A költő már százezer éve nézi, amit egyszer csak meglát, hirtelen. A költő az emberiség. Amit meglát a csillagokban, az – a rend…, amellyel az ember a véges végtelent tudomásul veszi. Az ember először csak dermedten figyeli az irdatlan, áttekinthetetlen égi tengert. Aztán lassan észreveszi: nem összevisszaság. Sajátságos, hogy van valami, aminek az a neve, hogy „csillagrend”, és vannak „rendek”, amelyeknek van csillaguk. Vannak mozdulatlannak látszó fényes pontok és vannak lobogó-rohanó-sziporkázó lángocskák, amelyek aztán el is lobbannak. Az is mozog, ami látszólag örökösen egy helyben áll, évezredes lépésekkel körbejárja az eget, s nagyjából harmincezer év múlva ér vissza eredeti helyére. (Hogy tudták ilyen pontosan megmérni az időt, mikor még írni sem tudtak?)
A dolog olyan egyszerűen kezdődik, hogy apa és kisfia este bandukolnak hazafelé, és egyszer csak összerezzennek: valaki nézi őket! Majd megkönnyebbülve felsóhajtanak: Feljött a Vacsoracsillag! Később majd Esthajnalcsillagnak fogják nevezni, ma Vénusznak, a szerelem csillagának. S aztán már a kisfiú is tudja, hogy ha a Nagymedve két hátsó csillagának az összekötő távolságát ötször meghosszabbítja, rátalál a kicsiny, halvány, szelíd, titokzatos gyöngyre, amely az idők végezete-kezdete óta mozdulatlan. A Sarkcsillag. Jellemző és szokásos ellentmondás: a polus egy olyan igéből ered, amely mozgást jelent. Ám e mozgás nem mindig helyváltoztatás, hanem helyben forgás: a déli és északi pólus a föld tengelyének „alsó” és „felső” vége. A „sarok” maga is a „sirül”, „serül” szóból jön, mivel a sarok a forgás helye, ami körül végbe megy.
****
A fiú egy idő után arra is rájön, hogy a Nagymedvének nincs farka, pláne olyan háromcsillagos hosszú nincs. Nem is! Mert az uros, vagyis az ursus eredetileg oroszlánt jelentett, csak miután Európából kiveszett, a nevet a medvére osztották ki.
Ugyanis a mennybolton mindenki szerepet játszik. Az ember, a költő a csillagok mozgását történetekként értelmezi. Az asztrológia tulajdonképpen a mennyboltozat dramaturgiája. Győzelem, vándorlás, bukás, harc, vadászat, szerelem örök kulcsjelenetei, örök ismétlődésekben.
A következő szinten most már az ember követi feszülten, és utánozza – már-már eszelősen – azt a színjátékot, amit ő maga „felismert” a csillagok járásában; vagyis amit abba belelátott. Például – a királyválasztás, azaz kiválasztás vagy születés, a királyfi neveltetése, párválasztása, trónra lépés, az uralom érvényesítésének útjai, s a vég: a hatalom elfogyása, a szertartásos halál! Főpapi-varázslói-törzsfőnöki-királyi vagy anyakirálynői szerepek – mind az égi receptek szerint mentek végbe. Különben érvénytelenek voltak.
***
Nem hiába írja a költő, hogy „tekints az égi honból még egyszer vissza rám”, s beszél annyiszor örök mennyei hajlékról, örök hazáról: a hon, azaz az otthon, valamint a magasság, a menny között összefüggés van. A „haza a magasban” nemcsak divatos irodalmi szólam, az ég, a menny mindig is az otthon, a haza vertikálisan meghosszabbított területe volt!
Egy asszírológus szerint az AN szó, amely a szumirban magasságot, majd eget, mennyországot jelent, eredetileg egy épületelem neve. Azt a veszőkkel vagy ágakkal körbefont tetőnyílást jelentette, amelyen át a füst a csúcsos alakú sátor vagy a kúpos tetejű kunyhó fedelén távozott – és amelyen át betekintett az ég! A magyarban a hon, hony szónak még eredetibb, természetibb jelentése van. A hon, hany a mellkasnak a vállövvel körülfont felső nyílása: ezért van az embernek honalja, s ezért fekhet hanyatán!
És a mindenkori költői szemléletben: a nagy messzeségben felszálló füstcsík az otthon idézője…
***
Az ég tengerét csendes éjszakákon át szemlélte hosszasan az ember, és azért a csend hangulata elválaszthatatlan az éjszakától: akkora ez a csend, hogy százezernyi tücsök zenéje is csak elmélyíteni tudja, megtörni nem.
Pascal, a nagy költő-matematikus írta: „le silence éternel des espaces infinis m’effraie: a végtelen tér örök csendje rémít!”, ám ennek ellenére sokan mindig is úgy tudták, hogy a világűr zenével van tele, és ez a szférák zenéje, csak annyira megszoktuk már, hogy nem is halljuk? Az űrhajósok sem számoltak be róla? Hogy a világegyetem a saját szívdobogására hallgatózik, hiszen akkor már kifele tartana az időből? Akkor már inkább a csend? Ha viszont zene és matematika egy, akkor – igen. A világ matematikával van tele, azért megfejthetetlen.
***
Kétféle ünnep van, az ujjongásé, a tombolásé, a szökdécselésé felfele, és – a csend: áldassál, uram, amiért a mulandó örömök, a harcok hétköznapjai után megteremtetted az ünnepet, a megnyugvást, a semmit…
A mennybéli dramaturgia legmegrázóbb fordulata, amikor egyszer csak már nem a földiek táncolják el, hogy mit látnak az égen, az égben, hanem az Ég játssza el az embert: a mennybéli lejön a földre, fogantatik, kihordatik, megszületik, felnő, szenved, megfeszíttetik, meghal, és szálla alá poklokra, eljátssza az emberi sorsot – a feltámadásig… az ünnepi játék menete visszakanyarodik az égbe…
Az Ég olyankor, amikor beleszól a földi nézőtér dolgaiba, csillagot küld le jelként, igazolás gyanánt, ötágú csillagot, ötujjú csillagot, amely az ember jele, az emberi kézé, a tevés, a tett, a tenni tudás eszközét; az isTEN nevét; a bizonyságát annak, hogy van, azaz is: Ten. Az és, is jelentése: „van még”.
Az ember aztán teszi, veszi, festi, toldja, toldozgatja a csillag látomását, nyelet szerkeszt neki, vissza akarja nyújtani a magasba, egy Fa lesz így belőle, ég felé tárt ágakkal és végül, egy – kereszt!
Azt mondják: a karácsonyfa nem is olyan régi; amíg a kereszténység kétezer, ez utóbbi alig kétszáz éves, és német; és polgári; ami előbb a jámborkodó, a tapsikoló, az ámuldozó áhítat megtestesülése, utóbb pedig a csengettyűzős, tomboló, bőrében sem férni tudó Bevásárlásé. Az Üzleté.
A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert nem csak az igaz, hogy az ördög visszaváltja, ami hozzá tartozik. Az Ég is kiváltja, beváltja és végül is megváltja, ami hozzátartozik. A karácsony előtti nap: Ádám és Éva napja. A karácsonyfa – a tudás fája, amely alatt az ember vétkezett. A karácsonyfán kanyargó aranyszalag, a serpentin, a Kígyó, és a fán fénylő gömbök az Édenkert almái. Az Éden jelentése egy ősi nyelven: „a szellem háza”, a lélek hajléka.
***
Valaha, karácsony estéjén, amíg a család a templomba ment, megterített asztalt hagytak hátra, feltálalt ételekkel. Ugyanis tudták, hogy e napon az ősök lelkei hazalátogatnak, és meg kell vendégelni Őket. Az újszülött ünnepe találkozik az ősök szellemeinek hazalátogatásával.
A minap olvastam egy cikket arról, hogy melyik a legnagyobb számjegy, amihez már nem is lehet hozzátenni még egyet. Nem is értem, felfogni sem tudom. Azt viszont igen, hogy mi a legkisebb, aminél kisebb már nem létezik, mert az a semmi volna… A világ lefele elfogy, felfele – zárt?
„Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.”
(Szabó Lőrinc költeményéből)
