– részlet –
Dallamos, erőteljes női nevetés hangzott fel valahol a közelben, Szindbád pedig maga is derűsen kereste a hang forrását: olyan fehérnép nevetése volt ez, aki ebéd után kimártja a házikenyérrel a tányért, s szemrebbenés nélkül vágja el a tyúk vagy a hűtlenkedő férj nyakát. Az érett asszonyok többsége persze ilyen volt – ezért voltak képesek őszintén és mesterkéltség nélkül nevetni a legvaskosabb tréfán is, amennyiben az „állta a helyét”.
Talán ezért is érezte Szindbád ennyire jól magát e nép között: mert számára is fontos volt a nevetés képessége, s itt minden hajós és harcos tarsolyában hordozta ezt a képességet: a legváratlanabb és legodanemillőbb pillanatokban is képesek voltak őszintén felkacagni – egyszerűen nem létezett olyan, ami miatt érdemes lett volna egy csattanót kihagyni. Leginkább talán az a helyzet a jellemző erre, amikor késsel a bordái között támolyog ki a legény a kocsmából. Fáj-e erősen, komám? – kérdi aggódó barátja. – Csak ha röhögök – sziszeg a legény.
Fölöttébb ritkán mosolyogtak ezek az emberek. A mosolyt meghagyták visszafogottabb, csiszoltabb, önbizalomhiányban szenvedő népeknek: itt a nevetés, kacagás, röhögés, legenyhébb esetben is a vigyorgás volt a divat, hangosan, látványosan és felszabadultan. Tanult emberek leginkább helyzetkomikumnak nevezték volna a székelyek humorát – a tanult emberek ezen véleményén megint csak ropogósat nevettek, ahogyan azon a társadalomkutatón is, aki egy alkalommal hosszú és izzadmányos könyvben fejtette ki: tulajdonképpeni székely humorérzék nem is létezik. E tézis egyszerű cáfolataként azonban elég volt ránézni a szerző gyomorbajos arcára, és ilyenkor szánakozó derű szállta meg újra a székely lelkeket. Megbocsátottak neki, akár az angol nagykövetnek, aki erre jártában előadást tartott a kisebbségi létre kötelező másság iránti befogadásról, amire nyájas válaszként érkezett a baráti kioktatás a közönségből: „nem jól beszélsz, jó gyermek…”
Helyzetkomikum, fekete humor, csipkelődés, önirónia, sovinizmus – mindez mind benne volt ezekben a ropogós kacagásokban, és még további jónéhány adalék is. A székely vicc lassan márkajelzéssé vált még azok között is, akik nem igazán értették, a köményes pálinka és a kürtőskalács mellett vitte el a sosemvolt nép hírét, s faragott belőlük mitikus Gargantuákat. „Vicc volt-e ez, vagy való, komám? – kérdezte a gyimesi juhász a társát, miután az jól fejbecsapta a pásztorbottal. – Ez bizony való, komám – válaszolja zordon amaz, mire előbbi megkönynyebülten sóhajt fel: – Na, akkor jól van… mert viccnek erősen hülye vicc lett vóna…”
Hát, igen. Humorban itt sem ismertek tréfát.
***
Délkelet fele nézett a hajós. A tiszta időben fehéren, élesen kirajzolódott a láthatáron az Egyeskő, mellette nyugtatóan sötétedett a Pogányhavas tömege. Azon túl pedig, láthatatlanul, de a bizonyosság ígéretével a Gyimesek: a gyepűvidék, Szindbád szűkebb hazája, az első kikötő, ahonnan valamikor útnak indult. Ha tengerentúli matróz lett volna, csillagos-sávos lobogóval, a szabadok országának és bátrak honának nevezte volna: így azonban „csak” a Gyimesek voltak, derék és kevésbé derék csángók hazája, amelyekről a székelyek sok száz éves együttélés után is enyhe lekezeléssel, de nagy óvatossággal beszéltek.
Őszintén szerette a hajós ezt a vidéket. Sokszor mondogatta: a Gyimesekkel csupán egyetlen baj van: hogy túl sok benne a gyimesi. Szeretetteljes korholás volt ez, amelyet más embertől semmiképp el nem tűrt volna. Hiszen saját vére volt ez a nyers, szikár, egyenes és haragtartó emberekből álló közösség: vére volt a szó legszorosabb, fizikai értelmében.
Ez volt az a hely, ahol az idő múlásával a hajós és a harcos elnyugodni látszott Szindbádban: helyette az uralkodó jelent meg, derűsen, indulatok nélkül és bizalommal szemlélte ezt a világot, amit örökbe kapott.
Szépnagyapjára gondolt a hajós, és egy pillanatra megjelent előtte a régi anyakönyvi bejegyzés a kalligrafikus betűkkel, Antal János telepes gazda… E telepes gazda érkezett a hajós újkori nemzetségéből elsőként erre a vidékre, és ott megtelepedvén hatalmas és szerteágazó családot, klánok egész hálózatát hozta létre, néhány hasonló vállalkozó szellemű telepessel egyszer s mindenkorra lefoglalva az Antalok, Bodorok, Tankók és Bilibókok számára az egész hosszú völgyet.
E szépnagyapa volt az, aki egy szerencsés és kegyelemmel teli időben templomot építtetett a hajdani, „ezeréves” határon, egy „Áldomásmezeje” nevű hely mellett – s e templomot Nagyboldogasszonynak, az ősi anyának szenteltette fel, régi királyok mintájára emígy ajánlva protekturátusába a Gyimeseket. Aztán elszállt kétszáz esztendő, s éppen ezen a jeles napon született meg a hajós, mint akit cserébe küldtek erre a világra. Könnyű neked – legyintett Szindbád édesanyja, valahányszor az viharokból vagy harcokból kievickélve hazakormányozta hajóját – Te Nagyboldogasszony napján születtél. És erről fölösleges is volt többet mondani, ebben benne volt a család, a történelem, a hit és a predesztináció.
Néha – igaz, csak ritkán – maga Szindbád is elbizonytalanodott: valóban, létezik még e világon a vér szava? Aztán, ha ilyenkor gyimesi szó ütötte meg fülét, vagy itteni arcot pillantott meg, nyugalomban dőlhetett újra hátra. Hát persze, hogy létezik.
Azt mondják, kellő rutinnal a magyar ember ezer közül is felismeri a világon a másikat. Ezt az állítást készséggel elfogadta a hajós – abban azonban teljesen bizonyos volt, hogy puszta ráérzésre is ezer közül azonnal megismerni az egyetlen székelyt, és ezer székely közül csalhatatlanul kiválaszthatni a gyimesi csángót. Ha a magyar ember onnan ismerszik meg, hogy minden étkezés után megeszik még egy falat kenyeret, s a székely arról, hogy kenyér nélkül oda sem ül az asztalhoz, úgy a csángó az, aki a kenyeret magával hozza.
Pedig ezt a vidéket és ezeket az embereket sem kényeztette a sors, Fortuna különösen nem, a bőség kosarából pedig egyaránt kevesen és keveset vehettek. De mindez nem lehetett akadálya a hét- nyolcgyermekes családoknak, az örökös bőkezű vendéglátásnak és az írástudók tiszteletének. Tudvalévő volt: amely papot jósorsa a Gyimesekbe vezérli, gömbölyűen és boldogan él majd: amennyiben szót ért az egyháztanácsosokkal. És tekintettel az egyháztanácsosok csángóságára, ez bizony nem volt egyszerű feladat: de a papok és néptanítók többségének maradéktalanul sikerült.
Nemzetségekben, nagycsaládokban élt még a huszonegyedik század hajnalán is az itteni nép. A hajós nagyanyja még Babba Máriáról mesélt teliholdas éjszakánként az unokának (nézd, Babba Mária kiteregette a Jézuska kapcáit – mutogatta el az ősi folyamközi mítoszt a fiúgyermeknek, akinek akkor még fogalma sem volt a Tengerek Csillagáról), a család fogalma többtucatnyi embert jelentett, s ha valaki benősülni vagy férjhez menni akart, először is a kérő „nemzetségét” vették szemügyre. Még a település szerkezete is e klánokhoz alakult, Bilibók-, Antal, Bodorok-, Nagy-„patakok” alkották a helyet, ahogyan honfoglalásukkor telepedtek meg e tulajdonukat normann elszántsággal őrző emberek.
E nevek és főként a nemzetségnevek régen zavarba ejtették Szindbádot. Ha egyszer valaki Tankó vagy Bodor vagy Bilibók, az kizárólag és csakis csángó lehetett, nem heted- de hetvenedíziglen. A ragadványnevek pedig… a Bucsi, Biri, Biricske, Vajda, és sok más olyan név, amelyekre legközelebb Marrakeshben vagy Orkutban kapják fel fejüket az emberek… Aztán megértette, és megnyugodott. Megértette, ezt sem kell magyarázni, akárcsak e néptöredéknek kőbe zártan szigorú hangzású, de élő zenéjét, amely a világ minden ismert és ismeretlen táján otthonos, felismerhető és mégis egyedien gyimesi. (– Isten nyugtasson, Zerkula bátyám – biccentett fejével az anyaföld fele a hajós.)
Nem messze a Nagyboldogasszony tiszteletére emelt templomtól – és amelyet már csak évente egyszer, Szindbád születésnapján nyitottak meg búcsúra – volt az ezeréves határ. Az évszámnak ugyanúgy nem volt jelentősége, ahogyan a föléje tornyosuló Rákóczi-vár megnevezésének sem. Rákóczi sem járt itt soha, és az ezer év is eufemisztikus volt. Aki viszont valaha, akár csak turistaként is betette lábát – és hát még aki itt élt! –, azonnal érezte és tudta: ez itt Határ. Valóban, valaminek a határa. Birodalmaknak, kultúráknak, vallásoknak. Bizáncnak és Európának... A hajdani országnak, s ezen a határon semmi nem változtat, ez a határ élni és létezni fog akkor is, ha majd valamikor újra egynyelvű, egyfajú és egy kultúrájú nép lakja mindkét oldalát. Egyszerűen csak van, és az, ami. Akár a gyimesi csángók. Akár a székelyek, a sosemvolt nép.
***
Az utcák elnéptelenedtek. Szombat délutáni csendes letargia ereszkedett a városra az esti bolydulás előtt, s ahol az ablakokon nyílásnyi rés maradt, otthonos illatok szivárogtak ki a családi asztalok mellől.
Ideje lenne már hazamenni – kémlelt a hajós a kettőstornyú kegytemplom felé, aztán igazított, lába hirtelen megtorpant a lépés előtt.
– Haza? – komolyodott el. – Már amenynyire otthon lehet a ház, amely nem birtokunk. Lehet, persze…, de azért a hazának háznak is lennie kellene.
Négy évtized után a hajósnak nem volt több vagyona, mint amennyit egy matróz magáénak mondhat ennyi évi bolyongás után, s egyetlen utazóládába talán belefért volna mindaz, amit magával vihetett a fedélzetről.
A Haza… a haza pedig mindenhol jelen volt, személyes birtokként is. Hiszen valamelyest ténylegesen birtoka, feuduma volt a Gyimesek, a sávokban megkaszált Síje oldala, a Hegyes Havas felé vezető jófüvű legelők, a Tatros mindkét oldala… Ropogósra, törékenyre száradt anyakönyvi bejegyzések őrizték e birtok emlékét, a szívós munkával szerzett földekét… aztán jöttek a birodalomváltások, a különféle, egymást váltogató „világok”, s a hajdani, ősi birtok leapadt szép lassan, elolvadt, kicsúszott a hajós őseinek kezéből.
De haza volt, személyes haza ugyanakkor a hajdani főváros bizonyos része is, az egykori Vörös Koronához címezett nyilvánosház, melyben a hajós nagyapja dorbézolt egy valamikori legendás íróval, aki maga is hajós volt. E helyen ma is ugyanilyen intézmény állott, amelyet Szindbád már csak a hagyományok miatt is meg-meglátogatott arra jártában. Hiszen az övé volt, az övé is volt, ha nem is feketével fehéren rögzítve.
Haza volt, személyes birtok, az emlékek és az idetartozás jogán a Pogányhavas, ahol valamikor az árulók oldala üttetett át; Bálványosvár, a bogáti kápolna és a rákosi táltostemplom: olyan helyek, amelyeknek nevét is ízletes volt kiejteni, s amelyeknek füvében aludni nyugtató és biztonságos álmokat adott.
Haza volt, ugyanilyen haza a volt pozsonyi vár, és annak is délnyugati tornya, ahol a Koronát őrizték, s ahol ennek emléke ma is kísért, akárcsak a hajós őseinek patkócsattogása is a vár felé vezető köveken. És haza volt a nyugati határszél a szelíden hullámzó szőlődombokkal.
De ugyanígy haza volt az északi tenger partvidéke, ahol távolra szakadt rokonok éltek, s ahol a tengerről fújó jeges szél ellen is a régi otthonból hozott mondással védekeztek: hideg nincs, csak sz*r ember… haza volt az uppsalai dóm, a malmői főtér, és haza volt a csiricsárévá züllesztett Kurfürstendamm, amelyen egyszer unalmas délutánt töltött el a hajós.
Haza volt lenn délen a sosemvolt nép rokonainak ősi fészke is, a bolgár kánok maradványai, Trimontium emléke, a plovdivi szűk utcák, és a rilai kolostor a maga reneszánsz oszlopaival és kétezer macskájával.
Legfőképpen azonban ugyanígy haza volt a sosem látott, ám zsigerekben érzett vidék, ott messze, délnyugaton. Valamikor onnan, vagy oda hajóztak az ősök, ezt ma már senki nem tudhatta. A hajós azonban, akinek soha egy négyszögöl birtoka nem volt, bizonyosan és sziklaszilárdan tudta, valahol egy jurta alakú sírban nyugszik minden hajdani öröksége, és apró kavicsok várják egy dísztelen fakupában, hogy egyszer, majd ha arra vetődik, kezébe vegye és felismerje örökségét.
E tudat, mint mindig, megnyugvással töltötte el. Szíve mélyén újra megrezdült, és erősen feszülni kezdett a sodrony, az anyafölddel összegyógyult horgony kötele.
Elégedetten sóhajtott, és határozott léptekkel indult el. Haza.
