1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Málik

Ne­ki kez­det­től fog­va gya­nús volt, mint­ha már ak­kor sem lett vol­na tel­je­sen ma­gá­nál, ami­kor fel­ke­res­te őt rá­kos­pa­lo­tai ott­ho­ná­ban. Úgy tűnt, min­den rend­ben van, vá­la­szolt, kér­de­zett, dön­töt­te az italt ma­gá­ba, úgy mint ré­gen, de még­is. Ál­lan­dó­an el­né­zett mel­let­te, mint­ha nem is lett vol­na je­len, és olya­no­kat ha­do­vált, hogy si­va­tag, hogy kö­ré­je zá­rult a si­va­tag, hogy az ő el­bal­tá­zott éle­te a vé­gé­re ért, hogy kör­be fo­rog Pi­ros kö­rül, aki nincs, hát nem tud­ta ho­va ten­ni, mi­re vél­ni, más­részt meg a moz­du­la­tai ugyan­olyan­ok vol­tak, ahogy sza­lon­nát vá­gott, ahogy fel­emel­ve a po­ha­rat ízlel­get­te, ha­rap­ta a bort, örült ne­ki, mint­ha hu­zat fúj­ta vol­na el azt a 42-es esz­ten­dőt, mi­ó­ta ön­hi­bá­ju­kon kí­vül két or­szág­ba zár­ta őket az örök ma­gyar bal­sors és nem ta­lál­koz­hat­tak, igen, egye­dül van ő is, ne­ki is meg-meg­je­le­nik a fe­le­sé­ge, csak nem be­szél, Pi­ros vi­szont ál­lan­dó­an mond, só­haj­tott er­re Bé­la, s té­to­ván me­redt ma­ga elé, és ő már-már fel­aján­lot­ta, hagy­ja a pi­csá­ba Er­délyt, köl­töz­zön ide, nagy a ház, hely van elég, le­het éne­kel­ni, és ar­ra a kis idő­re, ami még hát­ra­van, csak el­lesz­nek va­la­hogy, de nem tud­ta el­kez­de­ni, csak néz­te, ahogy ül ma­gát össze­húz­va a szé­ken, s bá­na­tos ar­cát po­ha­rá­ban hosszan el­né­ze­ge­ti és vá­rat­la­nul kez­det­tek el vil­log­ni a sze­me előtt a bal­sej­te­lem lük­te­tő pon­tocs­kái, és sej­tet­te, hogy ez az egész bo­nyo­lul­tabb, mint hit­te, bár meg­vall­ja, a si­va­ta­got ak­kor sem ér­tet­te, még hogy si­va­tag és hogy kö­ré­je zá­rult, ne­vet­ve mu­ta­tott kör­be: ez az én kony­hám! hát hol látsz te it­ten si­va­ta­got, édes egyet­len ko­mám? s ak­kor hir­te­len hal­lot­ta meg a fur­csa hát­bor­zon­ga­tó neszt, mint­ha kö­rös­kö­rül tény­leg lát­ha­tat­lan ho­mok­szem­csék súr­lód­ná­nak egy­más­hoz, mint­ha egy ho­mok­dű­ne éb­re­dez­ne kö­rü­löt­te, nem tud­ta mi­re vél­ni a dol­got, te­li­töl­töt­te a po­ha­ra­kat, mi­re ven­dé­ge át­szel­le­mült arc­cal emel­ke­dett fel, hal­lod, Pis­tám, te is hal­lod, a ho­mok ze­né­je, a szél, a si­va­tag, de ő már nem hal­lott töb­bé sem­mit, néz­te ré­gen lá­tott ba­rát­ját, és éle­té­ben elő­ször nem tud­ta, hogy mit csi­nál­jon, érez­te, hogy a má­sik se­gít­ség­re szo­rul, csak azt nem tud­ta, ho­gyan s mi­vel se­gít­het­ne ne­ki, s az ebéd­lő­ben las­san ha­tot ütött a fa­li­óra, ak­kor Bé­la fel­rez­zent, meg­ráz­ta a fe­jét, za­var­tan bá­mult rá és el­né­zé­sét kér­ve az al­kal­mat­lan­ko­dá­sért, új­ra a si­va­tag­ról kez­dett beszélni…
Via illuminativa
(Meg­vi­lá­go­sí­tás)

Fek­szik a há­tán, a fél­ho­mály­ban s hir­te­len nem is tud­ja el­dön­te­ni, hogy hol van. Az ab­lak négy­szö­ge ki­ug­rik a hát­tér­ből, s lát­ja, ha ar­ra for­dul az ég egy da­rab­ját is, a csil­la­gok, ezek az égi ko­por­só­szö­gek mint­ha egy áb­rát raj­zol­ná­nak ki, egy rejt­vényt, amit egész egy­sze­rű­en kép­te­len meg­fej­te­ni. Meg­moz­dul. A ma­da­rak – ahogy az egyik fel­ső­tá­bo­ri öreg­asszony mon­dot­ta – éne­kel­ni kez­de­nek a de­re­ká­ban. Né­zi az ab­lak négy­szög­ét s hir­te­len döb­ben rá, hogy azért olyan szo­kat­lan az egész, mert nem ott­hon van, szé­les tu­taj­sze­rű he­ve­rő­jén, ha­nem Tó­bi­ás há­zá­nak man­zárd szo­bá­já­ban, Regensburgban. Igen, el­ájult ak­kor a pa­rancs­nok­nál, mi­u­tán meg­be­ret­vál­ta az öreg­em­bert s me­sél­ni kezd­te a disz­nó bo­rot­vá­lá­sá­nak őt mind­ég fel­zak­la­tó tör­té­ne­tét. Az­óta, ha jól szá­mol­ja, el­telt egy hét, de mint­ha még nem tért vol­na ma­gá­hoz, fel­eme­li, sze­me előtt moz­gat­ja uj­ja­it, szé­dül, mint­ha kör­hin­tán ül­ne, fo­rog el a szo­ba és össze­ke­ve­red­nek az el­múlt na­pok ese­mé­nyei, egy­más­ra csúsz­nak, mint az elő­hí­vó ví­zé­ben a fo­tog­rá­fi­ák. A Gel­lért für­dő­ben ül­nek a gő­zöl­gő víz­ben, a víz­kö­pő orosz­lá­nok alatt és bá­mul­ják a sza­bad­na­pos tűz­ol­tó­kat, akik fe­ke­te klott ga­tyá­ban vi­hán­col­nak, mint a csit­rik, s no­ha meg­lett pi­pa­szár­lá­bú vagy csacsihasú fér­fi­ak, még­is csip­de­sik, víz­be lö­kik, spric­ce­lik egy­mást, ki­vált­va az úszó­mes­ter ne­hez­te­lé­se­it. Málik most je­le­nik meg a par­ton, a Gel­lért für­dő el­tű­nik, ne­héz va­salt ­asz­tal kö­ré ül­tök egy za­lai prés­ház­ban, előt­te­tek töm­zsi, 100 éves üveg­po­ha­rak­ban gyön­gyö­zik a bor, Málik az aj­tó­ban áll. – „Tény­leg ha­ran­go­zó – mond­ja – s tény­leg részt vett a há­bo­rú­ban és ha­di­fo­goly­tá­bor­ban is volt?” – ,,Kicsoda?” – kér­de­zi ér­dek­lőd­ve a há­zi­gaz­da, Tó­bi­ás ba­rát­ja, és elő­re­ha­jol, agár­ar­ca meg­fe­szül. „Egy bi­zo­nyos Il­lés Jó­zsef.” „Jaj, a szom­széd fa­lu­si ha­ran­go­zó. S mért ke­re­si­tek?” ,,Gyanús az ipse…” ,,Illés? Ugyan már. In­kább buggyant… Sze­ren­csét­len balfácán… Mi­től len­ne gyanús…” ,,Tüzértisztnek ad­ta ki ma­gát, de ilyen ne­vű tü­zér nem sze­re­pel a nyil­ván­tar­tás­ban. Az őr­nagy úr meg­né­zet­te …” ,,Hát per­sze – mo­so­lyog az agár­ar­cú há­zi­gaz­da. – Mert hát nem tiszt, nem is volt so­ha, sza­kasz­ve­ze­tő­ként esett fog­ság­ba, ké­sőbb, is­me­ri­tek a le­mezt, ko­holt vá­dak alap­ján tar­tóz­tat­ták le, meg­jár­ta Recs­ket is s a szen­ve­dés­től meg­buggyant” A tűz­ol­tók, nem tö­rőd­ve az úszó­mes­ter fi­gyel­mez­te­té­sé­vel, is­mét spric­cel­ni kezd­ték egy­mást, né­hány csepp el­éri az ar­co­dat. „Esik” – mond­ja Tó­bi­ás, az óri­ás­ke­re­ket fi­gyel­ve. Az éle­se­dő szél­ben ne­he­zen ha­lad­nak elő­re, nem tud­ja, ho­va men­nek, azt se ké­pes el­dön­te­ni, van-e va­la­mi ha­tá­ro­zott cél­ja Tó­bi­ás­nak, nem is ér­dek­li, fel­tű­ri bun­dá­ja gal­lér­ját, a szél kel­le­me­sen hű­sí­ti égő ar­cát, száz­hússzal re­pül­nek a ba­la­to­ni au­tó­pá­lyán, a le­me­nő nap fé­nyé­ben láng­ra gyúl a me­ző, vö­rös és na­rancs­sár­ga fé­nyek jár­ják kí­sér­tet-tán­cu­kat a lát­ha­tá­ron. ,,Felhúzhatnád már az ab­la­kot – mo­rog Málik a hát­só ülé­sen –, hu­zat van és ér­zé­keny a fü­lem.” Ő fel­te­ke­ri az ab­la­kot, hát­ra­dől és azon­nal el­al­szik – ek­kor kez­dőd­nek vá­rat­lan al­vá­sai, mint­ha ki­ro­han­na az éb­ren­lét­ből, Ádám bá­csi kony­há­já­ban áll az aj­tó­ban, Pi­ros meg a ka­pu­ban to­pog, be­szél­get Vi­téz­zel, bá­csi­ká­ja ku­tyá­já­val, a ház ura lá­bát szi­tál­ja egy lavor víz­ben, s a hír­re, hogy még­sem há­za­sod­nak össze, sőt Pi­ros el­megy a tá­vo­li Egyip­tom­ba, hüm­mög­ni kezd: ,,sohase ta­lálsz még egy ilyen le­ányt, Bé­lus!” ,,Főleg, ha nem is ke­re­sek!” Pi­ros óva­to­san tol­ja fél­re őt, be­jön a kony­há­ba és oda­ha­jol­va Ádám báty­já­hoz, meg­pu­szil­va az ar­cát el­kez­di, mint azok­ban az utol­só na­pok­ban annyi­szor, hogy ő már nem bír­ja to­vább, de hang­ját el­nyom­ja a Tó­bi­ás ál­má­ból ide­ér­ke­ző óri­ás por­szí­vó dü­bör­gé­se, fé­lő hogy a gé­pe­zet nem­csak a mind­ég, min­de­nütt fö­lös szám­ban lé­te­ző port szip­pant­ja fel, de őket is a szál­ló és el­libbenő por­sze­mek­kel. ,,Már kész volt a terv. Ő lát­ta a Rurik-féle óri­ás por­szí­vó pro­jekt­jét” – ma­gya­ráz­za Tó­bi­ás Passau fö­lött a par­ton, és he­gye­set köp a Du­na vi­zé­be. Dél van, me­le­gen süt a már­ci­u­si nap, a csont­váz­fák is ki­nyúj­tóz­nak, s a sár­ga ha­bok, mint­ha örök­re meg­fest­he­tet­len mon­da­to­kat for­mál­ná­nak, be­fe­je­zet­len mon­da­to­kat a hon­vágy­ról. Már meg­volt a terv, 40 mé­ter ma­gas, 3 mé­ter szé­les lett vol­na, sok-sok szí­vó­kar­ral, egy hor­ror­film­be il­lő monst­rum, fel­szív­ta vol­na az ut­cák po­rát és utá­na lo­csolt vol­na, John Rurik, a ter­ve­ző zse­ni jól el­kép­zel­te. ,,De szí­ve­sen men­nék ve­le­tek, fi­úk” – mond­ja Za­la­eger­szeg fő­te­rén a Má­ria Mag­dol­na plé­bá­nia­temp­lo­mot fél­re­haj­tott fej­jel hosszan el­né­ze­get­ve. ,,Hát gye­re!” - hív­ja megint Tó­bi­ás, mint az el­múlt na­pok­ban annyi­szor. ,,Nem me­he­tek – in­gat­ja a fe­jét a nagy­da­rab baj­tár­sa – pe­dig a Bé­la ál­la­po­ta is ag­gaszt.” Ész­re­ve­szi, hogy úgy be­szél­nek ró­la a je­len­lét­ében, mint­ha ő nem is len­ne je­len, ha­dar­va kez­di, hogy, igen, ő is sze­ret­né, ha Pista… Nem foly­tat­ja, kap­kod­va sze­di a le­ve­gőt. Meg­le­pet­ten bá­mul­nak rá, az­tán ké­tol­dalt ka­ron fog­ják és be­kí­sé­rik a temp­lom­ba, meg­áll­nak a hű­vös­ben a szent­hely előtt, né­zik a bűn­bá­nó Mag­dol­nát a fő­ol­tá­ron, mint­ha va­la­mi mi­att meg­ro­vón, sőt ha­ra­go­san néz­ne vissza rá­juk, me­lyi­kük­re ha­rag­szik va­jon? a tér­de­pe­lő és buz­gón imád­ko­zó Tó­bi­ás­ra? a tér­de­pe­lő, le­hunyt sze­mű Mál­ik­ra? rá, aki el­eset­ten áll­do­gál a há­tuk mö­gött s nem tud­ja még el­kép­zel­ni sem, hogy ho­gyan lesz to­vább? A go­lyót fi­gye­li, amint ide-oda szö­kell­ve, éles han­got hal­lat­va pö­rög, hogy hosszas kö­rö­zés után a pi­ros nyol­ca­son ál­la­pod­jon meg, örö­möt sze­rez­ve egy fe­hér ru­hás, vö­rös ha­jú, fel­tű­nő­en ré­szeg lány­nak, aki 100 dol­lár­ját és va­ló­szí­nű utol­só száz dol­lár­ját a pi­ros 8-ra tet­te, s most el­nyílt száj­jal bá­mul­ja nye­re­sé­gét, a zse­ton­he­gyet, ame­lyet el­né­ző mo­sollyal lök elé­je az idő­sebb gyo­mor­ba­jos ké­pű kru­pié. A lány egy nylon zacs­kó­ba gyö­mö­szö­li a zse­to­no­kat, és meg­tán­to­rod­va, elég bi­zony­ta­lan lép­tek­kel in­dul ki­fe­le. ,,Hova megy va­jon? – kér­de­zi ő Tó­bi­ást kí­ván­csi­an. – Hogy hogy nem ját­szik to­vább.” ,,Igaza van. Nem kell kí­sér­te­ni For­tu­na is­ten­asszonyt, és job­ban is te­szi, ha fel­vé­ve nye­re­sé­gét, le­pi­hen. Fél lé­pés­re áll­nak a ru­lett-asz­tal­tól, né­zik a láz­ban égő ar­co­kat, a ke­rek­re tá­gult sze­me­ket, amint meg­igé­zet­ten kö­ve­tik a go­lyó esze­lős, tril­lá­zó moz­gá­sát. Is­mét a pi­ros 8-ason ál­la­po­dik meg, a ré­szeg lány vissza­for­dul az aj­tó­ból, le­gyint, ki­csú­szik a ke­zé­ből a rek­lám­sza­tyor, szét­gu­rul­nak a zse­to­nok, s kí­ván­csi pa­raszt­em­be­rek vál­nak szét a ha­tal­mas ter­me­tű Málik előtt a pacsai kocs­má­ban. Is­me­rik Il­lés Jó­zse­fet? – kér­de­zi, s ren­del két ká­vét és egy uni­ku­mot. Az ab­lak elé te­le­ped­nek le, a sa­rok­ba, in­nen szem­mel le­het tar­ta­ni az ivót. ,,Harangozó”…,,Nem, it­ten nin­csen ilyen ne­vű – va­kar­ja fe­jét gond­ter­hel­ten a kocs­má­ros. – Ta­lán Apá­ti­ban vagy Karasban érdeklődjenek…” Málik, a tál­cán a ká­vés­csé­szék­kel és az uni­kum­mal, óva­to­san lé­pe­get az asz­tal fe­lé. ,,Se hí­re, se po­ra a mi hős tüzérünknek…” ,,Tobikám! – je­le­nik meg az aj­tó­ban egy ma­gas, szi­kár, li­la me­le­gí­tős fér­fi, és a ku­tyá­ját (vir­gonc dal­mát eb) el­en­ged­ve, ki­tárt ka­rok­kal buk­dá­csol a fel­emel­ke­dő Tó­bi­ás fe­lé. – Ez nem le­het igaz? Te vagy. A szel­le­med?” Tó­bi­ás regensburgi ház előtt par­kol, ki­száll, ki­nyit­ja a ka­put. Az eme­le­tes ház előtt vi­rá­gos­kert, két sar­ká­ban két kertitörpe vi­gyáz­za a vi­rá­go­kat, ame­lyek majd csak ez­után je­len­nek meg, fel­vi­dít­va kis­sé a ko­pár kör­nye­ze­tet, ame­lyik ilyen­kor már­ci­us­ban, ami­kor már el­tű­nik, a hó vi­gasz­ta­la­nabb, mint va­la­ha. HáBé ki­száll a ko­csi­ból, be­ül a lu­gas­ba a ma­lom­kő asz­tal mel­lé és meg­pró­bál­ja ma­ga elé idéz­ni Pi­rost, de nem si­ke­rül, hűt­len sze­rel­me ál­lan­dó­an ki­moz­dul a kép­ből, hogy az ágy mel­lett tűn­jön fel kis kék pettyes ru­hács­ká­já­ban, sudáran és fi­a­ta­lon, ő meg­re­meg ide­ges­sé­gé­ben, fe­lé­je nyúl, de bár­ho­gyan is eről­kö­dik, nem éri el. Ahogy az utób­bi na­pok­ban meg­szok­hat­ta, el­len­sé­ge­sen hall­gat, ő kér­dez­het bár­mit, nem vá­la­szol, mond­hat akár­mit, nem re­a­gál. Egy­sze­rű­en nem be­szél, csak fi­gyel­me­sen, ré­mül­ten saj­nál­koz­va né­zi az ő bo­ros­tás öreg ar­cát (na­pok óta kép­te­len be­ret­vál­koz­ni, annyi­ra resz­ket a ke­ze), s mi­e­lőtt meg­érint­het­né, sem­mi­vé esik, szét­fosz­lik a le­ve­gő­ben. Most azon­ban nem így tör­té­nik, most nem tű­nik el, kö­ze­lebb lép hoz­zá, részt­ve­vő arc­cal ha­jol fe­lé­je s ha­ma­ro­san meg­ér­zi pil­lan­gó­könnyű ke­zét a hom­lo­kán, és üvöl­te­ni sze­ret­ne a te­he­tet­len­ség­től, de nyög­ni sem mer, ne­hogy el­ri­assza megint. Né­zi fö­lé­je ha­jo­ló ar­cát, s a zöld sze­mek ör­vé­nyé­be vész. „Már nem kell so­ká­ig vár­nod” – sut­tog­ja, de Pi­ros mint­ha nem hal­la­ná, to­vább­ra is saj­nál­koz­va néz rá, s könnyű ke­zé­vel hom­lo­kát si­mo­gat­ja, amíg Huterát ráz­ni nem kez­di va­la­mi erőt­len ren­gés. Le­huny­ja a sze­mét, lé­leg­ze­tét is vissza­fojt­va nyit­ja ki is­mét, de a lá­to­más nem tű­nik el, ott le­beg a le­ve­gő­ben és szenv­te­le­nül bá­mul­ja az egy­re ön­fe­ledt­eb­ben, sőt esze­ve­szett­eb­ben han­cú­ro­zó sza­bad­na­pos tűz­ol­tó­kat, akik nem lát­ják, nem is néz­nek rá, mi­köz­ben spric­ce­lik egy­mást, s ha fel­néz­né­nek se lát­nák, hi­szen a síp­ját egy­re ide­ge­seb­ben fú­jó úszó­mes­ter se lát­ja és Tó­bi­ás sem és Málik sem. Ők csak őt né­zik ag­go­dal­mas­kod­va, se­gí­tő­ké­szen és afö­lött le­le­be­gő év­ti­ze­dek óta ha­lott sze­re­lem is őt né­zi, ta­lán most meg­sza­kad a bű­vö­let, vé­ge lesz a va­rázs­lat­nak és meg is szó­lal, de nem Málik kezd vég­te­len tör­té­ne­tei egyi­ké­be a Kő­bá­nya alatt hú­zó­dó bar­lan­gok la­bi­rin­tu­sá­ról, ahol el van rejt­ve egy lá­da és ne­künk kell meg­ke­res­nünk. ,,Miféle lá­da?” – kér­de­zi nya­kig me­rül­ve a for­ró víz­be Tó­bi­ás. – Van még, ami­ről nem tu­dok?!” ,,A pa­rancs­nok úr ’56 őszén eb­ben a bar­lang­ban rej­tett el va­la­mit és mi meg kell ta­lál­juk Bé­lus­sal, majd ha vissza­jön, nem lesz könnyű, mert fo­gal­munk sin­csen, hogy pon­to­san hol van, és a pa­rancs­nok úr is csak nagy­já­ból. Úgy, hogy ne­héz lesz meg­ta­lál­ni, na­pok­ba is beletelhet…” ,,És mi van a …ládában?” ,,Arany” – vá­la­szol­ja Málik készségesen… ,,Micsoda – hök­ken meg ő is, s fe­je fö­lött Pi­ros szá­na­ko­zó mo­sollyal las­san el­úszik a fény­ben. – És én azt hit­tem, fegyverek…” ,,Arany – is­mét­li meg rej­té­lye­sen Málik. – Nem akar­ta, hogy a kom­csik s a musz­kák ke­zé­be ke­rül­jön, ezért rej­tet­te el ak­kor, ami­kor még foly­tak a har­cok a Kor­vin köz­ben, a Szé­na té­ren és a vá­ros más pont­ja­in. Ti el sem tud­já­tok kép­zel­ni, mi volt itt…” ,,Nem ér­tem – hüm­mög Tó­bi­ás. Én már sem­mit sem ér­tek.” ,,Mit nem ér­tesz? Sasvári har­colt és…” ,,Ez vi­lá­gos. De hon­nan volt az arany?” „Ezt ’44 te­lén, a me­ne­kü­lés­kor ás­ta el az I. ma­gyar had­se­reg egyik te­her­au­tó so­főr­je, aki so­ká­ig bo­lyon­gott a kincs­tá­ri ara­nyat, arany­ru­da­kat tar­tal­ma­zó lá­dák­kal, de ak­kor már sen­ki­nek nem kel­lett az arany, hát egy lá­dá­val el­ásott va­la­hol a hár­mas ha­tár­he­gyen, mi­köz­ben kö­rü­löt­te foly­tak a har­cok. Egy­szer vol­tam Krő­zus éle­tem­ben, Pistika – me­sél­te, ami­kor a pa­rancs­nok úr fel­ke­lő csa­pa­tá­ban, a lá­da arannyal, ok­tó­ber vé­gén je­lent­ke­zett. S ez is csak kis ide­ig tar­tott. De ki­ás­ta, itt van, s azt sze­ret­né, hogy for­dít­suk a for­ra­da­lom szent céljaira…” ,,De már nem volt idő!…” – jegy­zi meg Tó­bi­ás, mi­re Málik lá­za­san kezd bó­lo­gat­ni, a prés­ház aj­ta­ja előtt áll, po­hár bo­rá­val a ke­zé­ben. Egy­szer ez a pechvogel is ha­zu­dott s pon­to­san ne­ked, édes Bé­lám. De­hogy­is volt ő tü­zér­tiszt, sza­kasz­ve­ze­tő volt. A töb­bi: a há­bo­rú, a lá­ger, a szen­ve­dé­sek mind igaz. Resz­ket a fe­je a nyo­mo­rult hü­lyé­jé­nek, s ahogy ki­fe­jez­te ma­gát, res­tellt ve­led ta­lál­koz­ni. Ő nem is tud­ja mi­ért tör­tént, ő so­ha nem hazudik…” ,,De hát mi a prob­lé­ma? – ér­tet­len­ke­dik a há­zi­gaz­da – Mi­ért nyo­moz­tok, urak, Il­lés után…” ,,Nézd ba­rá­tom – Málik ben­nebb jön, de még mind­ég nem ül le – min­den bo­nyo­lult.” ,,De azért – így Tó­bi­ás, po­ha­rá­ba me­red­ve, mint­ha ke­res­ne va­la­mit, és azt pon­to­san ré­gen lá­tott za­lai ba­rát­ja bo­rá­ban vél­né fel­ta­lál­ni – nem annyi­ra, hogy ne le­hes­sen megmagyarázni…” ,,Nem annyi­ra – ül le vég­re Málik, és hosszú, ho­má­lyos fej­te­ge­té­sek­be bo­csát­ko­zik. Hutera a kez­det kez­de­tén el­ve­szí­ti a fo­na­lat, ül a szé­ken, né­zi a pin­cé­be ve­ze­tő aj­tót, a gyer­tyák pis­lá­ko­ló fé­nyé­ben ug­rás­ra kész ál­la­tok­nak tűn­nek a ha­tal­mas hor­dók, s most há­tán fek­ve s két­ség­beeset­ten fi­gyel­ve az ab­lak sá­pad­tan de­ren­gő négy­szög­ében a csil­la­gok meg­fejt­he­tet­len áb­rá­it, megint el­bi­zony­ta­la­no­dik, mint­ha nem is ve­le tör­tén­tek vol­na meg az el­múlt na­pok hul­lá­mok­ban vissza-vissza­té­rő, ka­var­gó tör­té­né­sei. Kí­vül­ről lát­ja ön­ma­gát, amint Tó­bi­ás plasz­ti­kus, de ba­rá­ti ha­son­la­tá­val ’ el­ve­szet­ten ül a szé­ken, mint egy ra­kás sze­ren­csét­len­ség!’ s Málik sza­vá­ba vág­va, tár­sa­it né­mi­leg za­var­ba ej­tő, sőt meg is döb­ben­tő mó­don kez­di ma­gya­ráz­ni, hogy ő és csakis ő a fe­le­lős az egész fél­re­ér­té­sért, az ő át­ko­zott, gyó­gyít­ha­tat­lan gyanakvása!… Mindezt – nem a ma­ga ment­sé­ge­ként, de a hely­zet tiszt­ásá­sa ér­de­ké­ben szö­ge­zi le – csak sú­lyos­bí­tot­ta az er­dé­lyi hely­zet, ő ugyan­is, és ezt se fe­lejt­sék el az urak – te­szi még hoz­zá tel­je­sen össze­za­va­rod­va – egy dik­ta­tú­rá­ban élt év­ti­ze­de­kig, mely dik­ta­tú­ra sza­bá­lyai sze­rint min­den­ki gya­nús, aki él és mo­zog és be­szél és vi­sel­ke­dik, hi­szen sza­va­it – ki­je­len­té­sek­nek, cse­le­ke­de­te­it egy rend­szer­el­le­nes kons­pi­rá­ció ré­szé­nek le­het fel­fog­ni, és bár­mi­kor el­já­rást le­het kez­de­mé­nyez­ni el­le­ne, hi­szen aki nincs ve­lünk, el­le­nünk van. Igen, ő eb­ben, az örök vesz­tes ment­he­tet­len hely­ze­té­ben élt, így hát ele­ve gya­nús­nak ta­lál­ta ezt a bal­sze­ren­csés em­ber­két, s gya­nú­ját elég­gé el nem ítél­he­tő mó­don meg­osz­tot­ta a pa­rancs­nok úr­ral is, aki­nek nincs ül­dö­zé­si má­ni­á­ja, ez nyil­ván­va­ló, hi­szen őt el­tö­röl­he­tet­len múlt­ja mi­att tény­leg ül­döz­ték, és aki ve­szély­ben érez­vén kül­de­té­sét, most a vég­haj­rá­ban, ami­kor re­mény van rá, hogy vég­re el­ta­ka­rod­nak az oro­szok és kez­de­tét ve­he­ti az or­szág új­ra fel­épí­té­sé­nek ma­gasz­tos em­bert és egész em­bert kí­vá­nó szent fel­ada­ta – rög­tön és sa­ját ki­szol­gál­ta­tott hely­ze­té­ben tel­je­sen ter­mé­sze­tes mó­don – kons­pi­rál­ni kez­dett, s azt, hogy ’tég­la’ van a rend­szer­ben, igen ha­mar fel­fe­dez­te, hi­szen Il­lés Jós­ka sze­ren­csét­len fül­len­té­se el­in­dí­tot­ta a la­vi­nát s az ő egy éj­sza­kás ivó cim­bo­rá­ja rög­tön még gya­nú­sab­bá vált, hi­szen az őr­nagy úr in­for­má­to­rai na­gyon ha­mar ki­de­rí­tet­ték, hogy ilyen ne­vű tü­zér­tiszt nem lé­te­zik, s a gya­nú be­in­dí­tot­ta a té­ves kö­vet­kez­te­té­sek lán­co­la­tát, ami mind­annyi­unk­ra rossz fényt vet, de el­ső­sor­ban per­sze rá, aki az anya­or­szág­ba is át­hur­col­ta fer­tő­ző és gyó­gyít­ha­tat­lan gyanakvását…” ,,Állj ván­dor – emel­ke­dik fel Tó­bi­ás, részt­ve­vő­en HáBé vál­lá­ra té­ve ke­zét –, azért ne vi­gyük túl­zás­ba az ön­vizs­gá­la­tot. In­kább éne­kel­jünk, örül­jünk an­nak, igaz, bá­ró úr – néz agár­ar­cú ven­dég­lá­tó­juk­ra, aki lát­ha­tó­lag már sem­mit nem ért az egész­ből –, hogy együtt va­gyunk, né­gyen, annyi szen­ve­dés után s örül­he­tünk an­nak, hogy min­dent túl­él­tünk, mert eb­ben az eszement szá­zad­ban egyet­len bo­rot­va­gyors sze­rep kí­nál­ko­zott mind­ég: meg­ma­rad­ni! És ne fe­led­jük egy pil­la­na­tig sem el – húz egy pi­he­nő­sáv­ra, meg­ál­lít­va a te­rep­já­rót –, hogy a ter­mé­szet is er­re ta­nít. Ki­száll­nak a ko­csi­ból, a le­me­nő nap ki­vi­lá­gít­ja a lá­tó­ha­tár­ra füg­göny­ként le­om­ló fel­hő­ket, vég­te­len per­cek­re na­rancs­sár­ga fény­be bo­rít­va az el­va­rá­zsolt me­zőt. So­kat sé­tál­tam Wel­ling­to­non túl a ten­ger­par­ton, az ég fe­lé tö­rő szik­lák kö­zött fi­gyel­ve a csip­ké­zett vár­tor­nyok­hoz ha­son­lí­tó szir­te­ket, és meg kell val­la­nom, mind­ég meg­bá­mul­tam a fű­szá­la­kat is, ame­lyek rej­té­lyes ma­kacs­ság­gal ta­pad­tak meg a kö­vek ha­sa­dé­ka­i­ban, da­col­va a hul­lá­mok­kal, a tom­bo­ló szél­lel és a szik­kasz­tó nap­sü­tés­sel. Pél­da­ké­pe­im­mé let­tek ezek a ma­kacs és ki­tar­tó új­zé­lan­di fű­szá­lak, a helyt­ál­lás baj­no­ka­i­ként tö­re­ked­tek a fény fe­lé, s let­tek lé­gyen bár­mi­nő mos­to­hák is kö­rül­mé­nye­ik, nem ad­ták fel, nem tu­dom, mi­ért, de mind­ég Kosz­to­lá­nyit jut­tat­ták eszem­be. Ha len­ne egy ke­vés re­mény, a szí­ve­tek meg­men­te­ném, ti drá­ga, drá­ga szen­tek. Bá­mul­tam a ti­tok­za­to­san él­ve ma­ra­dó fű­szá­la­kat, har­so­gott a ten­ger, új­ra meg új­ra hul­lá­mok egy­mást meg­sem­mi­sí­tő, egy­más­ból nö­ve­ke­dő hal­ma­it ve­zé­nyel­ve a ma­ka­csul el­len­ál­ló szir­tek el­len, zú­gott a szél is, s a bá­be­li hang­za­var­ban nem le­he­tett meg­ha­tott­ság nél­kül rá­néz­ni ezek­re a sat­nya, de még­is­csak zöld fű­cso­mók­ra, ame­lyek időn­ként a vá­ro­sok ut­cá­in a macs­ka­kö­vek kö­zül is ki­dug­ják re­mény­ke­dő fe­jecs­ké­i­ket, no­ha itt sem le­sel­ked­nek re­á­juk ki­sebb ve­szé­lyek, mint az új­zé­lan­di ten­ger­par­ti szir­te­ken meg­te­le­ped­ni szán­dé­ko­zó test­vé­re­ik­re, sőt a vá­ro­sok­ban ezek a ve­szé­lyek ki­szá­mít­ha­tat­la­nok, át­te­kint­he­tet­le­nek és vá­rat­la­nok. Mind­ezt már a Grábenen, cse­per­gő eső­ben mond­ja, s HáBé vá­rat­la­nul Mál­ik­ra gon­dol. Va­jon hol le­het most a nagy Test­vér. A so­mo­gyi asszonyt vár­ja? A fe­le­sé­ge sír­já­nál szob­roz, a pa­rancs­nok úr­nak szá­mol be za­lai nyo­mo­zá­suk ered­mé­nye­i­ről? Obort sé­tál­tat­ja, kert­jé­ben áll a csont­váz­fák kö­zött, a met­sző már­ci­us­vé­gi szél­ben, és le­si, hogy nő-e a fű, je­len­nek-e meg gyü­mölcs­fá­in a rü­gyek? Vagy a Vadgalambban ül törzs­asz­ta­lá­nál és hosszan bá­mul­ja tört ar­cát po­hár bo­ra tük­ré­ben. ,,Nincs sze­ren­csénk – szű­ri a szót ide­ge­sen Tó­bi­ás –, esik. Elő­ször még­is a Szent Ist­ván temp­lom­ba kel­lett vol­na men­ni, de hát…” ,,Magik ma­gya­rok?” – áll meg mel­let­tük egy kék bal­lo­nos fe­ke­te lány. ,,S ha azok len­nénk – néz vé­gig raj­ta Tó­bi­ás, de (ve­szi ész­re HáBé döb­ben­ten) tel­je­sen ér­ze­lem­men­te­sen, s mi­kor rá­éb­red ar­ra is, hogy át­me­ne­ti­leg mi­vel is fog­lal­koz­hat az őket ked­ve­sen meg­szó­lí­tó 20–22 éves le­ány­zó, le­gyint s meg­adó­an kor­ri­gál – per­sze azok va­gyunk, er­re rá­jö­he­tett, ha…” ,,Nem akar­tam hall­ga­tóz­ni. – pi­rul el a lány –, de a bá­csik túl han­go­san be­szél­nek ah­hoz, hogy mind­ez ti­tok ma­rad­has­son s rá­adá­sul ma­gya­rul. Itt eb­ben a gyö­nyö­rű épü­let­bá­nyá­ban rit­kán hal­la­ni ma­gyar szót, ezért is bá­tor­kod­tam meg­szó­lí­ta­ni ma­gu­kat, de higgyék el, olyan ré­gen nem be­szél­tem az anyanyelvemen…” El­hall­gat. Tó­bi­ás gá­lán­san ajánl­ja fel a kar­ját és ha­tá­ro­zott lép­tek­kel in­dul­nak el az erő­sö­dő eső­ben egy cuk­rász­da fel­ku­ta­tá­sá­ra, és vál­lal­ko­zá­su­kat na­gyon ha­mar si­ker is ko­ro­náz­za. Hutera né­mán kul­log utá­nuk, ön­kén­te­le­nül is az is­me­ret­len lány ga­zel­la­já­rá­sá­ban gyö­nyör­köd­ve. A cuk­rász­da szin­te tel­je­sen üres, egy­szer­re há­rom bó­bi­tás ki­szol­gá­ló­kis­lány is üd­vöz­lé­sük­re si­et, egyi­kük a le­ány­ról se­gí­ti le a ka­bá­tot, a má­sik Tó­bi­ás­ról, a har­ma­dik ró­la. Le­ül­nek, és HáBé a lány ár­tat­lan mo­so­lyá­ban gyö­nyör­köd­ve ve­szi ke­zé­be a hely spe­ci­a­li­tá­sa­i­ra a fi­gyel­met fel­hí­vó ét­la­pot, s így ér­te­sül ró­la, hogy az Ab­bá­zia ne­vű cuk­rász­dá­ban ül­nek, ahol kü­lö­nös Ri­gó Jan­csit és fran­cia kré­mest ér­de­mes fo­gyasz­ta­ni, de ki­vá­ló a gesz­te­nye­pü­ré is… Tóbiás presszó­ká­vét, do­bost és Co­lát ren­del, HáBé Ri­gó Jan­csit és ás­vány­vi­zet, a lány öt da­rab női­sze­szélyt. Ezen már le­het mo­so­lyog­ni. – „És egy-egy kré­mest, ro­lót és gesztenyepürét… És, igen, na­rancs­le­vet.” A ki­szol­gá­ló-kis­asszony mind­ent fel­je­gyez, nem kér­dez, nem is cso­dál­ko­zik. ,,Éhes? – kér­de­zi HáBé ma­ga szá­má­ra is vá­rat­la­nul, együttérzően. – Mert el­me­het­tünk vol­na ebé­del­ni is.” ,,Éppenséggel el” – hagy­ja hely­ben Tó­bi­ás, no­te­szé­ben el­mé­lyül­ten la­poz­gat­va. „Nem, még nem éhes – mo­so­lyog a lány –, de be­vall­ja, édes­szá­jú, s mos­ta­ná­ban olyan rit­kán van al­kal­ma cuk­rász­dáz­ni, hát most ki­hasz­nál­ja, s mi­köz­ben vég­re ma­gya­rul be­szél­het (imá­dott el­ha­gyott anya­nyel­vén, le­eszi ma­gát. Mi­ó­ta ké­szül er­re, nem is hi­szik el! Min­den­nap el­ha­tá­roz­za, hogy er­re jön és vég­re egy na­gyot tor­tá­zik, de az­tán mind­ég köz­be­jön va­la­mi, hol a pén­ze fogy el, hol kü­lön­fé­le prog­ram­jai ke­resz­te­zik egy­mást, így hát na­gyon örül, hogy az urak jó­vol­tá­ból (akik ne ve­gyék rossz né­ven, de imá­dott nagy­pa­pá­já­ra em­lé­kez­te­tik őt) itt le­het s vég­re ki­él­he­ti a sü­tik irán­ti le­küzd­he­tet­len szenvedélyét…” „És a kis­asszony hon­nan ke­ve­re­dett ide Bécs­be?” – kér­de­zi Tó­bi­ás s köz­vet­le­nül kér­dez rá a temp­lom­ból ki­jö­vet, a Málikkal va­ló el­vá­lás előtt Za­la­eger­szeg fő­te­rén a ro­mán és a ma­gyar kom­mu­nis­ta bör­tö­nök kö­zöt­ti kü­lönb­sé­gek­re. Ő ugyan egyi­ket sem ta­pasz­tal­ta meg – le­gyint HáBé s egy­re a bűn­bá­nó Mag­dol­na sér­tő­dött ar­ca le­beg előt­te, mint­ha em­lé­kez­tet­ni akar­ná va­la­mi­re –, de azt hi­szi, lé­nye­ges kü­lönb­ség az in­fer­ná­lis vi­szo­nyok­ban nem lehetett… Voltak kü­lö­nös, bi­zarr szi­tu­á­ci­ók is, a ro­mán bör­tö­nök­ben az úgy­ne­ve­zett ’át­ne­ve­lé­si te­vé­keny­ség’ ne­he­zí­tet­te meg, egé­szen az el­vi­sel­he­tet­len­sé­gig a po­li­ti­kai fog­lyok nyo­mo­rult hely­ze­tét, nö­vel­ve, ha le­het a tel­jes és vég­ze­tes ki­szol­gál­ta­tott­sá­gu­kat. Ne­héz er­ről be­szél­ni, fő­ként, ha az em­bert sze­ren­csé­je meg­kí­mél­te mind­at­tól, amit ez az át­ne­ve­lés je­len­tett s így csak hal­lo­más­ból cim­bo­rák, is­me­rő­sei val­lo­má­sa alap­ján be­szél­het ró­la.” ,,Ez mit je­len­tett? ez az át­ne­ve­lés?” – jön iz­ga­lom­ba Málik is. ,,Külön­fé­le sza­dis­ta kín­zá­sok­kal akar­ták meg­tör­ni a fog­lyo­kat, vég­leg el akar­ták ve­szej­te­ni őket, ar­ra kény­sze­rít­ve, hogy meg­ta­gad­ják mind­azt, ami szá­muk­ra szent volt és az élet ér­tel­mét je­len­tet­te. Pa­po­kat kény­szer­ítet­tek ar­ra, hogy hi­tük­ből csú­fot űz­ve gya­láz­zák az Is­tent, pa­raszt­em­be­re­ket, hogy ká­ro­mol­ják, sőt bü­dös kur­vá­nak ne­vez­zék any­ju­kat vagy fe­le­sé­gü­ket. Min­den­ki­nek meg­ta­lál­ták a gyen­ge pont­ját, ahon­nan ki­for­dít­hat­ták az egyé­ni­sé­gét, hogy ar­ra kény­sze­rít­sék, ta­gad­ják meg mind­azt, ami éle­tük ér­tel­mét je­len­tet­te. A per­ver­zi­ók szé­les ská­lá­ján mo­zog­va a bel­ügyes disz­nók a de­lik­venst, ha el­len­ál­lott, ar­ra kény­sze­rít­tet­ték, hogy fel­za­bál­ja szék­le­tét, min­den­na­pos volt a fog­lyok fi­zi­kai bán­tal­ma­zá­sa és kín­zá­sa, s mind­ez mi­ért?!? Egy hiú és ve­szé­lyes áb­ránd be­tel­je­sí­té­se volt a cél, azt akar­ták, hogy ne csak a vég­kép­pen tönk­re­tett és el­ron­tott vi­lág ha­son­lít­son őrült el­kép­ze­lé­se­ik­re, de az em­ber is, nem nor­má­lis és gon­dol­ko­dó em­be­re­ket akar­tak, ha­nem bó­lo­ga­tó bá­bu­kat. S a szent cél el­éré­sé­ért sem­mi nem volt drá­ga. Ural­gott a pri­mi­tív, ár­tó szel­lem a bör­tö­nök­ben, rá­adá­sul a köz­tör­vé­nye­sek lé­gi­ó­it sza­ba­dí­tot­ták rá az el­csi­gá­zott, el­ke­se­re­dett, te­he­tet­len po­li­ti­kai fog­lyok­ra, és még­is volt el­len­ál­lás, egy­re töb­ben vál­lal­ták az el­ke­rül­he­tet­len ha­lált, de nem ta­gad­ták meg ön­ma­guk­ban azt, ami adott pon­ton fon­to­sabb volt szá­muk­ra pusz­ta éle­tük­nél. Mond­hat­ni, a kí­sér­let tu­laj­don­kép­pen ele­ve ku­darc­ra volt ítél­ve. Leg­fel­ső szin­ten még­sem az ál­do­za­tok ká­ro­san nö­ve­ke­dő szá­ma mi­att ál­lí­tot­ták le, ó nem. Más oka volt en­nek s tu­dom (só­hajt HáBé), hogy amit most el­mon­dok, leg­alább­is fél­re­ért­he­tő, s azon­kí­vül nem va­gyok tör­té­nész, nem tu­dom bi­zo­nyí­ta­ni, még­is meg­ér egy me­sét, mert bi­zo­nyít­ja a kom­mu­nis­ta rend­szer szörny-jel­le­gét, meg­mu­tat­ja, hogy mi is moz­gat­ta az egész szisz­té­mát. S nem a hit, az esz­me ere­je. Ó nem, saj­nos nem, ha­nem a pusz­ta, nyers ha­ta­lom­vágy, per­sze nyom­ták az elv­tár­sak a só­dert, meg­ta­nul­ták a lec­két, éle­se­dett az osz­tály­harc, le­lep­lez­ték, s nem­csak a sö­tét­ben buj­ká­ló osz­tály­el­len­sé­get, ha­nem a sa­ját so­ra­ik­ban is az áru­ló­kat, ezért ide­ig-órá­ig meg­té­veszt­het­ték a vi­lá­got, de a lé­nyeg még­sem az ide­o­ló­gia volt, ha­nem a ha­ta­lom. A di­cső­sé­ges s a mi­nap dics­te­le­nül meg­bu­kó kom­mu­nis­ta (zá­ró­jel bol­se­vik, zá­ró­jel be­zár­va) pár­tok ke­let- és kö­zép-eu­ró­pai üdv­tör­té­ne­te csak át­té­te­le­sen szól még az üd­vös­ség meg­csú­fo­lá­sá­ról is. A ha­ta­lom a lé­nye­ge. A ha­ta­lom ki­ví­vá­sa, meg­ra­ga­dá­sa és meg­tar­tá­sa. A ka­pi­ta­li­zá­ló­dó ame­ri­kai maf­fi­ó­zó cso­port­ja­i­nak har­cá­hoz le­het leg­in­kább ha­son­lí­ta­ni a párt­ve­zé­rek kö­rül ki­ala­ku­ló klik­kek, sőt klá­nok ver­sen­gé­sét. Ne gon­dol­já­tok, hogy el­túl­zom, ó ne! Egy­szer egy nagy­hí­rű párt­ve­zért be­ret­vál­tam, épp va­dá­sza­ton volt a vi­dé­ken, s ő me­sél­te el, mért is ve­tett vé­get Dézs elv­társ a bör­tö­nök­ben ki­bon­ta­ko­zó át­ne­ve­lő mun­ká­nak. Ta­lán az ál­do­za­tok egy­re nö­ve­ke­dő szá­ma mi­att – koc­káz­tat­tam meg, mi­re az elv­társ ha­bos kép­pel kez­dett rö­hög­ni, meg­ál­la­pít­va, hogy már a bor­bé­lyok­ból is ki­ve­szett a re­a­li­tás­ér­zék. Hát ak­kor mi? – kér­dez­tem meg, ő in­tett, vár­jak, ne si­es­sem el, minden­nek eljő az ide­je, mint a szal­ma­ka­lap­nak, s a fény­ben meg­csil­lant a be­ret­va­pen­ge, s ez a csil­la­nás éve­kig, év­ti­ze­de­kig el­kí­sér­te, s tel­je­sen vá­rat­la­nul Passau-ban tért vissza, ami­kor egy nép­te­len sza­ka­szon le­par­kol­tak, s ki­száll­va a ko­csi­ból, a me­zőn buk­dá­csol­va kö­ze­lí­tet­ték meg a Du­nát.

(folytatjuk)