"Rázd meg, juhász, a bundát"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 24. (518.) SZÁM — DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király Farkas
Emlékes könyvedbe
Papp Attila Zsolt
Karcsúsított könyvajándék
ÁCS JENŐ
Magyar Betlehem
Lászlóffy Aladár
„Kolozsvár, rólad írok”
Kiss Judit
Az én zsenim tarka ruhás vásári bohóc – Beszélgetés László Noémi költővel
László Noémi
Ebéd
Ünneplő
Láng Orsolya
Ó,
Kréta
Halandók
Batári Gábor
PUSTULA MODERNA
György Attila
Hajós a kikötőben
Mike Ágnes
Bécsi szelet 2.
Borsos Júlia Gyöngyi
„A cimbalmost leütötték cimbalommal, öncimbalmával ütötték le”
Páskándi Géza
Gellért Sándor - Kinek a jánya vót apád
Demeter Zsuzsa
Kincses Képeskönyv: Kolozsvár; Marosvásárhely
Szőcs István
Méretarányos világnézetem
Terényi Ede
MŰHELYJEGYZETEIM - Kis karácsonyi ének
Januári évfordulók
 
Borsos Júlia Gyöngyi
„A cimbalmost leütötték cimbalommal, öncimbalmával ütötték le”
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 24. (518.) SZÁM — DECEMBER 25.

Úgy kezdődött, hogy valaki leütötte a lámpát. Azután jól odasózott a mellette ücsörgő gyanútlan kollégának.

„Váratlanul odapörkölt neki.”

Nem tudni pontosan, hogy a hős kezdeményező széles jókedvében vagy nagy indulatjában cselekedte-e ezt, az illető kiléte is a kiskocsma és az idők homályába vész. Felmerült ugyan néhány név az ügyben, mint lehetséges gyanúsítottaké, de miután egy Karinthy nevezetű egyén lelkesen magára vállalta az esetlegesen elhelyezett pofonok magyaros harcművészeti modorrá fejlesztését, már nem nagyon firtatjuk, ki volt az első koma, aki visszaütött. Az események további alakulásának figyelése ugyanis sokkal izgalmasabb foglalatosságnak bizonyult. Azt az első fricskát, amint az várható volt, nem hagyták annyiban. A kolléga, miután magához tért, visszaadta a kölcsönt kamatostul a kötözködőnek.

„Állon vágta, hogy átesett
Az íróasztalon.”
 
Aki még a jelenlevők közül érzett magában virtust, erőt, felkészültséget, az szintén bekapcsolódott. Egyre többeket ragadott magával a hangulat vagy egy-egy sodródó tárgy, csakúgy röpködtek a nehéz indulatszók – amikről elhajításkor még nem lehetett tudni, kit hogyan talál meg –, suhogtak a vesszők és egyéb írásjelek, szép lassan mindenki személyesen érintett lett a dologban, egyiküknek a fájós verslábára léptek, a másikukat hasonlaton rúgták, a harmadikat fejbekólintották valami tompa toposszal, úgyhogy aztán a végén fegyverre kapott az egész bagázs, úgy rontottak egymásnak, kihegyezett stylussal, vitriolos pennával, csillagos kisbicskával, és volt, aki csak úgy né, kujakkal. Egy szó, mint száz, rövidesen olyan príma irodalmi csihi-puhi kerekedett, hogy öröm volt nézni.

„Aki felkászálódott, leütötték,
És leütötték a leütötteket,
Leütött leütöttekkel volt tele már
A pince.”
 
Ilyesfajta verekedések azóta is szokásban vannak, miután virtusban és az egészséges hagyományok ápolásában – no meg néha versekben is – elődeinkre ütünk. Ha már ápolásról van szó, megnyugtatásul közöljük, hogy a leütöttek jól vannak, cimbalmaikon nincs több hiba, mint amennyi eredetileg is volt, ha volt. A résztvevők mind az úri közönség soraiból kerülnek ki, akik betartják a kötöttfogású paródia szabályait, nem használnak tiltott szúró-vágó nyelvi eszközöket, övön aluli ütéseket. Legalábbis nem szántszándékkal. Rangadóik végén a költői képek rendbehozatnak, felhajtanak egy utolsó kupicával búcsúzóul egymás (fel)épülésére, nevetnek egy sort hozzá, egymás vállát veregetve, aztán ki-ki hazaporoszkál Pegazusán. Legalábbis általában. Bizonyára vannak lenyelt sérelmek, befelé vérző sebek is, ütni ugyanis sokféleképpen lehet annak függvényében, hogy viszonyulunk a parodizálthoz: tiszteletteljesen, a szívben elnéző szeretettel, pajtási jókedvvel, enyhe ugrató kárörömmel, nevelő célzattal, csellel, gánccsal, jószándékkal; vannak vaskos ütések, finoman és durván gúnyos ütések, lekicsinylő, kaján, kiutasító ütések és még ki tudja, mifélék.

„Férfiakat edző leütések
Gyermeket nevelő
Vörheny kiütések
És Eliot költészetének beütései:
Horogütések.
Halütések;
(mert a hal is üt, a farkával).”

És persze nem mindegy, hogy az ütés másik végén költőtárs, műfaj, stílus vagy egyéb, irodalmat belülről vagy, ne adj’Isten, kívülről meghatározó jelenség áll. Ez nem azt jelenti, hogy valamelyikkel is elnézőbbek lettek volna, a paródia demokratikus műfaj, korra, nemre, vallási felekezetre és egyebekre való tekintet nélkül üt, ha üthetnékje támad, nem kímél senkit. De érdekes módon maguk az érintettek sem szerették volna, ha megkímélik őket, mert jaj annak, akit ütnek, de kétszeresen jaj annak, akit nem ütnek, mert nem bizonyult arra érdemesnek. Az ütlegek ugyanis többnyire a számontartást is jelentik, írók és olvasók felé egyaránt. Ha az olvasó például ismeri azt a költői munkásságot, amely a paródiát ihlette, akkor a nevetésben benne van a ráismerés, a mű fölötti öszszekacsintás csokis-mogyorós dupla öröme, és ez jó az olvasónak is, meg a szerzőnek is, hiszen ismerik. Ha nem, akkor a rendes olvasó elszégyelli magát, amiért nem tudja, hol is van a slusszpoén, és kötelességtudóan elkotródik utánanézni. Ilyenformán ezzel is mindketten nyertek, illetve mindhárman, a paródiaírót is beleszámítva, akinek ezek szerint a parodizált író igenis hálával tartozik:

„A világra pislató költő fején
Ütésektől díszlik korona.”

Olyasmi lehet ez, mint a klasszikus székelyfeleséges vicc, amikor megkérdik az újdonsült asszonykát: No, Máris, osztán az urad szeret-é? Nem t’om, feleli a menyecske, még nem vert meg. Hát így áll a dolog. Nem csoda, hogy senki se szeretne kimaradni ebből a vidám össznépi verekedésből, olyannyira nem, hogy egyesek huncut, kissé Cyrano de Bergerac-i gesztussal önfejüket ütögetik öncimbalmukkal, hogy így ők is részesei legyenek a közösségi mókának, amely lassan nemzeti sporttá nőtte ki magát. Ezen nincs is miért csodálkozni: testi-lelki-elmebeli egészség megőrzésére nagyszerű, felgyűlt energiák furfangos levezetésére keresni sem lehetne jobbat, önvédelmi célokra kiváló. Jelen antológia tanúsága szerint az erdélyi magyar irodalmárok körében szintén igen nagy népszerűségnek örvendett és örvend ma is a műfaj, hát még ha hozzágondoljuk, hogy ez a 111 darab paródia csupán pillanatokat villant fel több generáció hazai pályán zajló barátságos mérkőzéseiből. Befejezésül hadd álljon itt még egy szerzői vélemény: „Ki a szerzőt barátnak tekinti – e szövegeket afféle haveri hátbavágásnak, cimborás döngnek fogja fel. Aki a szerzőt régóta pocskondiázza úton-útonfélen holmi jószándékú kritikai megjegyzések miatt – hasonlóképpen cselekszik majd ezután is. Nem vesztettünk tehát semmit.”  
Sőt, nyertünk. Erről bárki meggyőződhet, ha felüti e melegen ajánlott könyvecskét, nemkülönben azt is megtudhatja, kitől származnak a vastag bötűvel szedett Bajor Andor-, Majtényi Erik-, Király László-„idézetek”. A helyes megfejtést jövő évi első számunkban közöljük, a helyes megfejtők között e szám egy példányát sorsoljuk ki. Kérjük, a borítékra írják rá:
„ S akkor hátulról leütötte.”  

111 versparódia, válogatta Katona Éva, Kriterion, Kolozsvár, 2007.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében