Előhang,
avagy egy világíró
viszontagságai
Don Armando Cortecan y Verderim és mindezek felett a világ tengelye és a világkerék is megemlíttetik
A bárót magára hagyta Yesabel du Anaconde és három vitéz kapitánya, és felvonult a fedélzetre, hadd alkossa világukat újjá, szebbé, nemesbé. Alighogy megvetették lábokat a pádimentomon, ímhol jöve vörösszakáll, a bivalyerejű, a fedélzetmester. Sietett feléjük lélekszakadván az izgalomtúl így fújtatott:
– Nem tudom, hogyan, Admirális – hebegte rőt szőrű Magnusson, a fedélzetmester – de egyik minutáról a másikra de Floraga csolnakosai körülöttünk termettek, legalább tizenkét dereglye, mindenik hat jól képzett fegyveressel.
– Miért nem jelentette eddig? – mordult fel Yesabel és három főtisztje, szinte egy emberként.
– Tán oly buzgósággal érkezének, oly hirtelenséggel támadt a veszedelem, hogy nem vala idejök szólani? – tartotta magánál a szót Aberra márki kérdezvén-következtetvén.
– Így igaz, nagy uram, ahogy mondja. Igen ám, de a hadi cselt lelepleztük, nesztelen csolnakos jövetelöket, a támadást visszavertük, sokukat vasainkkal általütöttük, egyéb hányaduk vízbe veszett, csakhogy a mi derék vitézeink közül is nem kevesen elhullottak.
– Hány fegyverforgató emberünk maradt? – firtatta a mylady a leginkább húsába, esetleg lényébe-lényegébe vágó kérdést.
– Úgy másfélszáz, Yesabel du Anaconde admirális – válaszolt a derék altiszt.
– Ajaj, sóhajtott az admirális, majd így vallatta tovább a robusztus hadfit, de asszonyi bájjal, kellemmel mint hájjal kenegetvén – legalább sikeredett foglyokat ejteni, kiket esetleg kérdőre vonhatnánk?
– Kisasszon, haat hová gondú. Ezök a derík fiúk mindöt bezonnyal aatkűték a mósvilógrá – reszelt bele tuskólábú kampókéz kapitány, azaz Jacques Calouche érdes hangja az óceánum sós zamatába.
– Így igaz, Calouche kapitány, de egyet mégis elfogtunk Don Armando Cortecant, a kényúr de Floraga herceg ürdüngös bal kezét, ez álnok alak vezénylette a csolnakosokat – tette hozzá Magnusson fedélzetmester büszkén, utoljára tartogatva a hadi csemegét, a nagy jelentőségű fegyvertényt.
– Ez igen – búgott a széphölgy fátyolos altján, vénuszi orcájára kéjes mosoly ült. – Vezessék elém – parancsolt.
Tüstént két markos legény ugrott, s már vonszolá is fel a hajófenékzetrűl a nevetségesen különös, ugyanakkor kínosmód gúzsba kötött cirka öt és háromnegyed láb magos, csuklyás férfiút, úgy hajították Yesabel du Anaconde egyedülállóan tökélyidomú lábai elé, mint egy rongybabát. Nos, Yesabel, az elébb említett páratlan, kifogástalan és mintaszerű járószerve közül a ballal akkorát rúgott Don Armando Cortecnba, hogy az hosszasan, fennen hangon nyöszörge. Ellenben a nagy elántól, melyet szépívű billentése okoza – mármint a Cortecáni félbe, ki tudja alfelébe vagy fel(ső) felébe – a hölgy nádszál derekán a fehér ing hullámzott, mint az általa imádott tenger, csípeje ringott, mint hajói eme nagy vízen és tomporának kerülete riszált. – Nos, Aberra és Perverza, most szükségünk léssz míves szépművészetükre – szólt kíméletlenül a mylady mint Nemesis.
A sejtelmes buzdításra Aberra márkinak se kellett több, egy óriási ki tudja honnét elősuvasztott karót kezde hegyezgetni a bal kézfejét bitorló élesre fent pengével. Perverza vicomte pedig egy szintúgy ismeretlen eredetű gigászi acélkereket görgetett fel s alá, nem kis (a)célzatossággal. Szegény (szegény?) Armando Cortecan szemgolyóbisait csak-úgy meresztgette a rettenettűl, a testi kíntúl egyfolytábani nyögdécselések közepette.
– Don Cortecan, maga angyalszavú-ördögszívű, ocsmány, spioni, pondró – csengett Yesabel du Anaconde kedves hangja, akár az igazságosztó Themiszé, rettentő megvetéssel elegyedve – sekélyes, álnok lénye most felmagasztosul, én üdvösségre kárhoztatom. Eme póznára – és egyik ujjával a tűvé hegyesített cölöpre mutatott – mint axis mundira, tűzzük alfele fekete lyukán keresztül, hogy a világ tetejéről tekinthessen alá, de hogy el ne szakadjon teljesen a létforgatagtól, eme világkerékbe meg… törjük, aprítjuk, zúzzuk bele – és bal mutatóujjával az acélkerékre bökött.
– Kegyelem, kegyelem – óbégatott Cortecan.
– Ön sem kegyelmezett nekem, mikor irántam gerjedezett, megzsarolt, beárult, hiába kérleltem, azóta szégyenbillog villog rajtam – itt hangja kissé megremegett.
– Most is gerjedezem – győzedelmeskedett tán az élv a félsz fölött, Cortecan agyi velejében? Hát ezt tükrözi válasza.
– Ostoba – csak ennyit mondott Du Anaconde admirális, most már keményen, gőgösen.
– Találkozunk mi még, te kis, főúri cafka, bezzeg a granddal hetyegtél, ő jó volt neked, hisz főnemes. Hogy lettél te kommandáns nőkönnyű nőcske létedre az első a kapitányok között. Minő származás vagy te, miféle rangot örököltél?
Fölöttébb titokzatos, hogy az elébb még igencsak beszari Don Armando Cortecan mily hirtelen átválta megvetést fröcsögő szarkazmusba. Meg volt rá az oka, ugyanis lebernyege, belbekecse legbelső rekeszében éles spádé rejtezett, amit még Du Anaconde, szemfüles legényei sem vehettek észre, mikor is lefegyverezték.
Alig rezegtették meg a levegőt Cortecan csúfolkodó szói, a vitorlást iszonytató ágyúdörgések rázkódtatták meg. Bosszúsan ívelte át az ágyúszót Yesabel erélyesedő hangja:
– Ezek de Floraga ágyúi. Ezt a férget lódítsák vissza a hajófenékre, majd holnap elintézzük. (Úgy is tettek, de a féreg csak diadalmasan vigyorga.) Aberra márki – folytatta az admirális – és maga, Calouche, bontsanak vitorlát hajóikon, uraim, részesítsék méltó fogadtatásban, Camille de Floraga-Diablo herceget.
Miután a márki és a kalózkapitány visszatért saját hajójára, a mylady ily szókat intézett Perverza vicomte-hoz:
– Vicomte, én most lemegyek Vogüssen báró kajütjébe, fontos megbeszélnivalóm van véle. Távollétemben, kérem, kommandírozza e parancsnoki hajót.
– Rendben, kisasszony – csattogott a fekete lovag, gúnynevén Rokfort azaz Peer de Perverza vicomte hangja acélosan.
Yesabel mesél,
mesél és mesél
ezenközben de Floraga herceg jellemére is némi fény derül
Yesabel kisasszony valóban visszament Vogüssenhez. Egészen a báró közelébe telepedett, Vogüssen érezte testmelegét, forró leheletét, lélegzetitől egyenletesen hullámzó gömbölyű keblei érintették izmos karját, kemény-puha, tömör, formás, dús combjai térdét bizsergették és a hölgy mesélni kezdett: – Tudja, Jean-Claude, én egy elszegényedett nemesi családból származom. Apám csak bajvívó tudását s titkos vágásait hagyhatta örökül reám, fiút akart szegény, mindene volt a tenger, a vitorlások, a tiszti kar. Ahogy kezdtem serdülni, észrevettem, hogy a férfiak bámulnak engem, fürkésznek, vizslatnak, vetkőztetnek pillantásaikkal, egyre rátartibb lettem, persze védekezésből, de akivel a szükség úgy hozta, vagy esetleg tetszett, kedves voltam, sőt kacérkodtam, ám Jean-Claude, semmit a kéznek, képzelheti… csak egy bizonyos határig. – A báró csak csöndesen figyelte a tüneményes hölgyet. Nézte, hogy formázza a szókat húsos ajkaival, s milyen finoman, dámaian gesztikulál. – Jean-Claude, tizenhat évesen hozzáadtak az ország leghatalmasabb, legbefolyásosabb földbirtokosához, Camille de Floraga-Diablo herceghez. A herceg nagyon jóképű volt s daliás, szinte egy óriás, még önnél is magasabb, nékem mindent megadott, mit szemem, szám s lelkem kívánt. Fényűzést, kényelmet, ruhát, ékszert, vagyont s persze rangot, mert megőrült a testemért, persze én is odáig voltam tőle, csak hát idővel sajnos rá kellett ébrednem, hogy de Floraga herceg képmutató, intrikus, álnok, sőt kegyetlen, és nemcsak harmatos testem minden porcikáján akart hárfázgatni, hegedülni, hanem a lelkemet, az elmémet is valami setét üzelmekkel akarta bódítani, fertőztetni sőt felettébb uralni. Jean-Claude, a saját lelkét eladta Beliálnak, az ördögök fejedelmének, a jobbágyait, a házanépét, a cselédjeit sanyargatta, bántalmazta. Addig ármánykodott, míg Floragh-Nerveuve tartomány helytartójából, teljhatalmú urából az ország második emberévé nem lett, sőt őfelsége a király szörnyű, hipnotikus befolyása alá került, gyakorlatilag De Floraga bábja lett. Én mindez alatt továbbra is élvezhettem rettentő, roppant kegyeit, tejben-vajban fürösztött egy bizonyos bálig. Tudnia kell, Jean-Claude, hogy a tébolyodásig féltékeny volt, leghűségesebb hűbéresével, Don Armando Cortecan y Verderimmel állandóan figyeltetett, aki egyébként bűnös gerjedelemmel hevült irányomba, csak várta az alkalmas időt, mikor állíthat csapdát, hogy ártatlan testedényembe lötytyinthesse buja szenvedélyét. Történt pedig, hogy De Floraga herceg, a királyi udvarba, a Királyi Testőrtanoncok Oskolájának évadnyitó báljára volt hivatalos, ám valami halaszthatatlan obskúrus ügy miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak, így én voltam kénytelen képviselni a De Floragákat, s ez nekem örömömre is volt, mert igen szívesen esmérek meg karddal jól bánó ifjakat, főleg leendő testőröket. Képzelje el, Jean-Claude, volt ott egy előkelő idegen, egy idősödő grand, nagyon vonzó férfi, én az apámat láttam benne, elgyengültem az átható tekintéséből elővillanó bölcsességtől, hát véle táncoltam egész éjjel és pezsgőztem. Egy kicsit kacér is voltam, de mindössze tizennyolc éves, ugye megérti báróm, de ami igaz, az igaz, a szigorú etikett szerint szégyenfoltot ejtettem a férjem s a de Floragák nagyra becsült főúri nevén. Mondanom sem kell, a spioni, hivatalnoki don Armando Cortecan résen volt, és mindent kilesett. Az alávaló szolga, Jean-Claude, úgy gondolta, hogy most itt az alkalmas idő, hogy megkaphasson, megzsarolt, mondván, ha néki adom magam, nem árul be a férjemnek, mi sem természetesebb, gondolhatja, hogy nemet mondtam, hát ő be is árult, De Floraga házi őrizet alá helyezett és a karomra üttette a paráznák bélyegét. Du Anaconde kisasszony felhúzta bal karján az ingujjat, s valóban, a könyökhajlat felett egy arasszal ott díszelgett valaminő billog.
A báró csak annyit tudott mondani, hogy:
– Hűha.
– Látja, báró, így saját rendemből kitaszíttattam, földönfutó lettem, vagyis inkább lennék, ha megpillantanák, de így is borzalom, bal karom sohase lehet fedetlen, szörnyű így élni, báró, hogy az embernek mindig van valami takargatnivalója. Mindenesetre a házifogságból kijátszva megszöktem, csatlakoztam a király fiához, a daufinhoz és maroknyi csapatához, kik harcolnak az önkény ellen, Floraga trónbitorló ármánykodásai ellen, hogy visszaállítsák a kiválóság uralmát, az igazi királyságot, így hát, apám kívánsága mégiscsak teljesült, tengerésztiszt lettem, a királyi felszabadító flotta parancsnoka.
– Minek köszönhetem, hogy ennyire a bizalmába avat? – szólalt meg végre a báró.
– Ravaszka, mintha nem tudná, mintha nem mondtam volna ezerszer, maga nagyon fontos ember, báró, láttam magán, miközben elbeszéltem életemet, úgy nézett rám, mint aki ismer régről, mint aki tudja mindazt, amit elmeséltem.
– Kegyed valóban a vesémbe lát, mindezidáig azon morfondáltam, honnan ismerős ez a párjanincs-világszép arcocska, mármint a kegyedé, de rá nem jöhettem.
Amikor a jobb láb
nem tudja, mit tesz a bal
az egyik legelképesztőbb lázadásról
Az épületes, magvas beszélgetést vala-miféle, úgyis mondhatnám egyszerűen, egy kopogtatás szakította félbe.
– Tessék – engedett szabad utat Yesabel a bebocsátást óhajtó zörgetésének. A kopogtató büszkén lépett be az ajtón. – Ó, Aberra márki, kerüljön beljebb. Remélem, jó híreket hozott. Én bízom az ön hadvezéri géniuszában, foglaljon helyet, Albert – biztatta kedvesen a hölgyadmirális.
– Köszönöm – Aberra leült. – Csakúgy belevágnék in medias res. De Floraga kormányzó három gigászi vitorlásbúl álló előcsapatját pozdorjává zúzánk, csak De Floraga vezérhajója – mely közibénk dugá ivoros orrát – marada épségben, ám milliom sebbűl véreze. Mindezeket tetőzvén felette igen nagy zsákmányt ragadozánk, de Floraga herceg hírös-nevezetös sámpányer-gyűjteményét – mit még az árnyékszékre is magával hurcoltata –, annyira meg nem szűnt gyönyörködni benne, most ott sorakoznak a hajófenéken.
– Bravó, bravisszimó, drága Aberrám. – Yesabel ujjongott, kecses, kesztyűs kezével tapsikolt.
– Ha megbocsájt, asszonyom, én most távoznék nyugodni, holnap nagy nap virradand reánk, hisz tudja kegyed, újhodott buzgalommal szükségeltetik a karót míretre faragni amaz imposztor, veres posztó Don Armando Cortecan kínyes likának csiklandására. – Közben Aberra kéjesen lihegett, a bal kézfejét helyettesítő pengét is mozgásba hozta.
– Ez nagyon fontos, Aberra márki, látom, egész felbuzdult, menjen csak pihegni. – A márki így hát el, zihálva-lelkesedve.
– Báró, nem iszunk ennek örömére egy butélia sámpányert? – csendült föl ismét Du Anaconde kisasszony kedves hangja. Von Vogüssen nagymérvű fejével igenlően biccentett. A széphölgy megrázott egy helyre kis csengettyűt és máris a szobában termett egy vállas, daliás, széparcú setétszőke legény, amolyan tizenhét év körüli siheder.
– Parancsára, mylady – lelkendezett kamaszos lendülettel a fiú. – Várjon egy kicsit, Candide… ugye milyen aranyos? – affektált a hölgyadmirális Vogüssennek –, ő a szárnysegédem, hadapród, tengerésztiszttanonc. Candide de la Cybourghe első tiszt, gascogne-i, nemesi családból, olyan, mintha az öcsém lenne.
– Uram – bólintott Candide a báró felé.
– Alászolgája – Vogüssen felállván, szertartásosan főhajtva viszonozta a köszönést.
– Kérem, Candide, hozzon egy palack sámpányert a legkiválóbból.
– Igenis, asszonyom. – Candide perdült-fordult, hamarosan betoppant a szénsavas nedűvel és a poharakkal.
– Maga, Candide? – vetett egy kedves pillantást a széphölgy az ifjú elsőtisztre.
– Nem kérek, köszönöm a szíves invitálást, asszonyom. Kérek engedélyt a távozásra.
– Menjen csak, Candide, menjen. – bíztatta melegen az admirális kisasszony a hadapródi elsőtisztet.
Candide távozta után Vogüssen töltött a poharakba. Koccintásra emelték a kelyheket. De mielőtt összecsendült két pohár, Yesabel de Anaconde kisasszony, jelenleg admirális, így búgott ünnepélyesen azon az istennői hangján: – Emelem poharam a műre, a művére, azaz az eseményhorizontra, a létesülésre, ami úgy kell, hogy táncoljon, ahogy fütyülünk mi ketten, Jean-Claude. – bíztatóan és egyben nagyon csábosan nézett a márkira, azokkal a nagyon kékekkel.
– Igyunk erre, kedves Yesabel – helyeselt Vogüssen báró.
Most már valóban csörrentek a serlegek, nagy átéléssel kortyolgatták a remek italt. Egyszer csak Vogüssen ara lett figyelmes, hogy a hölgy finom kezében terpeszkedő délceg pezsgőspohár izegni-mozogni, fészkelődni kezd, csúszkálni, sikamlani, mint egy kifogott halacska.
Nézze, mademoiselle, a pohara – szólt figyelmeztetőleg a báró. A hölgy ügyet sem vetett rá, behunyt szemmel a sámpányer ízének, az élvezetnek adta át magát.
– Báró, érzem, ahogy végigfut a testemben ez az isteni nedű, most a bal lábamban bizsereg, oly izgató, ahogy a véremmel egyesülve folydogál ereimben. Amint ezt kimondta, egyedülállóan gyönyörűnek teremtett táncosnőforma bal lába: hengergömbölyded, masszív, tömör combja, formatervezett lábikrája; eme zsírmentes, pihés, bársonyos, hús- és izomköteg íves, eleven tartópillér rángatózni, vonaglani, fickándozni kezdett. Hol tiszta erőből megfeszülő rüszttel a mennyezet, sőt a menny felé mutatva meredezett, miként egy balerinának. Hol mintha indulni akarna, távozni a testtől, vagy hajlított térddel a comb emelkedik, a sarok hátratolódván, csak ippeg talajt érinteni kecses, boltos lábfeje nem akar, szép lábbal szép léptet formázni semmiképp, nos, mindezen szomorú tények fényében hiába próbálkozott széplábú admirálisunk felállni, esetleg járkálni, csak a jobb lába volt a sajátja, csak az engedelmeskedett néki. Aztán az utolsó negyedben záróakkordként a bal lába visszatért a merev mennyezet irányábani meredezéshez. És ez óránként, periodikusan ismétlődött, ballábmozgatódás, ficánkolás fel-le, távozni akarás, majd nyújtott lábbal felfelé meredés. Ki tudja, hány óra telt el ily szerencsétlen állapotban, de mindenesetre megérthető, hogy Yesabel szép, vénuszi arcára kiült a rémület, bizarr látvány lehet, gondolta katatón-merev ég felé mutató bal lábával, mert most épp ebben a szakaszban éktelenkedett a parancsmegtagadó láb, ekként sápítozott, önmagára a megszokott nyugalmat erőszakolva:
– Balsejtelmeim vannak – próbálkozott igéző, most épp dühtől villogó, kék szemeivel a nyomatékosítás kedvéért nagy, de kecses kontúrvonalak közé ékelt bal alsó végtagjára pillantani, mely alsó végtag létére, igencsak felfelé volt ugyanannyira, hogy a csizmát formássá idomító rakoncátlan vádlija ovális peremével üderózsaszín porcelánbaba-arcát cirógatta.
– Vajon mit forgat, báró, abban az okos fejében? Vegye már át a hatalmat agya írói bugyrában – a hölgy hangja most parancsoló volt, enyhén hisztérikus, ez persze érthető, ki nem lenne az ily fránya helyzetben. – Azon leszek, kisasszony – így a báró. – Azon leszek, azon leszek – morgott gúnyosan a delnő – nagyobb tetterőt várok öntől, Jean-Claude – függesztette a márkira haragvókék szemeit, de azok most inkább méregzöldbe játszottak.
Alig hangzottak el a hölgy villogó szemmel kísért szemrehányó szavai, velőtrázó sikoly rázkódtatta meg a vitorlást, némileg képletesen szólva.
– Hallotta? Mi ez? – A báró tudatlanságát illusztrálandó karjait széttárta.
A hallgatag halott kém
hallgat, mert nem is szerepel a történetben
– Azonnal fel a fedélzetre! Segítsen! – kommandírozott az admirálishölgy. – Hadd kapaszkodjak a nyakába, valahogy fel kell vergődnöm egylábasan is a tatra. Hát nyakába vette a lábát, úgy sietett, és ez most sajnos szó szerint értendő. Fent szörnyűséges látvány fogadta őket, Candide de la Cybourghe elsőtiszt teste véres cafatokban, szanaszéjjel hevert a ferdekken. A legénység fejetlenül – akárcsak Candide szétszabdalt porhüvelye, csak az egyhelyben marada – rohangált fel s alá. Ekkor Yesabel admirális így szóla: – Alattomos fattyúk, kurafiak, ezt nem felejtem el soha – dörgedelmezett konok, kegyetlen elszántsággal a pillanatnyilag láthatatlan ellennek a máskor oly kedves, érzéki női hang. – Bocsásson meg, Candide – most e hang újra lágyabban, halkabban csengett –, jobban kellett volna vigyáznunk önre – közelebb igyekezett hajolni Candide földi maradványaihoz, csakhogy ahhoz le kén guggolnia, de az egyetlen használható lábbal elég nehézkes, ám ez néki sikerült, mert igen ügyes admirális, csak át kellett tennie a lábát a bal válláról a jobb vállára.
– Harmatos teste most darabokban, de ne aggódjon, összeszerkesztjük, bebalzsamozzuk – beszélgetett még mindig Candide-dal, a jelenleg hullával. Ekkor már ott állt mellette, ezért Vogüssen környékén is Peer de Perverza vicomte, a Rokfort és rőtszőrű Magnusson a fedélzetmester, Aberra és Calouche oly mélységesen aluvának s nyugodának, hogy fel sem ébredhetének nemhogy a matrózok nyüzsgésire, de még a mizerábilis Candide halálsikolyára sem. – Ó, jaj, szegény kölyök – sajnálkozott Peer de Perverza vicomte – mi lelte a pórul járt apródját, miféle hasogató lelés… Mylady, az ön lába meg tizenkettőt mutat, a sákramentomát!
– Mit foglalkozik az én lábommal, inkább jobban vigyázott volna a hajóra, nem magát bíztam meg a parancsnokolással? – förmedt rá du Anaconde az őszintén lamentáló Rokfort vicomte-ra és minden válasz lehetőségét elvágván, így szólt valamivel megbocsátóbb hangnemben:
– Hagyjanak magamra, ön is, Vogüssen – talán a nagy megrázkódtatásra vagy mi a Belzebub, a kiváló hölgyből kiszökkent a szép lába szárát az égboltnak feszítő, katatón görcs. Amint újra engedelmes bal lábbal Candide csinos darabjai felett siránkozott, a változatosság kedvéért izomzatos, idomzatos, kellemdús bal karja kezde bénává zsibbadni tragikus hirtelenséggel, úgyhogy máris válltól lefele csakúgy lógott, abszolúte mozgásképtelenül, formózus, szálfaegyenes-gerinces törzse mellett.
– Mily balvégzet üldöz engemet? – kiáltott inkább dühödten, mint kétségbeesve.
Részletek a készülő Pustula Moderna című regényszerűségből
