A három Párka Múzsákkal fecserész a fonóban,
dudorásznak régi, de szép dalokat,
perdül a rokka, a Végzet Asszonyai lenből fonalat szőnek.
A vak Teiresziász az ablak alatt könyököl somfa-boton
s várja, mit fon a sors, és mit pletykálnak a Múzsák.
Holdteli éjjel, napteli nappal váltakozik
és a Párkák az emberi élet szálát
mérik, fonják, vágják alkonyulattól hajnalokig
és az életeket, mint fonalon lógó bábut
rángatják, ide-oda rántják:
BÁBSZÍNHÁZ A VILÁG – mondják szelíden
s nyissz!
Epilógus:
Párnás olajfaülőkén hintázik Ulysses, szundít a székben,
s ha megébred, a Szirének dalait fütyörészi (bolygó dallam a házban).
A sok-sok Oidipusz-unoka sárkányt ereget a dombon,
ő maga kis öreg, a lencsét igazítja meg orrán, hogyha lecsúszik,
mert rejtvényt fejt a kisasztalon épp a homályban, s mindre tudja a választ!
Prométheusz a fásszínben aprít, köszvényes ujjaival
nehezen fogja a fejszét, hátán izzadtságtól sötétül foltban az ing,
vaslábú kályhája alatt már macska melegszik.
Ariadné sálat kötöget, néha terítőt horgol a padkán
olcsó fonalakból, s dorgálja a cirmost,
ha a gomolyát bontja és összebogozza a szálat.
Thészeusz olykor leoson oda, hol a szörnyfejű Sötét lakozik,
pálinkát iszogat, hogy félelmét messze elűzze,
s nehezen tapogatja a lépcsőfokokat visszafelé
és olyankor egész nap az emberek útvesztői között tekereg.
Léda fehér ludakat töm, köténye zsebébe gyűjti tojásaikat,
karjával kisimítja homloka ráncaiból a fehér hajakat,
miközben rántottát sütöget.
A fogatlan Tantalosz almát hámoz gyöngyháznyelű késsel,
s halkan szidja ügyetlen, remegő kezeit és az isteneket.
Ikarosz cserepet vált a tetőn, a létra legtetejéről,
tarkóját nap süti, s éjjel
bevizel az ágyba, ha zuhanást álmodik.
Sziszüphosz, hogy agyonüsse a lomha időt, legyeket
csapkod betekert újságpapirossal, és mikor eljön
az éjfél, s nem tud aludni,
tehenek lába nyomát számlálja az égi Tejúton.
A vén Niobé fényképeket vesz elő játékdobozokból,
ha kint szomorú az idő és esik éppen,
nézegeti háborúban elesett fiait, kicsavarja
puha tincseiket a papírból, s végigsimogatja, mint hűséges kutya szőrét.
Szénásszekere tetején Ixión fekszik a hátán,
nézi a felhők hajlatait, pamacsát,
és mosolyog, mert rámosolyogtak a vattacsomó-idomok.
Borotvatükörben Narkisszosz nézi magát,
s ha a penge megvágja az arcát,
felsziszegését a néma falak Ekhója visszaveri,lemossa magát,
s nárciszból párolt balzsamolajjal keni be sebeit.
A vak Teiresziász pedig ablak alatt fülelődzik, hallja a jövő muzsikáját,
s félütemekből is ért.
