A címet Cs. Szabó Lászlótól vettem, pedig jóval többről lenne szó, még annál is, ami a vidéki város, a vidéki ország, a vidékivé taszított történelmünk. Tulajdonképpen mindenről volna szó, mint minden lélegzetvételnyi szünetben és lélegzetvételnyi nekibuzdulásban. Ezen az őszön több százszor hallottam a román televízió választással kapcsolatos adásaiban épp Kolozsvárról, hogy legyen a második főváros. Erdély jogán kincses volt, és talán második fővárosa egy másik naplementével zárult évszaknak. Ám mindegy, herceg és valamennyi hercegek, hátha megjön a tél is, ahogy Babits remélte, és Kolozsvár fölött nemcsak pénzügyi frontok és tettre kész hófellegek fognak gyülekezni, legyen akárkié a jogos remény benne.
„Mert Kolozsváron a hó alatt mindig karácsony este van. Bivalyszánon, rongyos bundában, orrig csúszó, fekete kucsmában folyton jönnek feléje a három királyok” – folytatja Cs. Szabó László, és megállapítja, hogy ez hegyország fővárosa, olyan élénk a lakója, mint a hegyi patak. Ennek a környéknek országossá lett a Hunyadija: az az érzemény és lendület, ami Nándorfehérvár bástyáiról visszaverte a törököt. A török visszajött és aztán az orosszal együtt eltakarodott újra. Hunyadi azt kiáltotta a nándorfehérvári bástyáról az egyszívű, egyhazájú győztes seregnek, a kaszára kapott jobbágyoknak meg a csillogó vértű nemeseknek: „Ti vagytok az ides ország! Ti, a népek!”
Ti, a népek úgy voltatok s vagytok itt, mint a hófelleg, belőletek évszakok, országok takarója kitelik bármikor.
Mert volt itt hamar felfeslő cserge, hamar sárba süppedő takaró, nemcsak a törökök, a Habsburgok alatt, hanem másfajta recept szerint is. A tartomány Kolozsvárjai több mint egy fél évszázadig szenvedték a „fenn az ernyő, nincsen kas” nyomorát, amit közösen kényszerítettek rájuk. Több mint Erdély, több mint a Balkán és több mint Közép-Európa Kolozsvárjaira. Balavány György megfogalmazása szerint: „A XX. század első felében a magyarok többsége is – életképes – flörtbe bonyolódott ugyan a bolsevizmussal, de visszariadt tőle, amint az levetette az álarcot.” Inkább Cs. Szabót hallgatjuk a maga Haydn-ízű regisztereivel: „Hallgasd az idevaló hangot. Dübörög a kis olajmotor, sikolt a körfűrész. Fát vágnak. Megírtam már egyszer, hogy Mátyás király híres álruhás bírótáncoltatása óta örökké vágják a fát ebben a városban.”
Andrei Pleşu, a románság mai lelkiismeretének egyik megtestesítője is furcsa zajokra emlékezik a múltból, dübörgő dobok szimfóniáira, amikor a biztatásra hangolt nagy költők nyomán főleg arra szerettünk emlékezni, hogyan vertük a törököt. A nemzeti érzet mindig inkább vállalja a könnyen megjósolható vereséget, minthogy kihagyja népe többségét az idő csatazajából. A nemzet és a mai jobboldal kapcsán írja Balavány György: „Minden más szemlélet a pillanatra koncentrál, az azonnali anyagi és politikai haszonra. A tényleges konzervatívok azonban távlatokban gondolkodnak... Miért képtelenek a magyar liberálisok nemzetiek lenni? ... úgy tesznek, mintha a szomszéd államok nem börtönőrei, hanem szívélyes házigazdái lennének az odaszakadt magyarságnak. A hazaszeretet elemi megnyilvánulásait – ami a briteknél és a franciáknál egyébként a legtermészetesebb – nálunk rögtön nacionalizmusnak, sovinizmusnak kell bélyegezniük.”
„Én ezt a várost sose láttam udvarolni – udvarol Kolozsvárnak és a vele való nemzeti és nemzetközi érdekeltségeknek Cs. Szabó László. – Jó, legyen más a legszebb város. Jó, legyen másnak rakottabb múzeuma. Jó, legyen másnak kövérebb erszénye. Jó, legyenek máshol cifrább kövek. Jó, legyen máshol mosolygóbb a nép. Ő van, mint egy fönség, amilyennek Ady akarta magát... barbár, hűvös, erős, okos város. Hiába húz át rajta bivalyszekér, bivalyszán, még sincs a Balkánon. S hiába függ felette angyalos címer, még sincs Magyarországon. Egyetlen idegen városra sem emlékeztet, nem latinos, nem oroszos, nem germán. Semmire se emlékeztet önmagán kívül... mintha Brueghel is látta volna ezt a várost, ott lappanghatott emlékében, mikor havas betlehemjeit festette.”
