A századközép nagy kérdése volt: zene marad-e a zene? Féltettük a zenét a zajoktól, az elektronikus hangoktól, a montázstól, a kollázstól és még ki tudja, mitől. De tulajdonképpen mit is féltettünk? A ZENÉT? De hát mi a zene? Így, globálisan nem is tudjuk meghatározni. Zene lehet egyetlen kifejező hang és egy 24 órás szimfónia is. Pontosabban foglalmazva: MELYIK zenét is féltjük? Nyilván azt, amit megszoktunk, vagy azt, amit szeretünk, vagy talán azt, amilyen zenét szeretnénk hallgatni, komponálni. De ez nem a ZENE! Ezek mind afféle retorikus hangsúlyú probléma-felvetések. Egyáltalán, félteni kell-e a zenét is kitől vagy mitől?
Hamar túljutottunk ezen a hamis dilemmán, elfogadtuk az újításokat, sőt mi több, meg is szerettük őket. Valami nagy-nagy frissesség tört be a művészetbe, főleg a zenébe. Hittünk az ÚJ-ban. Habzsoltuk magunkba az újdonságokat. A már meglévő, de még kevéssé ismert, játszott modern műveket kolumbuszi felfedezés örömével vettük birtokunkba. Szinte olyannak tűnt, mintha igazságot szolgáltatnánk a sokat tűrt nagy moderneknek. Nem kellett csinálni a sikert, megszületett az magától is. Eufóriában fürödözve élveztük, hogy íme a 20. század közepére sikerült a „világot helyretolni”. Nagyon kitisztul minden a fejünkben. Visszafelé haladva a századok zenéjében, felfedeztük a vörös fonalat: a stílusok alakulását, fejlődését, egymásba olvadását, elhalását. Egyszerre úgy éreztük: minden rendben van az agyunkban. Végre nem ismeretlen földrészek gyűjteménye a ZENE. Ezzel együtt megszületett egy sor (elő)ítélet is: ez érték, amaz nem érték. Úgy leírtuk a romantikus zenét, néhány művet kivéve, hogy az szinte eltűnt a hangversenyek plakátjáról és a hallgatóság kívánságlistájáról is. Új zenék törtek be mindenünnen, keletről, nyugatról, tért hódított a jazz is, a szimfonikus zenében is, a hangverseny életében szintén. A jazz egyben a modernség szimbóluma is volt. Modernnek lenni pedig gyönyörűség volt akkoriban. Nemcsak divatból, de az új világok, lehetőségek felé való haladás örömében is lelkesülten haladtunk a 21. század felé…
A csalódás nagy volt, nagyon nagy: visszafordultunk és megkérdőjeleztünk mindent, amit addig a zenében, a zenéről hittünk, vallottunk. Olyan romantikus zeneáram seperte el az egész modernséget, amit korábban még álmodni sem merészeltünk volna. Előre törtek az óriás szimfóniák, az óriás hangversenytermek látványa-élménye, az óriásközönség hol lelkes, hol meg csak amolyan udvarias tapsa. Mi történik a zenében – merült fel az új dilemma? Most meg az elfeledettnek hitt romantika restaurációjának lehetünk tanúi? A modern zenére meg éppenséggel ajakbiggyesztéssel kell gondolnunk? A hangversenyműsorokon hemzsegnek a majd egy évszázada nem játszott mamut-romantikus zenék. Ámulva nézhetjük azokat a hangverseny-plakátokat, amelyeken minden mű (rendszerint három agyonjátszott remekmű) csalogat bennünket: menjünk koncertre. Belépett tudatunkba az óriás népszerűség divatja is. Meddig bírja ezt a zene?!
… ülök a tévé-képernyő előtt, óriáskoncertet nézek-hallgatok. Madártávlatból fényképezik a zenekart: olyan nagy, hogy egyetlen képkeretbe bele sem fér, úgy kell végigpásztázni a tévé-kamerával a terepet. A kórus valahol a fellegekben ül, olyan messze, hogy első pillantásra ki sem lehet venni, hogy vegyeskar-e, vagy valami másfajta kórus együttes. Az orgona az egekben van, mint a reneszánsz festményeken az úristen. Aztán a terem hátsó szögletéből indul a tévé-kamera és végig pásztázza a modernül kiképzett, egyenesvonalú páholysorokat. A legvégén az elegáns, ünneplőbe öltözött földszinti hallgatóságot is „bemutatja” a nézőnek. Közben szól a romantikus szimfónia. Szép részlet hangzik. Vajon ki a szerző és melyik szimfónia szól? Időközben hírek következnek egy másik adón. Átkapcsolok! Majd ez is elunalmasodik számomra, hadd menjek vissza még egy kicsi zenét hallgatni ugyanabból a szimfóniából. Mintha meg sem szakítottam volna a hallgatását. És ezt így folytattam hosszú időn át. Mert irdatlan hosszú volt maga a szimfónia is. De szép volt, élvezetes volt és, ami a legfontosabb, ÍGY hallgatva nem volt fárasztó, sőt élményszerű is volt. Hihetetlen: hová jutott a magamfajta hallgató. De hova jutott a zene is! Mi történhet még a zenével?
