– Ismert életrajzi mozzanat, hogy bár karácsony másodnapján született, mégis január elsején anyakönyvezték, amiből én – nem függetlenül a pálya későbbi alakulásától – azt a következtetést vontam le, hogy abban az öt napban Ferenczes úr biza’ elcsángált a törvényes keretektől, és hogy a megtapasztalt szabadság egész eddigi műveiben ott kísért. Készen kapta a családtól, vagy fokozatosan alakult ki születése körülményeinek története?
– Lassan alakult ki a családi legendárium születésem körülményeiről. A háború vége felé, valamikor szeptember végén kezdődik az életem története, az első dobbanás édesanyám méhében. Kápolnásfalu határában. 1944. szeptember végén, október elején (?) jöttek a felszabadítók, a család is menekült Pálfalváról. Apám vérző gyomorfekélye miatt nem volt katona, noha behívták, de felmentették. Ő is a családdal menekült. Azelőtt a falunkban német katonák voltak beszállásolva, velük purpárléztak. Kápolnásfaluban megálltak, talán egy éjszakára, hogy aztán tovább menjenek nyugat fele. Ott érték utol a szovjetek. Egyszercsak két katona szembeáll vele, hogy dáváj cigar, apám ijedtében azt felelte, hogy nix. Egyből azt hitték, hogy német. Kivitték a falu szélére, kiállították és orosz ruletteztek vele, kattogtatták a puskáikat. Biztosan nem voltak csőre töltve azok a mordályok, játszottak vele. Aztán egy besszarábiai katona mentette meg az egész családot, aki tudott románul, és neki magyarázták el, hogy nem német, hanem székely menekültekkel játszanak. Apám állítólag akkor megőszült. Én apámat hófehéren ismertem meg. Anyámék szaladtak a papírokkal, hogy mentsék a menthetőt, állítólag akkor rúgtam az elsőt. Az első életjelt akkor adtam, az istentelen nagy riadalomban, amikor eljátszották édesapám kivégzését. Aztán jött egy sebesült orosz tiszt, egy hadnagyocska, és elkergette a katonákat, adott egy papírt, és visszaparancsolta a családot a faluba. Eltelt az ősz, és eljött karácsony. Édesanyám vajúdott két-három napig. Karácsony másodnapján születtem meg, fel sem tevődőtt, hogy más nevet is kapjak, mint az István. Háború vége volt, talán az adminisztráció sem működött megfelelően, meglehet, hogy a hosszúra nyúlt mulatás miatt maradt el az anyakönyvezés. Az egyházi anyakönyvbe beírtak, a községházán viszont csak január elséjére. Öt napig gyakorlatilag a törvény szerint nem léteztem. De azt hiszem, ebben nem én vagyok az egyedüli a magyar irodalomban, például Kányádi Sándort azért nem írták be május 10-re, mert az a király születésnapja volt, és arra a napra nem lehetett beírni. Persze, el tudom képzelni, bár nem beszélt erről soha édesapám, hogy lehetett egy olyan elgondolása, miszerint ha valakinek január 1. a születésnapja, az lehet valami fajta mitikus, mágikus, sejtelmes üzenet is. Valamiféleképpen sorsmeghatározó, a gonoszakat elhárító talizmán.
– Többször elmesélte, hogy az édesapja, Ferencz S. Imre építette a csíkpálfalvi templomot, és Márton Áron szentelte fel, utolsó vizitációs körútja alkalmával, 1949-ben. Hogy élte meg ezt gyermekként?
– Az első vizuális élményeim a színekhez köthetők. Az egyik a hó fehérsége, nagyapám nagy fekete csizmája mellett, mert akkorára nőttem már, a térdéig, megyünk a másfél méteres hótorlaszok között. Egy nagy fekete ember visz valamerre, talán a templom felé. A másik a püspöklila, a püspök fejfedőjének a színe. Arra emlékszem, hogy ott álltunk a falu Delne felőli részén, mert onnan jött a püspök úr két fehér ló vontatta kocsiszekéren, bennem ez a kicsi lila sapka, ez a lila szín rögzült, ez az első szín, amelyre emlékszem. Az történt, hogy a falunk fölött volt egy kicsi kápolna, száz-kétszáz éves. A harmincas években a villám beleütött a kápolnába, leégett tövig. Ott maradt a falu templom nélkül. Delnére, de inkább Csíksomlyóra jártak az emberek templomba, mert az közelebb volt. Valamikor 1947–48 táján elhatározták, hogy a templomot fel kell építeni, ami eléggé merész tett volt, nem tudták, hogy milyen világ jön. Nekifogott a falu, kalákázott, pénzt gyűjtött, a templomot elkészítették. A tornyokra a három nagy keresztet úgy szerezték meg, hogy édesapám betanított az ifjúságnak egy színdarabot, talán az Obsitost, és azzal addig járták a csíki falvakat, míg összegyűjtötték a bádogkeresztre való pénzt. Mesélték, de első élményeim egyike is lehet, hogy az iskola fásszínjébe beraktározott keresztek egyikébe játékból bebújtam, és be is szorultam, mondta is az egyik mester, azt hiszem, hogy Petres Árpi bácsi volt, amikor nagy bőgve megtaláltak, és nagy későre kiszedtek onnan, hogy na, ez a kölyök is jó korán magára vette a keresztet. Hatalmas tett volt akkor, hogy ‘49-ben, pünkösd előtt egy héttel felszentelhette, Gyimesből jövet, Márton Áron a templomot. Apámat külön megáldotta, ott ült mellette a díszebéden, apám szikáran, fehéren, azt mondta a püspök úr, fiam, olyan vagy, mint a megérett kalász, ahogy így lehajtod megőszült fejed… Ez nagy dolog volt, és utólag is úgy látom, hogy akkor még működött a rendtartó székely falu, hogy csodálatosan össze tudott fogni az ilyen alkalmakra, aztán utána az ötvenes években a kultúrházat is így építették fel, azt is apám tervezte. A templomépítés is közrejátszott abban, hogy felkerültünk a kuláklistára. Édesapámat építési vállalkozónak könyvelték el, nagyapámnak kocsmája volt, ennek egyenes következménye az lett, hogy egy hektár kilencven árral besoroltak a kulákok közé.
– Az 1972-ben megjelent Forrás-kötet, a Nyári vándorlások versei eléggé komor hangulatúak, gondolok itt főleg az Önarckép, Számadás helyett, Tehetetlenség, Ilyenkor című versekre, de még sorolhatnám – koravénség, komolyság volt ez, vagy alkat kérdése inkább?
– A Forrás-kötetem, ebben a formában, nem is annyira komor, mintha úgy jelent volna meg, ahogy Csiki Laci megszerkesztette. A komorság az előbb említett negatív élményekből is jöhetett. De el kell mondanom, hogy minden viszontagság mellett a gyermekkorunk nagyon is szép volt, ott volt az erdő, mentünk a teheneket őrizni, megismertük a madarakat, állatokat, rabló-pandúrt játszottunk. Emlékszem, a Rákóczi hadnagyát akkor vetítették az iskola hátsó falán, jött a mozikaraván, egy tojást kellett vinni belépőnek, és akkor egész nyáron Rákóczi hadnagyát játszottuk, fürödtünk, elkötöttük a lovakat, és lovagoltunk, gyönyörű volt. Viszont elég korán találkoztam a halál élményével: történjék akármi, élhetünk akárhogy, de előbb-utóbb meghalunk. A faluban, szomszédunkban megöltek egy legényt egy vasárnap délután, akárcsak García Márqueznél az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában, ugyanaz történt nálunk is. Talán túl korán kezdtem az elmúlásról, a halálról gondolkozni. A komorság innen jöhet. Az említetteken kívül sokkal szomorúbb versek szerepeltek volna eredetileg a kötetben. 32 verset vett ki a cenzor, ezért is lett olyan vékony, és viszonylag későn is jelent meg, a nemzedéktársaim első köteteinél jóval későbben, 1972-ben.
– Gyermekkorára visszaemlékezve írja a Székely tántorgó című kötetében, hogy „Az első könyvem, azt hiszem, egy szitakötő volt”, aztán hogy „Első menyasszonyom egy nyírfaseprű volt”, vagy „a hó volt a legelső döbbenet”. A gyerekkori természetélmény érdekes és számomra meglepő módon alakult át – gondolok itt a Mineralnaja pesznya vagy A boszorkány eljövetele című hosszúversekre –: a fémek, virágok, fák, a természet elemeinek a nevei, a fizika, kémia szótárai ebben a versbeszédben egy nagyon szigorú hierarchiát, hatalmi viszonyt, agresszivitást képeznek le, mutatnak meg. Hogyan alakult ez így ki?
– Nem tudom, biztos, hogy van benne valami, de ezek az indítékok sokkal egyszerűbben keletkeztek. Nekem eszem ágában sem volt irodalmárrá lenni, én biológiát végeztem, nagyon komolyan készültem a középiskolában a biológia szakra. Volt az iskolában egy kitűnően felszerelt biológia- meg kémialaboratórium, meg egy nagyon jó biológiatanárom. Pillangót akartam fogni, békát boncolni, szóval biológusnak készültem eleve. Emellett az osztály átlagánál azért többet olvastam. Az akkor még egy évig létező Lugosi Magyar Lyceum, ahol jártam, örökölte az Orsolyák zárdájának kitűnő könyvtárát. Megvolt a Jókai-díszkiadás, emlékszem a Szeretve mind a vérpadigra, Ocskay generális történetét egymás kezéből kilopva faltuk. Rengeteget olvastunk, de nem azt, amit tanítottak, azt a irodalmat nem lehetett szeretni és olvasni. Én az érettségin ötössel mentem át magyarból. Az itthoni olvasmányok, általános iskolás koromban, a padlásokon megtalált régi ponyvák voltak: Rinaldó Rinaldini, Zöld Marci, a betyár, Rózsa Sándor, a Jókai-könyvek, Arany János, Mikszáth, igen, őket lehetett szeretni – a másik irodalmat, amit tanítottak, „a legmagasabb hőfokon” sem lehetett szeretni. Elmentem biológiára, és ez szerintem jó is volt, bár – miután Kolozsvárra kerültem, kezdtem írogatni, és kezdtem járogatni a Gaál Gábor Körre – a filológus kollégákkal szemben az okozott egyfajta alacsonyabbrendűségi érzést, hogy nem voltam naprakész mondjuk Sékszpírből. Amit említett a hatalmi viszonyokról, a természetben az így van. A főiskolán kezdetben kemény darwinizmust tanítottak, tisztességesen meg is tanították, a szovjet típusú biológiaelmélet oktatása is kezdett fellazulni, akkor már Mendel vagy Morgan nem voltak reakciós ügynökök. Már főiskolán elmondták, hogy Micsurin egy jó kertész volt, nem a biológia alapjait megrengető tudós. Tehát ez lenne a legkézenfekvőbb magyarázata annak, hogy a növény-, állatnevek, a vegytan, biokémia nyelvezete óhatatlanul eszköztáramba integrálódtak. Az említett halálélmények, szerelmi ügyek, a kétéves gyimesi segédtanítóskodás után felkerültem Kolozsvárra főiskolára, s ott rádöbbentem véglegesen kisebbségi voltunkra. Lugoson nem éreztük még, pedig kocolódtunk a románokkal, de Kolozsváron a hatvanas évek közepén, bár tündéri időknek tűntek, felsejlett valami baljóslatú érzés, hogy itt bajok vannak, a nagy egyenlőségesdiben vannak olyanok, akik még egyenlőbbek. Gyakorlatilag egyfajta cselekvési kényszer vitt az írás felé, és elég hályogkovács módon fogtam neki, nem voltam felkészülve arra, hogy íróvá váljak, nem volt nekem előképzettségem, csak ilyen primér élményeim.
– Amikor elkezdett írni, milyen kortársak hatottak vagy milyen verselői hagyományra támaszkodott? Már az első kötetében – a kötött formák mellett – gyakran használta a szabadabb versbeszédet is.
– Harmadéves voltam, amikor elkezdtem írni, egy nyár végén, szerelmi bánat után, mint említettem, eléggé hályogkovács módon. „Előképzettségeimet” a népdal jelentette, ami a falunkban még élt, a nagyanyám énekelte balladák, a Júlia szép leány vagy a Barna Jancsi, Fehér László... Meg szerzetes nagybátyám, édesapám öccsének versbeszéde, akinél a nyaraimat töltöttem, ő kívülről tudta és mondta a Toldit, mert megtanulta a lágerben. Ennyivel, ennyi „előmunkálat” után vettem pennát a kezembe. A mai fejemmel biztosan nem merném megtenni. Én akkor kezdtem a Gaál Gáborra járni, amikor Farkas Árpiékat, Király Laciékat utolsó évesen kiebrudalták, túl voltak már a házkutatáson, nem ismerhettem meg akkor őket. Csiki Lacit, Vári Attilát, Kenéz Ferit, Molnár Gusztit, Bíró Béláékat kaptam el. A Gaál Gáboron másfél év alatt egyszer olvastam fel. Összejöttem velük, a kávéházakban, imitt-amott beszélgettünk, én is ott tátottam a számat, elég kemény kisebbrendűségi érzések között. Főleg néhány kolozsvári filosz birizgálta a csőrömet, olyan magas szinten beszélgettek, vitatkoztak irodalomról, hogy hottentottának éreztem magam közöttük. Miután megírtam az első szövegeket, s elkezdtem járni a Gaál Gáborra, egyre kevesebbet jártam a könyvtár biológia részlegére, és egyre többet az irodalmira, akkor kezdtem megismerkedni a kortárs magyarországi irodalommal is, már amennyire lehetett. Elkezdtem az antikváriumot járni, könyveket gyűjteni, vásárolni, kezdtem képezni magamat. A mai tudásommal elég nagy bátorságra vallott a döntés, hogy író leszek. De döntöttem, és egyből. Rájöttem, hogy az embernek el kell döntenie: vagy-vagy. Nem lehet kétfelé loccsanni, nem lehet csak félig lépni abba a jelképes folyóba, s onnan a közösség elé kilépni. Az utolsó év biológiát már ímmel-ámmal, a kezdeti lendület egyre gyengülő erejével, kötelező módon végeztem el, de már nem nagyon érdekelt. Az első kötetem úgy jelent meg, hogy Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Pilinszky verseit folyóiratokból olvastam, köteteiket még nem. Még Illyés Gyulát sem. Maradtak az itthoni példák, Kányádiék, Székely Jánosék, Páskándiék, Szilágyi Domokosék, Lászlóffy Aladárék. Egyszer bementem az Utunk szerkesztőségébe, Márkihoz, ő volt a versszerkesztő, hát az borzalom volt, leizzadtam, dadogtam, Fodor úr szerint eléggé mulya voltam akkoriban. Márki visszahívott egy hét múlva, és gyakorlatilag kis költészeti leckéket tartott, de leközölte az egyik versemet 1967 februárjában. Ez eldöntötte a sorsomat, apám is megérhette ezt, csóválta fejét, nem nagyon bízott ő már az írástudókban... 1967. február végén halt meg hirtelen.
– A második kötetében, az 1978-ban megjelent Utolsó kenyérben már ott vannak azok a nagy témák, formák, amelyek később meghatározóvá válnak: Madéfalva, csángók, hosszúvers. Mindezek kiválasztása is valamiképpen döntés kérdése...
– Megjelent az első verskötetem, siker is volt meg nem is, befogadtak meg nem is, távol az irodalmi centrumoktól, felemás fogadtatása volt, ami most nem érdekel, de akkor bizony volt, ami megrázott. Akkoriban rengeteget írtam és rengeteget égettem. Gyakorlatilag az első és a második kötet között kerestem és találtam meg – talán – a költészetben önmagamat. Akkorra összeolvastam már annyit, hogy valami fölsejlett az írás gyönyörűségéből, de leginkább a gyötrelmeiből. Gyermekkoromban mindig Robinson szerettem volna lenni. A hetvenes évek közepére, itt, Csíkszeredában, miután kirúgtak a megyei laptól, eléggé magamra maradtam. A magány, a magányosság – nem az egyedüllét – szerintem az alkotás legkegyelmibb élettere. A magány nem rossz dolog. A majdnem hat-hét év alatt nem is akart összeállni sehogy ez a második kötet. Összeszedtem azokat a verseket, amiket írtam, Csiki Laci volt újból a szerkesztőm, Lacival jó viszonyba kerültünk, ő is később indult, mint Királyék, Farkasék. Domokos Géza is átnézte a kéziratot – megvan most is –, igen-nem, Géza megjegyzéseivel, ez megy, ez nem. Kezdett összeállni a kötet, beletelt vagy két évbe, de nekem se tetszett, Laci is azt mondta, hogy ez így nem lesz jó, nem igazi második kötet, nem teljesíti be azt az elvárást, amit az első esetleg feltámasztott. Közben Szilágyi Domokossal is (egyetlen egyszer) találkoztam, itt járt Szeredában, nevet adott nekem, Ferenczesnek, így dedikálta a Sajtóértekezletet, kért az első kötetemből, és azt mondta, rá se ránts, öregem, mit mondanak, te csak írjál, írjál, olvass, olvass. Nos, nem akart összeállni a kötet, azt mondja Csiki Laci: fogj bele valami nagy ügybe, írj meg valami nagy ügyet. Közben 1975-ben finoman szólva leépítettek a megyei újságtól (áldom most a sorsot ezért a fordulatért), az Agronómusok Házához kerültem brosúraszerkesztőnek, eléggé megritkult köröttem a levegő. Otthon olvasgattam, írogattam, elég sokat tévelyegtem. Egyik kedvenc olvasmányom Mikes Törökországi levelei voltak. Újra és újra beleolvastam, gondoltam, megírom a magam Rodostóját. És megírtam a Rodostó című poémát, amire Lászlóffy Ali szerint is méltatlanul nem figyeltek fel. Elkészült, szinte másfél évig dolgoztam rajta, felvittem Bukarestbe Lacihoz, megnézte, és azt mondta, na ez az, így meglesz a kötet. Így született meg a második kötetem. Ez a munka arra is jó volt, hogy még többet olvastam mellé, akkor kezdett teljesebbé válni a magyar költészetről való tudásom, bár a versről való tudás talmi valami, teljes sohasem lehet. Így állt össze a kötet, későn és borzalmas gyötrelmek árán.
– Aztán jöttek a nyolcvanas évek...
– Jöttek a borzalmasnak nevezett nyolcvanas évek. Sütő fel akart venni az Új Élethez, de nem sikerült néki sem a kiemelésem a „termelésből”, aztán csak felvettek a Falvak Népéhez székelyföldi tudósítónak. Az nagyon jó munkahely volt, megírtam a heti egy riportomat, egy vagy két tárcaszerűséget, annyi volt a norma, bejártam az egész Székelyföldet. Óriási haszon volt, az utolsó tanyákat is ismerem, rengeteg embert ismertem meg. Emellett kialakult egy nagyon feszes napi munkaritmusom. Kimentem a városba, újságot vásároltam, kiolvastam, hazajöttem, megírtam a cikkeket, utána olvastam, este az íróasztal mögött piszkáltam a körmeim, mint a nyuszi, hegyeztem a ceruzákat, hülyeségekre gondoltam, és írtam. Közben Székely Jánossal elég intenzíven leveleztünk, neki küldtem a verseket; az akkori Utunknál, nem tudom miért, nem fogadtak szívesen, nem közöltek. János úr nagyon tisztességesen minden versemet kielemezte, postafordultával válaszolt, neki rengeteget köszönhetek, sokat tanultam tőle. Közben személyesen is megismertem, szabályszerű mesterkurzusokat tartott nekem. Egyre nehezebben lehetett megírni a dolgokat, de írtuk, égettünk, talán 10–20 százalékát le is közölték annak, amit termeltem. Kezdtem gyermekverseket írni, és akkor jött ez az „avantgárd őrület”, ami a Ki virággal megveretett című kötetben csúcsosodott ki. El akartam menni Párizsba, kaptam egy meghívólevelet, a munkahelyről is kaptam papírt, hogy mehetek, mégsem adtak útlevelet. Mondtam, hogy ha nem mehetek el, akkor azért is megírom a párizsi utazásom poémáját. A vallató szekus rá is kérdezett, hogy maga mikor járt Párizsban, hogy ennyire ismeri a párizsi helyszíneket, mire azt feleltem, hogy én úgy utaztam Párizsba, mint Dante a pokolba. Végül is ilyen utazásokról szóltak a poémák. Olyan kihívások elé kerültem, amelyeknek meg kellett felelni, a mesterséghez tartozó fogásokat, fortélyokat ki kellett próbálni. Aztán elég gyorsan jött az a kötet, ami nagyjából letisztultan és aránylag kevésbé cenzúrázatlanul jelent meg, már Egyed Péter szerkeszté-sében 1988-ban, Megőszülsz, mint a fenyvesek címmel, szerintem ez volt a legjobb kötetem.
– Visszatérnék ahhoz a gyerekkori emlékhez, amikor a nagyapával botladozik a méteres hóban; végigolvasva a versesköteteit azt vettem észre, hogy mindenütt hangsúlyosan jelen van a hó. Ismert, hogy Farkas Árpádtól Király Lászlóig sokan hasznalták ezt a motívumot, gondolom, nem függetlenul az akkori közállapotoktól, közhangulattól. Mégis Ferenczes úr esetében ez tartósabban van jelen, és nagyon sok és szélsőséges jelentéstartalommal.
– Igen, egyfelől a tisztaságigénynek a jelképe, másfelől a mindent eltemető vagy a mindent megóvni gyöngeségének is lehet jelentéshordozója a hó, de a hatalmasan kavargó káosznak, a katartikus elbukásnak is lehet a megjelenítője, ezerféle okból lehet mögéje menekülni. Azok a hatalmas gyermekkori telek olyan mély élményeket hagytak az emberben, nemcsak természeti képként, hanem a havazások mögötti, hó alatti falu élete, rettegései, küzdelmei is, egyfajta csodát teremtettek, rengeteg izgalmat, örömet, de bánatot is legalább annyit hoztak. Akkor a falu mintha egy kicsit lenyugodott volna, és próbált feledni, úgyahogy élni: színdarabokat tanultak be, egymáshoz jártak az emberek különböző kalákákba, meséltek, énekeltek, gyászoltak, az '54-es foci-világbajnokság, aztán '56 kezdett ezek mögött a havak mögött legendásodni, mitizálódni. Olyan bruegheli teleink voltak – biztos, hogy megszépültek így utóbb –, szinte az ember vérébe is beleitatódott ez az istentelen tél- és hóélmény. Még a szerelmeimben is ott volt, felkötöttem síléceimet, és át a pálfalvi dombon, így jártam Delne felső feléig a feleségemnek udvarolni. A nyár az nyár, az ősz az ősz volt, de a hó... – sokszor nyomasztóan is nagy havak voltak. És az, hogy a közösségek éltek és működtek a falvakban, a nagy hideggel ellentétben egyfajta melegérzetet, biztonságosnak tűnő hátország illúzióját is megteremtették az emberben. A házszentelés, betlehemezés, aprószentekelés, a farsangolás olyan mély nyomokat hagytak, hogy a tudatalattiban, az álmokban is megmaradtak. A 90-es évektől kijuthattam a nagyvilágba, Svédországig is eljutottam, a nagy orosz telekbe, akkor mintha megéreztem volna egy pici különbséget, ez az erdélyi hó olyan méltóságteljesen tud omlani, hogy bele lehet őszülni, mint egy reménytelen szerelembe. Gyímesi Éva írta egyik tanulmányában, hogy a Hó hull örök vadászmezőkre című versnek a vége az egyik leghatásosabb és legsikerültebb képverse a nyolcvanas évek erdélyi magyar költészetének.
– „Isten szemében / a talán voltál porszem / vagy még annyi sem” – írja a Curriculum című haikuban; erre a talánra szeretnék rákérdezni, a talán lét-bizonytalansága, eldöntetlensége és a magány biztonsága közötti feszültségre! De említhetném a Talán eclogát is. Néha a talán lefokozásként jelenik meg: talán, ha ez sem vagyok, akkor semmi sem...
– Nincsen alkotó ember, aki ne gondolkodna el az élet által feltett kérdéseken, válaszokon. Az alkotás olyan gyötrelmes valami – legalábbis az én esetemben –, gyalázatos egy dolog a fehér papírral szembe ülni, a kínok kínját szenvedi meg az ember, amíg leírja az első sort vagy amíg megtalálja az utolsó sor csattanóját. Sokszor nem megy, ilyenkor az ember gyorsan elmegy, és ráönt valamit. Különleges mesterségnek tűnik, de a kegyelmi állapot is különleges valami. Az emberben ott bujkál a kisördög, hogy ez jó-e, tíz év múlva ez érvényes lesz-e. Amit az ember írt, arról talán csak 50–100 év múlva derül ki, hogy az jó-e. Nem ad semmiféle bizonyosságtudatot az alkotás. Én a tehetségem mértékével, képességemmel tisztában vagyok, talán felül is teljesítettem egy kis szorgalommal megtoldva azt, amivel megáldattam. Rengeteget gyötrődtem, kínlódtam. Ha sikerül megírni valamit, és talán jó is, első pillanatban még örülök neki, hogy milyen jót írtam, de amikor néhány nap múlva előveszem, már nem tetszik. Az ember egyetlen egy olyan verset, sort akar megírni, ami olyan, mint a csiszolt gyémánt, amiből se elvenni, se hozzátenni nem lehet. A vers mindennapi harc a kísértésekkel. A halál mellett ott van a hiábavalóság érzete: olyan sok jó költő van a magyar irodalomban... A kételkedés utólag ott van a legsikerültebb dolgokban is. Isten, a hatalmas léptékű világmindenség előtt olyan parányi az ember a törekvéseivel, hogy bár egy porszemnyi tökéletes dolgot hozzon létre. Ott a kétely, olykor a bizonyosság is, hogy nem ezt akartam megírni. Elkezdtem valahogy, de nem az jött ki belőle, amit akartam. Úgy vagyok én az írással, különösen a verssel, mint a részegséggel. Gyötrelmes gyönyörűség, de aztán jön a másnap, a szeretkezés utáni állat szomorúsága...
– A Megőszülsz, mint a fenyvesekben a hosszúversek mellett, egyik ciklus, a Qxyhuatwandza roppant mód tetszett nekem. Ami fura volt, hogy az a karikírozott és bornírt társadalom, ahol a beszélő a kedvesével él azzal a görcsös légszomjjal együtt, mégis tartalmaz egy csipetnyi humort, könnyedséget, a későbbi versekben viszont nagyon beborul, képletesen is, Qxyhuatwandza ege.
– Amint már mondtam: mindig Robinson szerettem volna lenni. Az egyik versemben Qxyhuatwandzát mint szülőfalum Holdon túli mását határozom meg, máshol pedig úgy hiszem, hogy ha valahol Pálfalvánál átfúrnám a Földet, átellenben ott van ez a félig álmodott, elfeledett, majd újra kitalált mexikóias, indiános valami a nyolcvanas évekbéli magányaimból, talán e köré próbáltam egy tündéribb tájat teremteni, egy szigetet, egy tüskevárat, mit tudom én, mit, talán az elveszett éden utáni sóhajtozásoknak is lehetne kútfője, de sajnos, beborult. Hiába próbáltam én egy éteri, elíziumi szigetet, szülőfalumnak, a gyermekkoromnak megtalálni a még tündéribb mását, tetten érni valamiféle varázslatot, hiába, már az álomi valóban is beborult az ég. A családi veszteségek is rátettek egy lapáttal a mindinkább eldurvuló közéletre, mindennapjainkra, amikor még a barátok is kerülték az embert. Feleségem súlyos beteg lett. Aztán jöttek az állandó megfigyelések, a becitálások a belügyi szervekhez, egyre gyalázatosabbá váltak még az ünnepnapok is a nyolcvanas évekre. Azt hiszem, az alkatom is besegített ebbe az őrültségbe, benne volt a mélabú az egész családban, apámban, nagyapámban is, aki egy nagy mulató ember volt, de a kacagásaik mögött szinte mindig hallani lehetett a sírást is. A már említett másnapot...
– Visszatérve Qxyhuatwandzához, úgy látom, hogy mégiscsak van kilépés ebből a rosszkedvű világból, mégpedig Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorri figurája révén, aki valamikor 2006 tájékán bukkant fel, aki többek között megfordul Qxyhuatwandzán is, miközben azért az Ibériai-félsziget és Dél-Amerika titokzatos kóborlásainak színterei, és akinek könynyed stílusú, felszabadult kedvű kéziratos hagyatékát egy világjárt erdélyi ferences atya iratai között találta meg!
– Ez felszabadított persze, de nagyon praktikus oka is van felbukkanásának: egyrészt munkát adott, másrészt játszani is engedi szép-komoly fiát, harmadszor pedig csak izgatott ez az indiános, távoli, lehetséges világ, a Megőszülsz, mint a fenyvesekből ez az álomi Qxyhuatwandza, mely édeninek indul, de a sátány ott ólálkodik körötte. Amit az előbbi kérdésében fogalmazott meg, hogy besötétült az ég, azt én is éreztem, s azt hiszem, itt sem lesz másabb végkifejlet. Az erdélyi irodalomban a travesztia, a más alkotó bőrébe való belebújás nem ritka. Nekem még voltak ilyen elvetélt próbálkozásaim, megpróbáltam Petrás Incze János verseit megírni, eltéptem. Megírtam a magam Jeszenyin-versét. Ha akarunk, ha nem, állandóan más költők bőrébe bújunk. Amikor előkerült ez az ibér úriember, aki talán baszk származású, sejtelmem sem volt, hogy milyen labirintusba tévelyedtem, mekkora kásahegy omlott rám. Minden nap újra ki kell találnom őt, fordítanom a lehetséges verseit. Erdélyben Bogdán Lacitól KAF-ig, Királytól Csiki Laciig mind kipróbálták ezt a műfajt, s azt hiszem, náluk is tetten érhető a mókuskerék szindróma. Az ember kitalál egy keretet, ami állandóan változik, kitalál egy valakit, talán egy másik ént, akit újra és újra ki kell találni, és nem lehet a végére jutni, nagyon bele lehet gabalyodni. Megölöd, elsiratod, eltemeted és másnap feltámad. Én most ilyen állapotban vagyok ezzel a figurával, hogy nem tudom, merre tovább, kéne is tovább írni, meg nem is. De mindig felébreszt, mint egy útszéli céda, adja magát, dolgozni kell, olvasás közben is eltereli a figyelmet, sokszor amolyan légi kalózként hívja fel magára a figyelmet... Rengeteg dél-amerikai irodalmat olvastam az utóbbi időben, a klasszikusok mellett útleírásokat is. És mindig valami újat tud meg az ember, aztán egy adott pillanatban úgy megbonyolódnak a dolog, hogy bele lehet szédülni. Különben is egy magamfajta embernek, aki elmúlt hatvan, s aki a dolgai javát már megírta és megitta, amit azután próbál tető alá hozni, olyan, mint a pótmagánvád, azért, hogy az agyában zakatoló kerekek le ne álljanak, mert ha nem járatja az eszét, nem ad enni fantazmagóriáinak, akkor már halott ...
– Hát nem is tudom... ugyan olvastam az Arany Jánost megidéző Télikék ciklust, de Neckar Anzelmus atya levelét olvasva, és arra gondolva hogy Csíkpálfalváról egy tordai padlásról előkotort ferences atya hagyatékán keresztül rálátunk egy Amazonás menti szigetre, ez annyira szédítő, hogy egyáltalán nem tűnik pótcselekvésnek...
– Döbbenetes dolgokat tudtam meg Dél-Amerikáról, ahol a jezsuiták szinte egy utopisztikus államot hoztak létre, amely úgy működött, mint a legszebben elképzelt szocializmus. Rengeteg magyar jezsuita szolgált ott, és teremtettek olyan indián közösségeket, redukciókat Paraguayban, amelyekre a napvárosbéliek is büszkék lehetnének. Annyira külön állam volt, hogy már kényelmetlen volt, mind a spanyol, mind a portugál birodalomnak, végül közös megegyezéssel szétverték. A jezsuiták felszámolásának van egy ilyen indítéka is. Kiderült, hogy egyik spiritus rektora egy Orosz László nevezetű jezsuita volt. Ferencesek is szolgáltak ott. Létező valóság is rejtőzik az alteregóm, az ibér költő mögött. Amellett, hogy az ember kreatív fantáziáját is működteti, mást is tud írni, máson is tud dolgozni. Voltak olyan időszakaim, amikor Székely Jánossal vallva nem láttam értelmét a költészetnek. Amolyan hullámszerűen működtek nálam az írói hormonok, nagy szünetek, aszályok után özönvízszerű áradások jöttek, így született a könyveim java is.
– A Csángók című vers utolsó szakaszában a következőket olvasom: „S már csak árnyékunkért / lüktet lázban égve / a Kárpát-medence / küretezett méhe.” Ez azért eléggé lemondó megállapítás, mind a két félre nézve!
– Ez egy állapotnak a megfogalmazása. A kollégáim szerint a csángók a szívem csücskét képezik. Nem. A csíki székelyek mindig is kapcsolatban voltak a moldvai magyarokkal. Családunknak van is egy ága, ami beszakadt a madéfalvi veszedelem után Moldvába. Amikor Gyimesben tanítottam, kollégám lett egy forrófalvi fiú, Farcádi Jenő, aki az udvarhelyi képzőben járt. Együtt laktunk a gyimesi Hidegségen. Ő volt az első moldvai magyar, akit megismertem. Hozzá jöttek az édesanyja és a testvérei. Őket így ismertem meg. Amikor a Falvak Népéhez kerültem, direkt feladatul adták, hogy Moldvába is be kell menni riportot készíteni. Ezek az élmények mind felgyűltek bennem. 1990 után még gyakrabban jártam oda, és írtam is róluk. Apámtól tanultam, hogy mindig a kisebb, gyámoltalanabb, szegényebb pártját illik fogni. És ott volt az a csodálatos nyelv, ami döbbenetes volt, nemcsak mint újságíronak, hanem mint költőnek is, sokszor mintha a halotti beszédet hallottam volna. Jó volt közöttük elvegyülni, azokat a jó savanyú borokat inni, elbeszélgetni, szebbnél szebb történetekkel meg sorsokkal találkozott az ember. Mindezek mellett nincsenek illuzióim, csángó-magyarokat megváltó terveim. Ezekből az élményekből, a Madéfalva–Comăneşti–Oneşti között közlekedő vonatokon, autóbuszokon utazgatva, ahol hallottam azokat az embereket suttogva beszélni, ezekből a suttogásokból és sikolyokból állt össze Didergés című versem, mert már annyira zakatolt bennem, hogy nem lehetett nem megírni. A kritikusok Domonkos István Kormányeltörésben című verséhez hasonlítják, annak keleti változatát látták meg benne. A moldvai magyarok sorsát egyféleképpen akár modellnek is vélhetjük, ha megnézem például a dél-erdélyi szórványt, ott rövidebb idő alatt megtörtént az a folyamat, ami a keleti testvéreinknél századok alatt zajlott. A székely lenézi a csángót, holott amikor kikerül saját közegéből, a nyáj melegéből, a legvédtelenebbé válik, nem bír alkalmazkodni. Bukarest, Galaţi, Ploieşti több székelyt nyelt el, mint Amerika. Ezért szoktam azt mondani, hogy a moldvai magyarok mostani állapotukban való megmaradása egyfajta csoda. Nyugat több magyart elnyelt, mint kelet. A személyes empátián kívül ilyen szempontból, sorskérdésként, is érdekelnek ők. Nem véletlenül vállaltuk fel a Székelyföld mellett a Moldvai Magyarság szerkesztését.
– Itt ülünk a Székelyföld folyóirat könyvtárszobájában, magától adódik a kérdés, mit jelent önnek a folyóirat?
– Azt el kell mondanom, hogy a Székelyföld megteremtését és szerkesztését – már 12 éve jelenik meg a folyóirat – legalább annyira, de lehet, hogy többre tartom, mint az egész életművemet. A sok ellendrukker mellett, a többszöri megszűnés veszélyével viaskodva, nem kis munka volt ennek az előzmény nélküli folyóiratnak a megteremtése itt, Szeredában, hál’istennek egy nagyon jó társasággal. Egy a fontos: hogy egy olvasott, figyelemmel követett lap jött létre. Szerintem kellett is ide a régióba. Ha másért nem, talán ezért van esélyem, hogy 50–60 év múlva is megemlítsenek. Legalább néhány lábjegyzetben...
* Az interjú rövidített változata a Helikon január 10. (519.) számában nyomtatott formában olvasható.
Ferenczes István
József Attila-díjas költő, író. Csíkpálfalván született 1945. január 1-én. Tanulmányait a Kolozsvári Pedagógiai Főiskola biológia szakán végezte 1964 és 1967 között. 1967–68-ban Csíkpálfalván tanár. 1968-tól 1975-ig a csíkszeredai Hargita munkatársa, 1975 és 1978 között az Agronómus-házban szakirányító, majd 1978-tól 1990-ig a bukaresti Falvak Dolgozó Népe újságírója. 1997-től a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
