1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Musz­ka Sán­dor Ennyi ha tör­tént cí­mű ver­ses­kö­tet­ének egyik-má­sik vers­sor a bul­ga­ko­vi es­ték­ről is­me­rős –  „Gye­rek­ko­rom­ból egy kert­re emlékszem”... „Zár­juk uram hát / Mint ban­kok az évet”... „Szól­jon e dal hát / Te­ró­lad Ivett” (Új­ra, Zár­juk uram, Ivett). Ugyan­ez a hang me­sél a kö­tet­ben vé­gig, 2x30 ver­sen ke­resz­tül, s e hang érez­he­tő­en egy­va­la­ki­hez tar­to­zik.
Ol­va­só, ha ke­zed­be ve­szed a köny­vet, he­lyezd ma­gad ké­nye­lem­be. Ha fe­jed­ben pusz­ta kö­te­les­ség­ből is né­mi el­mé­le­ti sab­lon len­ne a vers­ol­va­sás­ra vo­nat­ko­zó­an, mi­sze­rint pél­dá­ul csak a szö­veg lé­te­zik, sen­ki-sem­mi más, vagy: az ol­va­só te­remt ér­tel­met a vers­nek... nos az ilyen és ha­son­ló meg­fon­to­lá­so­kat most nyu­god­tan fél­re­te­he­ted.
Itt va­la­ki me­sél. Egy vá­gáns köl­tő a hu­szon­egye­dik szá­zad­ból? Vil­lo­ni ka­lan­dok kép­zelt hő­se? Bár­ki le­gyen is: a sza­vak mö­gött, avagy a sza­vak­ból kirajzolódik egy arc, egy én, aki jól meg­fér szö­veg­gel és ol­va­só­val egy­aránt. Me­sél ma­gá­ról, vagy for­dít­va: tör­té­ne­tek­ből te­rem­ti meg ma­gát. Egy nagy­ra duz­zadt, tö­re­dé­kes én szü­le­tik, mint ahogy azt Kopacz At­ti­la fur­csa, gro­teszk bo­rí­tó­ter­ve su­gall­hat­ná? Vagy hír­hedt ka­lan­dor, ki sze­re­tői név­so­rát hir­de­ti ki? Zsi­vány, ki vas­kos tré­fát űz, poénkodik?
Úgy tű­nik, a tet­szel­gés­nél, ma­ga­mu­to­ga­tás­nál mé­lyebb vo­ná­sai is van­nak a meg­idé­zett alak­nak: „Ko­csim két lá­bam / Ét­kem pap­sajt / Kút­víz bo­rom / S a nyol­ca­dik nap / Rossz tér­dem töb­bé / Nem bírt emel­ni /Egy árok­ba dől­tem / S du­gá­ba mind / Ter­vem hogy té­ged / S a ten­gert el­érem / Egy sze­kér sze­dett fel / A ti­ze­dik nap” (Sem­mi kü­lö­nös). Mert a ke­re­sés gesz­tu­sai is be­le­íród­nak a fik­tív élet­rajz­ba, mely e da­lok­ból, bal­la­dák­ból össze­áll. Ke­res­ni: a tár­sat és Is­tent. Pö­röl­ni né­ha mind­ket­tő­vel. És köz­ben él­ni va­la­ho­gyan. Szá­mot ad­ni a tör­tén­tek­ről,  szám­ba ven­ni és szá­mon kér­ni őket – mind­ez tes­ta­men­tum-sze­rű­nek tű­nik. Ta­lán az is. „Ké­szül a lel­tár” – hang­zik el Mú­lik cí­mű vers­ben, a kö­tet el­ső fe­lé­nek zá­ró da­rab­já­ban.
Ka­lan­dok, szen­ve­dé­sek, bű­nök, sze­rel­mek lel­tá­ra hát az Ennyi ha tör­tént? Én-te vi­szo­nyok lel­tá­ra? Ez utób­bi té­zis mel­lett szól­hat a kö­tet fel­osz­tá­sa, és a két al­cím, amely kö­ré a 30-30 dal szer­ve­ző­dik.
A Mint ki tük­ré­be kö­pött cí­met vi­se­lő el­ső rész több­nyi­re va­la­mi­fé­le ön­meg­ha­tá­ro­zás pró­bál­ko­zá­sa­it tar­tal­maz­za (Egy na­pon, Sem­mi kü­lö­nös, Fe­lé az ég),  fik­tív ön­arc­ké­pet, vagy ha úgy tet­szik: akár sors-ké­pet, mely szük­ség­sze­rű­en több­sze­mé­lyes – ma­gá­ba fog­lal­ja az anya alak­ját, a szin­tén meg­szó­lí­tott vagy a töb­bes szám el­ső sze­mély­be be­le­ér­tett ba­rá­to­kat és a tár­sat is. De „te­rep­nap­ló” (a szó az egyik vers cí­me) is egy­ben  ez a gyűj­te­mény, idő­ben s föld­raj­zi táv­la­tok­ban meg­szer­kesz­tett sors-tér­kép gyer­mek­kor­tól kór­há­zig és bör­tön­cel­lá­ig, Kézditől Ko­lozs­vá­rig, Győ­rig s a Moszk­va té­rig. Az élet-tab­lót si­rá­mok (Új­ra nap, Guátemálá), kri­mi- és nyo­mor-bal­la­da (Vissza­vált, Köz­ben) és szak­rá­lis-pro­fán fo­há­szok (Ér­tem, Per, Aludj) te­szik még át­fo­gób­bá, ál­ta­lá­no­sab­bá.
A má­so­dik rész, a Hány s hogy fér egy nő­be, be­il­lesz­ke­dik az el­ső „fe­je­zet”-ben  meg­te­rem­tett nar­ra­tív kon­tex­tus­ba és han­gu­lat­vi­lág­ba, és egyút­tal to­vább­író­dik ben­ne a „tör­té­net”. A paj­zán hang­vé­tel fel­erő­sö­dik, a já­té­kos­ság na­gyobb te­ret kap, és a paj­kos éne­kek könnyed­sé­gé­ben kis­sé fel­ol­dó­dik a ko­rább még­is­csak érez­he­tő ko­mor­ság. Azon­kí­vül pe­dig nem­csak fri­vol, ha­nem már-már szen­ti­men­tá­lis val­lo­má­so­kat-üze­ne­te­ket is ol­vas­ha­tunk itt (Üze­nem, Ma­radj, Meg­le­het), a ver­sek alap­tó­nu­sát azon­ban leg­in­kább a sze­re­lem, a szo­mo­rú­ság és az iro­ni­kus tré­fa ke­ve­re­dé­se ad­ja meg (ld. Igen sze­rel­mem). A kö­tet­zá­ró vers (Őr­zök s hi­á­ba) nem­csak a sze­re­lem-té­mát sum­máz­za, ha­nem ko­ráb­bi mo­tí­vu­mo­kat is fel­idéz (bor­dély­ház, bör­tön, kór­ház), be­fe­je­zé­sét pe­dig sors-összeg­zés­nek vagy akár ars po­e­ti­cá­nak is te­kint­het­jük: „Ősz van s cel­lám­nak / Fa­lán a nap­fény / Egy­re vé­ko­nyabb / Csí­kok­ban pász­táz // (...) Na­gyon sze­ret­lek / Kar­co­lom pléh­vel / Lí­rám a fal­ra / Míg szét­megy az ágy­tál”.
Így fe­je­ző­dik be a tör­té­net, mely alig­ha to­vább­ír­ha­tó, ki­egé­szít­he­tő. Mint­ha egy má­sik tör­té­net­nek kel­le­ne kö­vet­kez­nie ez­után, vagy leg­alább is már nem bör­tön- és kór­ház-da­lok­nak, nem Ivett­nek és nem Adriannak. De ez csak ta­lál­ga­tás, a meg­ló­dult fan­tá­zia spe­ku­lá­ci­ó­ja.
Ha­son­ló­kép­pen fel­öt­lik az a kér­dés is, hogy mer­re moz­dul el a mos­ta­ni­hoz ké­pest az ed­dig vi­szony­lag egy­sé­ges, mond­hat­ni egy­ne­mű for­ma­vi­lág. Mert az Ennyi ha tör­tént köl­tő­jé­nek (túl azon, hogy hang­üté­se gro­teszk, iro­ni­kus, paj­zán, vagy né­hol bo­ron­gós) vál­lalt at­ti­tűd­je az egy­sze­rű­ség. Nem bom­basz­ti­kus ké­pek­kel, nem bo­nyo­lult met­rum­mal vagy csen­gő-bon­gó rí­mek­kel ka­cér­ko­dik. Ha­tá­sa in­kább a ter­mé­sze­tes­ség ere­jé­ben rej­lik, a könnyed ze­ne­i­ség­ben, a kis­sé ha­nyag, fesz­te­len mo­dor­ban. Mon­dan­dó­ját a rö­vid so­rok, a la­za szer­ke­ze­tek, mon­dat­fosz­lá­nyok te­szik nem­csak élő­be­széd-sze­rű­vé, ha­nem egy­ben ta­lá­nyos­sá is. A kér­dés ta­lán va­ló­já­ban nem is több, csu­pán annyi, hogy az új­don­ság ere­jé­vel ha­tó, bel­ső lük­te­tést sem nél­kü­lö­ző hang mi­lyen pon­to­kon mó­do­sít­ha­tó, va­ri­ál­ha­tó, fi­no­mít­ha­tó avagy éle­sít­he­tő, mi ad­hat ne­ki egyé­nibb, össze­té­veszt­he­tet­le­nebb ka­rak­tert? To­váb­bá: hol és me­nyi­re fe­nye­ge­ti ezt a faj­ta köl­té­sze­tet a ba­na­li­tás, a sab­lo­nos­ság ve­szé­lye – akár kép, akár hang­zás szint­jén – (itt pél­dá­ul az Új­ra cí­mű vers­re gon­do­lok: „Egy ház­ra em­lék­szem az asz­tal te­rít­ve / A meg­szelt ke­nyér­re s az áj­ta­tos bor / Sza­vak ízé­re egy lány­ra em­lék­szem / S üres szo­bák­ra mit el­nyel a por”)?
A leg­ele­jén azt ál­lí­tot­tam, hogy az ol­va­só ké­nye­lem­be he­lyez­he­ti ma­gát, ami­kor ke­zé­be ve­szi a köny­vet. Mi­ért? A fen­nebb em­lí­tett jel­leg­ze­tes­sé­gek mel­lett leg­fő­kép­pen ta­lán azért, mert va­la­hogy pi­hen­te­tő, fel­üdí­tő az a szin­te pa­ra­dox na­iv de­ka­den­cia, mely az Ennyi ha tör­tént ver­se­it szin­te tel­jes­sé­gük­ben jel­lem­zi (áll­jon itt il­luszt­rá­ló pél­da­ként egy intertextus, az Így lett című vers né­hány so­ra: „Ké­sőbb a pén­zed / Vitt ki s sze­ren­csém / Ha­son a vám­nál / Több hé­ten át // ››Konok te né­kem / Mun­kát sze­rez­tél / Min­den baj eb­ből / Szár­ma­zott lásd‹‹”).
Azt hi­szem, ez a na­iv de­ka­den­cia és a hu­mor te­szi, ked­ves ol­va­só, hogy eny­he fin­tor ül ki ar­cod­ra, s ön­ma­ga­dat is frics­ká­zó mo­soly moc­can szá­jad szög­le­té­ben. Mint­ha megbocsájtanál egy perc­re ma­gad­nak és az em­be­rek­nek úgy ál­ta­lá­ban, ami­ért né­ha go­no­szak és os­to­bák.

Musz­ka Sán­dor: Ennyi ha tör­tént. Er­dé­lyi Hír­adó Ki­adó, Ko­lozs­vár, 2005.