– A Transindex internetes portálon nemrég megjelent írásodban arról beszélsz, hogy „milyen forrón eszed az irodalmi kását”, illetve – némi öniróniával – úgy fogalmazol, hogy hobbiköltőnek, amatőr írónak tartod magad. Nem túlságosan megszokott, hogy egy költőt, írót ennyire foglalkoztasson a saját írósága...
– Igen, úgy látszik, ha valaki ír, akkor magától értetődő az, hogy író. Nekem ezzel mindig gondom volt, mindig kérdésesnek éreztem, hogy milyen alapon határozzuk meg magunkat, milyen alapon aggatunk címkéket magunkra és másokra, miért író vagy költő valaki, pontosabban mikor író vagy költő, és mettől meddig. Valamint hogy ez a cím örökös cím-e, vagy van érvényességi határideje, ami esetleg lejár? De ha most kicsit a népszámlálási kérdőívre gondolunk, hogy ne legyen annyira komoly a dolog, és paradox módon „életbe vágóan” komoly is legyen, akkor tudnunk kell, hogy az ember az, aminek magát nevezi – csak a nemzetiség esetében ez talán nem jár akkora felelősséggel, mint az írósággal kapcsolatban. Lehet, hogy léha mód nem akarok felelősséget vállalni és ezért morfondírozom folyton ahelyett, hogy egyszerűen kiállnék és széles mellkassal felvállalnám az író-költőszerepet. Még csak nem is szerénységről van szó. Hiszen ha arról volna, akkor itt villámgyorsan idézném Karinthyn keresztül Osváth Ernőt, amint egy fiatal költőtől azt kérdi futólag: „Mire szerény ön?” Hirtelen én sem tudnám megmondani, mire vagyok annyira szerény, hogy kitérek a költői babérok elől-alól. A hobbiköltőséget azért hoztam fel, mert szerintem író az, aki életre-halálra írónak tud maradni, aki az írás mesterségét kenyereként fogja fel, aki ezt a mesterséget becsülettel és alaposan végzi, és ínséges időkben sem futamodik meg. Nem adja fel álláspontját egy jól tejelő beosztás kedvéért, nem kacérkodik más foglalkozásokkal, nem tér le a göröngyös útról egyéb hivatások kedvéért, nincsenek kétségei saját íróságával kapcsolatban, érdeklődik a többi író munkája iránt, ezt egyenesen megszállottan teszi, képben van az irodalom, illetve a szöveggyártás terén folyó eseményekkel, és boldogan vegyül el az irodalmat művelők színes társaságában. Egyrészt. Másrészt pedig van egy olyan érzésem, hogy az „író”, „költő” cím túlságosan komoly és zengzetes ahhoz, hogy élő emberre aggassuk. Valójában valaki írósága, költősége csak halála után nyilatkozik meg, a mű befejezettségében, érdekektől mentes, úgymond objektív ragyogásában, túlélő erejében. Vagyis ilyen értelemben szerintem Petrarca, Dsida Jenő vagy John Keats költő, Kemény Zsigmond, Virginia Woolf, James Joyce író, de hogy mi a helyzet Kertész Imrével, Mircea Cărtărescuval, Bréda Ferenccel, azt én nem akarom megmondani. Ez nem probléma, mert megmondják mások, nálam sokkal okosabb emberek. Én már elég hosszú ideje alig írtam valamit, alig olvastam valamit, verset például majdnem három éve nem olvastam, akkor milyen képpel mondom azt, hogy bármi közöm is van az irodalomhoz? Ilyen hozzáállással maximum műkedvelő az ember – de hát mi baj van azzal, ha valaki műkedvelő? Esetleg kétszáz év múlva nem állítanak szobrot neki a főtéren.
– Ugyanebben a szövegben az is olvasható, hogy „mű-kedvelőként” nemsokára „tálcádon, saját ízlés szerint elrendezve” hoznád a kedvelt műveket. Mire gondolsz, saját művekre is?
– Nem, nem, itt afféle olvasónaplóra gondoltam, mert ha író nem is vagyok, elég hiú embernek születtem, és roppant jólesik ezzel-azzal kapcsolatos véleményem hangoztatni – pontosabban úgy látszik, abban a tévhitben élek, hogy ez a vélemény a nyilvánosság elé való, hogy amit írok, az esetleg jó perceket szerez annak, aki olvasásra adja a fejét. Így könnyű, mondhatnók, semmi felelősség, csak írogatunk össze-vissza, fecserészünk, beseperjük a kis felületes elismerést, ha bejön, aztán amikor a nagy, egyetemes vállodatartásról, az atlaszi gesztusról volna szó, akkor szépen odébb állunk, hadd nyaggassanak másokat a költőség okán... Szóval meg kell nyugtatnom a kedves böngészőt, hogy nem önmutogatásra gondoltam, bár bizonyos fokig mi más, mint önmutogatás lehet az, ha véleményét nyújtja tálcán az ember? Egy-kettőre megkérdezhetjük: kit érdekel? Nos, ez az, engem is ez érdekel, mármint hogy érdeklődik-e egyáltalán valaki az iránt, amit írok? Van hatása, nyoma, utóélete a betűimnek? Vannak-e egyáltalán gondolataim, és azok olyanok-e, hogy mások gondolatai beléjük kapcsolódhatnak? Azaz akár arról is szó lehetne, hogy van itt egy heveny identitásválságban vergődő egyén, semmivel sem különbözik mindazoktól, akik állapotát osztják, talán annyi helyzeti előnye van, hogy lehetősége nyílt publikusan kísérletezni, nyílt színen tesztelheti, hogy egyáltalán érdemes-e bármihez hozzászólnia, vagy jobb, ha elmegy sáncot ásni, sapkát kötni, pudingot főzni, mert abban a műfajban maradandóbb eredményre képes. Lehet, hogy nincs hitem, vagy egyszerűen nem szeretem a hitemet mérlegelni.
– Bár mint mondod, verset régóta nem olvastál, ha már a kedvelt művekről van szó, melyek az általad szeretett kortárs szerzők, prózában vagy akár költészetben?
– Ezt könnyű elmondani, előre bocsátva, hogy nem vagyok a kortárs irodalomban, főként a kortárs világirodalomban jártas. Ezt azzal tudnám indokolni, hogy nem érdekel. Egyszerűen nincs annyi időm, hogy minden idők irodalma és a kortársak is beleférjenek, így választottam, és inkább a múlt felé húzok, legalábbis abban a kevés időben, amit mostanában olvasásnak szentelek. Sőt. Még ennél is nagyobb gazember vagyok, mert sokszor ahelyett, hogy „olvasnék”, csupán olvasgatok. Könnyű, szórakoztató írást, amolyan vonaton lapozgatni való zsebkönyvet, általában románul vagy angolul, hogy e két nyelvet el ne felejtsem. Így történt, hogy újabban Peter Mayle- vagy Stephen Clarke-„regényeket” olvastam, de ha kedvencekről kell beszélnem, akkor azt tudom elmondani, hogy egy Garaczi László-írást bármikor szívesen olvasnék, ugyanezt Esterházy Péterről már nem mondanám, bár az ő regényeit is szeretem, de valahogy hangulat kell hozzá. Günther Grasst is nagy lelkesedéssel olvasom, vagy Hrabalt, akit hadd emlegessünk itt kortársként. Ha vers, akkor Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Karafiáth Orsolya, Varró Dániel, Tóth Krisztina, Lackfi János – de csak óvatosan, mert, mint már említettem, rég nem olvastam érdemben verset. Azt hiszem, a humort, játékot, könnyedséget, sírva nevetést többre tartom, mint a komolyságot, alaposságot, súlyos tragikumot, örökérvényt, kínzó valót. Ha zsenialitásról beszélünk, akkor az én zsenim tarka ruhás vásári bohóc, akinek fél szeme sír ugyan, de akkora csodabogarakat ránt elő a legmeglepőbb helyekről, hogy minden gyerek lélegzete eláll tőle – és nem alagsori szobában görnyedő, komor jézuskrisztus, aki önnön vérével írja a világmegváltó Nagy Művet.
– És – karácsony lévén – milyen műveket tennél a karácsonyfa alá az olvasóknak?
– Karinthy Frigyest, Oscar Wilde-ot, Arany Jánost, Kukorelly Endre Samu-nadrágját, Janikovszky Évát, Mark Twaint, Kurt Vonnegutot, Lonely Planet zsebkönyvet, sok fotóval megspékelt szakácskönyvet, művészeti vagy műépítészeti albumot, a sakkfigurák kultúrtörténetét, enciklopédiát, Keats-összest, Az ezeregyéjszaka meséit, National Geographic fényképgyűjteményt, növényhatározót, fejtörő-antológiát, az éjszakai égbolt térképét, szabásminta-kollekciót, a repülőgép-gyártás történetét, filozófiai kislexikont, a Változások könyvét, a Káma Szútrát, a borok vagy sajtok Nagy Könyvét, mindenkinek a maga szájíze szerint. Ilyenkor nem is a könyv maga érdekes, hanem az, hogy kitaláljuk, mi iránt érdeklődik a karácsonyi „célszemély” igazán.
– Korábbi interjúkban és mostanában is nyilatkozol arról, hogy nem az irodalomból élsz meg, illetve nem is szeretnél abból élni. Miért vagy ilyen határozott ebben a kérdésben?
– Mert úgy érzem, az én szintemen kompromittáló az, ha kényszerből írt szöveget adok ki a kezemből. Persze így is vannak helyzetek, amikor ez megkerülhetetlen, de jóval kisebb mértékben, mint ha hivatásosan irodalomból élnék. Én írni szeretek, mégpedig akkor, amikor ihletem van hozzá, nem szöveget gyártani, mert muszáj. A muszáj-szövegeim felületesek, gyengék, lelketlenek és szégyellem őket. Nyilván, aki olyannyira tehetséges, hogy a szöveggyártásban is ihlettel állja a sarat, az nyugodtan élhet irodalomból. De nem szeretnék például átkozódva írni, mert közeleg a leadási határidő. Dilettáns lévén ragaszkodom ahhoz az érzéshez, hogy írni jó. Kínlódjanak csak a profik, én nem akarok epéből vagy izomból alkotni. (Hamvas Bélának van egy okfejtése arról, hogy vérbeli író soha nem örül az írásnak, hanem legalább karnyújtásnyi távolságból, hideg verejtékcseppekkel ideáktól barázdált homlokán, ír. Ez nem én volnék.) Fordításból és tolmácsolásból élek, és szoktam átkozódva dolgozni, tudom, mit jelent. De ennek ellenére szeretem a munkám, csak sokkal profánabb a hozzá fűződő viszonyom – hiszen az életem függ tőle, nem a lelki üdvösségem. Tudok napokig lustálkodni és utána éjt nappallá téve gürcölni azért, hogy amit a kezemből kiadok, az a lehető legjobb minőségű szöveg legyen. Végül is szövegekkel dolgozom, de a nyelvtan és az értelem úgymond matematikai berkeiben, a pontosság és gyorsaság katonájaként, és senkit sem érdekel, milyen a világnézetem, mit tartok szépnek, értékesnek, meghatónak, az pedig még kevésbé érdekel bárkit is, hogy magamról és a világban elfoglalt helyemről mi a véleményem. Szeretem a munkámat, mert nagyfokú szabadságot biztosít, még úgy is, hogy ennek időszakos rabszolgaság az ára, ha pedig hiba csúszik a dologba, az biztosan az én hibám, és én felelek érte. Az irodalomra visszatérve, ott talán leginkább az írás és az írásból való megélhetés szociális hátterével kapcsolatban vannak fenntartásaim. Azzal, ahogyan az írótársadalom rátelepszik az ember életére, ahogyan kiesik, kikopik az, aki nincs jelen, ahogyan lefejezik azt, aki más hangot üt meg, mint a csoportban elfogadottat, azt, aki képtelen „valahova” tartozni; és az emberi méltósággal szemben – ha már megélhetésről van szó – elfogadhatatlannak tartom azt, hogy valaki esetleg szubjektív okokból kifolyólag, mert X kritikusnak nem jön be az életműve, vagy mert Y költőtársnak nagyobb szüksége van valamely szerkesztőségi, egyetemi, szervezeti állásra, díjra, ösztöndíjra – nyomorogjon. Ha már nyomorgok, hát nyomorogjak azért, mert élhetetlen, lusta disznó vagyok, és nem azért, mert nem találtam el a kor ízlését.
– „Hobbiköltőként” is régóta írsz gyermekverseket, illetve a Napsugárnak, Szivárványnak állandó szerzője vagy évek óta. Amióta megszületett a kislányod – aki egyéves múlt – változott-e a gyermekeknek szóló költészethez való viszonyulásod? A gyermekverseid ihletője mennyiben a gyereked, illetve mennyire a saját gyermek-éned?
– Nem változott, nem mondhatom, hogy Tekla volna a versek ihletője. Viszont az történt, hogy mióta megszületett, kinyílt valamiféle kamaszkori kútfő bennem, és onnan elkezdtek valami eddig rám nem jellemző vers-szövegek csordogálni. Az ihlető nem feltétlenül saját gyermek-énem, bár ebből meglehetősen nagy adag jut az említett „ciklusba” – inkább az, ahogyan elképzelésem szerint a gyerek a világhoz viszonyul, ahogyan a világ fenyegetően körülöleli a gyereket, sokszor szinte megfojtja, a szeretet és gondoskodás jeligéje alatt. Azzal, hogy gyerekem született, talán többet gondolkodom azon, milyennek tűnhet ez a mi világunk a gyerek szemében, hogyan festenek a mi elvárásaink az ő elvárásaihoz képest, és hogyan lehet kisgyerekkel egy fedél alatt élni anélkül, hogy túlságosan megsértenénk vagy elrontanánk őt.
– Egy ideje Bukarestbe költöztél Kolozsvárról, és úgymond kívül állsz az irodalmi közéleten. Hiányzik neked Kolozsvár, illetve az itteni irodalmi élet?
– Hiányzik, de azt hiszem, ameddig Kolozsváron éltem, addig sem voltam túl buzgó szereplője az irodalmi színtérnek, sajnos nem jellemző rám, hogy tevékenyen követném az eseményeket. De lehet, hogy mégsem állok kívül az irodalmi közéleten, mert nemrég egy Bartis Attilával és Dragomán Györggyel folytatott beszélgetés tanúja voltam, igaz, hogy a tolmácsfülkéből, vagy hallottam, hogy Szálinger Balázs és Térey János jártak itt egy színházi bemutató kapcsán. Magyarán itt is volna irodalmi élet, a román nyelven folyóról nem is szólva, csak ez a másfél éves gyerekeket nem érdekli igazán, illetve az ő napirendjükkel összeférhetetlen időpontokban történik. Viszont akinek kell, annak az elektronikus médiában is bőven jut irodalom, szerintem nem annyira földrajzi meghatározottság, mint érdeklődés és időbeosztás kérdése az egész. És én ezen a téren sosem voltam túl erős. Kolozsváron sem.
– Mi az az élethelyzet, ami a te esetedben kedvez a versírásnak?
– A sok történéssel telepakolt életszakasz után következő egyedüllét, az olvasás, a magány, a fájó tapasztalat, a tanulság, az ősz, a messze földre való utazás, egy különös látvány vagy álom.
– Költészeted egyik legszembetűnőbb sajátossága volt mindig a kiváló formakultúrád. Első köteteidben szonetteket, hexameteres formákat találunk, és szinte mindig hatalmas lendületet ad a forma a verseidnek. Voltak időszakok, amikor kísérleteztél rímtelen versekkel is. Hogyan érzed: a kötött formájú verseket érzed inkább a saját terepednek, illetve kísérletezel-e mostanában a forma vagy a kötetlenség verzióival?
– Mondhatnám úgy is, hogy számomra a szabadvers sokkal nagyobb kihívás, mint a forma. A forma sokszor segít, de ugyanakkor önkényes úr is, beleágyazódik az ember fülébe-értelmébe, és diktál, és ha nincs erőnk kitörni a forma zsarnoksága alól, akkor szegény vers csúfosan elvérzik. Itt nem azt mondom, hogy le a formával, hanem azt, hogy a formát nagyon meg kell dögönyözni, szelídíteni, rázni ahhoz, hogy az eredmény elfogadható legyen. Persze, beszélhetünk arról is, hogy a szabadvers sem igazán szabad, legalábbis az igazán jó nem. Mindig kísérleteztem a kötött-kötetlen váltakoztatásával, és erről továbbra sem szeretnék lemondani.
– Azt is lehetett olvasni rólad, hogy prózaírással is foglalkozol. Az internetes blogbejegyzéseken kívül is tervezel valamit?
– Ó, mindig nagy szívremegéssel gondoltam arra, hogy esetleg írok egy regényt, de előbb megvárom, hogy megőszüljek.
LÁSZLÓ NOÉMI
1973-ban született Kolozsváron. 1996-ban végezte a kolozsvári BBTE bölcsészkarát, magyar–angol szakon. Önálló verseskötetei: Nonó (1995); Az ébredés előterében (1996); Esés után (2000); Százegy (2004). Műfordítás: William Butler Yeats versei (Európa, 2000; társfordító).
