéről. Dani János és Engel Károly kolozsvári levéltárosok gyakran emlegették, hogy egy egész történeti intézet hosszabb időszakon át megélne a hagyatéka feldolgozásából és értékesítéséből. Sajnos, minderről én magam csak dr. Veress Endre monográfiájából tudok valamit, az is még 1933-ban jelent meg. Nos ez a Kemény József annak ellenére, hogy néhány „erősen szász”, vagyis túlzó nacionalista szerzőt rendreutasított, nagy szászbarát volt, s nemcsak nyilatkozatokban: dolgozott erdélyi német nyelvű folyóiratok, kiadványok számára, felszólalt fontos fórumokon a szászok jogai védelmében, és volt egy különösen izgalmas javaslata is a szász gazdasági élet fellendítése érdekében.
Az Olt folyót, mely vízhozama szerint erre alkalmas, a Dunától a vöröstoronyi szorosig hajózhatóvá kellene tenni, s a szász gazdaság így bekapcsolódhatna a világgazdaságba, s persze egy nagy szász ipariskolát is kellene létesíteni... Hát ilyen nemzetiségi politikusok is voltak a hajdani konzervatív „feudális elnyomók” között; csodálnivaló, hogy a közelmúltbeli Szeben mint Európa kulturális fővárosa rendezvénysorozaton nem szenteltek kellő figyelmet e pazar ötletnek és szerzőjének.
Másik kedvenc szász témám Bakfark Bálint, a XVI. század világhírű erdélyi lantművésze. Franciaországban és Lengyelországban jelentek meg könyv alakban „lantiskolái”. Különösen azóta szívügyem, hogy megfejtettem nevét; mert Bak és Fark nevű családok már léteztek a középkorban is, de Bakfarkra rajta kívül nem találni. Szerintem családja kiváló szász szőlészgazdák közül került ki – erre vallana eredeti „germán” nevük is, a Greft, a „bakfark” pedig egy rendkívül tömör fürtű szőlőfajta; ma hasonlót juhfark néven termesztenek. Ez egyben azt is jelzi, hogy valóban szászsebesi és nem brassói származású, hiszen Sebes közel van az alsó-küküllői borvidékhez. (Ma is, ha valaki pl. hagymásbodoni, idegenben, jobb társaságban Vásárhely nevét emlegeti származási helye gyanánt.)
Évek óta szorgalmazok egy kis Tinódi Lantos Sebestyén-kultuszt Kolozsváron is, és természetesen mellette Bakfark Bálintét is, és persze hiába. És milyen furcsa, hogy a mai világban, amely még mindig nem unta meg a pszeudo-gitáros tombolásokat, olyan művészi játékra képes gitárosokat, akik Bakfarkot is ismerik és játsszák, a kolozsvári Bulgakov–Bretter– Gaál Gábor–Clemenceau irodalmi társaság estjéről zsongással-zajongással-nyivákolással kiutálják. Annyira, hogy még a helyi lap is meghökken tőle. Vajha...! Vajha egyszer az alsógerendi temetőből elindulna egy zarándoklat László V. Ferenc és Sipos Gábor vezetésével a szászsebesi Bakszegig!
*Cziráki Zsuzsanárról annyit mégis, hogy a szegedi egyetem kutatónője; megjelent egy műve A bili kultúrája címen (a szobatisztaságról).
