amíg nem ébresztik derűs magányom,
kinyújtóznék egy durva deszkaágyon.
(Bálint Tamás: Paradicsomváros)
A magyar irodalom emlékezetes eseményének, azóta irodalmi fordulatként számontartandónak bizonyult 1995-ben négy kötet Erdélyből, az önértelmezéshez karikatúrával érintkező érveket Rejtő Jenőtől kölcsönözve, petőfis, adys pózoktól sem mentesen, az irodalmi elismerésből részt követelve, egyben átírva, széjjelmagyarázva, alternatívákat ajánlva mindazt / mindahhoz, amit Tamási Áronra, Tompa Lászlóra, Nyirő Józsefre gondolva erdélyi magyar irodalomnak hitt, szeretett volna hinni az érzelmes olvasó/kritikus. Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince és mellettük édes dallamú lírájával, míves költészetével László Noémi költészettörténetet formáltak, majd egyikük-másikuk tevőleges szerephez jutott az erdélyi magyar irodalom intézményrendszerének megújításában, pontosabban szólva korszerű létrehozásában. S bár előttük Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Szőcs Géza, Király László és Kovács András Ferenc járt mind a kései moderntől a (neo)avantgárdig vezető úton, mind a posztmodern líra stratégiáját tekintve, a magyar irodalom tereinek újrarendezése valójában az említett négy ifjú költő teljesítménye volt. Méghozzá azáltal, hogy tudatosan szervezve „nemzedéki” fellépésüket, kíméletlen/határozott önkanonizációs gesztusokat és taktikát elfogadtatva, beszédmódjuknak polgárjogot szereztek, és erdélyi irodalomként fogadtattak el oly lírai attitűdöt, a szubkultúrából a magas irodalomba átjátszott oly elemeket, oly szókincset, amellyel nemcsak az irodalmi hagyomány újra-teremtődéséhez járultak hozzá, hanem megterveztek olyan költészeti univerzumot, amely rokonulni látszott az anything goes „elvével”, részint a képviseleti lírát a maguk nyelvjátékának szabályai szerint írták szét.
A vállalkozásnak (mert nevezhetem így, egyrészt azért, mivel – nem lehet eléggé hangsúlyozni – tudatosan éltek olyan marketing-fogásokkal, amelyek nyugaton már ismeretesek voltak, Magyarországon és főleg a kisebbségi, határon túli irodalmi besorolást reflektálatlanul elfogadó irodalmi berkekben viszont ismeretlenek voltak, és részben azért, mert rokon magatartásokra lelhettek kortársi magyarországi szerzőknél, mondjuk, Térey Jánosnál, de körükből indult Szálinger Balázs is; aztán olyképpen, hogy akarva-akaratlanul, ám figyelemre méltó módon párhuzamosan „futottak" olyan irodalomelméleti törekvésekkel, amelyek nem nyugodtak bele az irodalomnak megszokott „irodalomelméleti" státusába, és, némileg rövidre zárva, a populáris regiszter egyenrangúságát hirdették az arisztokratikussal) – ideje folytatni a megkezdett mondatot — sikere lett. Méghozzá több szempontból, a leghangosabb siker az Orbán János Dénesé volt, aki első három verseskötetével, Vajda Albert csütörtököt mond című prózakötetével Rejtő (és Jókai meg Kosztolányi meg Ady meg József Attila) mellé Borgest illesztette, s mintegy Pierre Ménard-ként olykor újraírta a Don Quijotét, olykor intertextuális eljárásaival a személyiség és a nyelv társszerzői munkáira kérdezett, hol hahotázva, hol ironikusan, hol igénybe véve a paródia fegyverét (nála nem egyszer azzá alakult). Sántha Attila és Fekete Vince nem kevésbé kísérletezett új hangvétellel, Sántha tájnyelvi versei, mulatságos Székely szótára, Fekete Vince szerkesztői munkássága feltétlenül ideidézendő, főleg hármuk törekvése a folyamatos folyóirat- és könyvbeli jelenlétért végül (ön)kanonizációhoz vezetett, az irodalmi életben kihagyhatatlanok lettek (utóbb Sántha kivonult az irodalmi életből), immár nem a kezdő négyes együtteseként, hanem különféle posztokon. Mindnégyük költészete, tevékenysége élénk visszhangot keltett Erdélyben is, Magyarországon is, a szegedi Bölcsészettudományi Karon nemcsak Kovács András Ferenc verseit elemezték kíváncsian és értőn a hallgatók, hanem például Orbán János Déneséit is.
Hogy a történetet folytassam, őket követte Lövétei Lázár László, kinek lírai kötetei mellett kiváló fordításait és újabban beszélgetés-riportjait érdemes figyelemmel kísérni. Három kötete úgy épül egymásra, hogy a tárgyias lírától, a látszólagos prózai-hétköznapiságtól jut el a fenyegetett személyiség költészetéig, aki nem védelmére, hanem az utolsó szó jogán kapaszkodik a jambusokba, ha már másutt nem lel fogódzóra, elutasítva az önsajnálat bármely formában jelentkező nyelvét, inkább szembeszállva az évszázadok magyar és világirodalmával, és onnan nem (ön)igazolást kölcsönözve, hanem mozaikkockákat ragadva ki elődpoézisekből, hogy szabadon bánva a hagyománnyal, kirakja belőlük, hozzávéve a maga létezéséből fakasztott szókincset és mondatszerkezetet, a saját költővilágát, a saját belső-világterét. Ezután Karácsonyi Zsoltról, majd Papp Attila Zsoltról kellene megemlékezni, s az egyelőre az első köteténél tartó, ám a hagyományos női-asszonyi költészet fogásait elutasító Farkas Wellmann Éváról, vele együtt a dalszerűség, a chansonhoz közelítő, deretorizáló, ám a míves líraisághoz, formai „bravúrokhoz" ragaszkodó költőkről, akik ugyanazt a sorozatot gazdagították, mint korábban említett elődeik, mégsem az ő nyomukban járva, sőt velük nem egyszer vitaszöveget alkotva. Farkas Wellmann Éva kötetcímként is funkcionáló verscíme, Itten ma donna választ, egy szuverén női személyiség korántsem feminista hangsúlyú megszólalása, iróniában, magabiztosságban, nyelvi játékban állva a versenyt Orbán János Dénessel (aki Szilágyi Domokossal „vitatkozott”).
Az Előretolt Helyőrség Könyvek 1995 óta jelenik meg, lehetőséget adva a még mindig ifjabb évjáratba tartozó idősebb és a kezdő szerzőknek, hogy önálló könyvvel lépjenek be az irodalomba. Az 1995-os négy kötethez képest 2000-ben hat kötettel gyarapodott, 2002-ben már kilenc kötetet számolhattam meg, 2003-ban és 2006-ban kettőt-kettőt, viszont 2005-ben nyolcat. Túlnyomó többségben verseket tartalmaznak az ízlésesen kiállított vékony kötetkék, de próza is akad, György Attiláé, Zsidó Ferencé és Murányi Sándor Olivéré, bírálatokat adott közre Páll Zita (Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához). A sorozatszerkesztést Orbán János Dénes vállalta, míg a belső szerkesztés munkájáért a kiváló első kötettel még 2000-ben jelentkezett Gáll Attila felel. S itt mindjárt megjegyzem, hogy a sorozatra nem annyira a vissza-visszatérő szerzők a jellemzők, akik megelégednek avval, hogy a nem túlságosan nagy példányszámú, kevés helyre (Budapestre nem vagy alig) eljutó sorozat közli műveiket, hanem az, hogy a nem egyszer tétova útkeresést jelző első kötetet nem vagy általában csak hosszabb szünet után követi egy második. De megjegyzendő az is, hogy ezeknek a köteteknek csekély vagy nincsen kritikai visszhangja. Sem Erdélyben, ahol az ifjú szerzőknek könyvbemutatókat szerveznek, író-olvasó-találkozókon, fesztiválokon vesznek részt, sem Budapesten, ahol a megjelenő könyvek áradatában, a kiadó-infláció következtében nem könnyű a tájékozódás. Elsőkötetes költőről egyébként is igen felelősségteljes írni. El kellett volna – mondjuk – Petőfit tanácsolni, első verseit olvasva, a versírástól? Ady első kötete ígéri a harmadikat? Megfordítva: a szerkesztő, a kritikus jóindulata nem szabadít-e az irodalomra dilettánsokat (rászabadulnak azok maguktól); mit lehet kiolvasni az első kötet hangpróbájából? Néhány ügyes versből? Vagy egy üde hangvételű novellából? S hol jelölhetők meg a közölhetőség határai? A csapnivalóan tehetségtelen írás viszonylag könnyen fölismerhető. Viszont ma már megfelelő verstani, retorikai stb. eszközök birtokában, „önéletrajzi" témáktól vagy „nemzedéki életérzésektől" segítve létrehozható egy elfogadható, „ígéretes" első kötet (amelyet aztán vagy követ egy érettebb második, vagy elhallgat a szerző, vagy jön az állandó ismétlés, a megszokott eszközökkel történő újraírás, a nem botrányosan rossz, valójában a közlés alsó határát éppen elérő további művek sora, amelyeket bizonyos szerkesztők meggondolás nélkül közléshez segítenek). Valószínűleg nem teljesen igazságos mindezt az Előretolt Helyőrség Könyvek ürügyén fölpanaszolni, csakhogy itt végre, a szerkesztők, a kiadó jóvoltából sorozatot tartunk a kezünkben, szorgalmasan „fedez" föl újabb és újabb szerzőket a sorozatszerkesztő. Más kérdés, hogy a szerkesztés általában lehetne figyelmesebb, határozottabb, megfontolni lehetne külső lektorok bevonását is (ez, igaz, pénzkérdés is, a mai pályázati úton szerzett összegek nem túlságosan adnak erre lehetőséget), akkor feltehetőleg a továbblépés is könnyebb lenne. Ugyanis folyamatos kritikára a sorozat nem számíthat. Erdélyben azért, mert a viszonylag kevés irodalmi folyóiratnak igen szerény terjedelmű a kritikai rovata, ott több szó esik a befutott magyarországi és erdélyi szerzőkről, nemigen szoktak tekintélyes irodalomtörténészek elsőkötetes szerzőket tanulmányozni, a kötetek hozadékát mérlegre tenni, esetleg rámutatni a „gyermekbetegség”-ekre. Nekem magamnak is akadt olyan tapasztalatom egy budapesti folyóirat szerkesztő hölgyével, hogy ilyes ajánlatomat elutasította, kijelentvén: csak „jelentős” szerzőkről közlünk kritikát. Egy másik, ezúttal véletlenül nem budapesti szerkesztő meg azt válaszolta, hogy elsősorban saját szerzőik műveit ismertetik, és csak kivételes esetben íratnak másról. Az elsőkötetesek nem szoktak „kivételes eset” lenni. Visszatérve a sorozathoz: a sorozatszerkesztő talán túl egységes arculatot igyekszik kölcsönözni a köteteknek, ügyel arra, hogy mind a verses-, mind a novelláskötetek legalább két ciklusba sorolják a publikált anyagot, akár lehetővé teszi ezt az anyag, akár nem, a kötet hátlapján legyen egy idézet a szerzőtől és néhány, valóban lényeges életrajzi adat. A többi már szorosabb értelemben véve az „irodalom dolga”, a sorozatot végigolvasó igyekszik fölfedezni és/vagy megkonstruálni a közöset, hiszen nagyjában-egészében azonos korosztályú fiatalok szólalnak meg (talán csak néhány esetben számolhatok be tíz esztendő korkülönbségről); elvileg hasonló vagy azonos életérzést kellene (?) sugározniok a köteteknek, valamiképpen a közelebbről nehezen meghatározható „erdélyiség” nyomaira kellene (?) bukkannunk. Csakhogy a hasonló magyar és más nemzetiségű fiatal irodalomba beleolvasva, könnyedén odavetve akár a globalizálódás irodalmi alakzatai is föltárhatóak volnának, kissé komolyabban fogalmazva, a költészeti váltás igénye számos hasonló reakciót hív elő, kultúra és szubkultúra merev határainak szétmosása nagyon kevéssé jelentkezik „nemzeti" sajátosságként, a „posztmodern”, még inkább a posztmodern utáni költői létezés dichotómiái szinte mindenütt részint a szerelmi tematikának olykor a trivialitásba fordítását eredményezik, részint annak a közbeszédnek esetleg nemcsak a szereplők párbeszédeiben, hanem az elbeszélői szólamban való tartós jelenlétét, amely mindenféle „viktoriánus" elképzelést csak gúny tárgyává tud tenni. Továbbá: a technikai civilizáció benyomulása az intim szférába felerősödött az írás módjának megváltozásával, a technikai segédeszközök az írás részévé, nem egyszer társszerzővé lépnek elő. Itt most a zenei téren történő szocializáció következményeire nem térnék ki, jóllehet ez nem csupán az irodalomba a romantika óta betóduló zenei műfajok és műformák hatásos jelenlétében érhető tetten, hanem annak „nyelvisége”, az abban kifejeződő, nem egyszer nemzedéki rosszérzés hatja át a lírát és a prózát.
A rövid formák következhetnek abból az egyszerű tényből, hogy vékony kötetre telik, úgynevezett nagyregény, terjedelmesebb elbeszélő költemény, három/ötfelvonásos dráma túlfeszíti a sorozat egyes köteteinek terjedelmét. Ugyanakkor a sorozatszerzők részint életkoruknál fogva nem kísérleteznek még a több időt és megfontoltságot igénylő nagyformákkal; de feltehetőleg azért sem, és ez már messze túlmutat a technikai lehetőségeken, mert a feldolgozandó életanyag, a megszerzett poétikai/retorikai ismerettár, valamint a közlésmód általuk előnyben részesített „természete" a rövid formáknak kedvez. Ezt azzal magyarázom, hogy mind a sorozat számos versében, mind epikus alkotásaiban érzékelem a töredékesség, a mozaikszerűség, a részekre hullottság élményét, lett légyen szó az említett szerelmi tematikáról, a külső vagy belső világtérben tájékozódásról, a sokfelől felügyelt létezés vonzó esetlegességeiről, a kilépésről a felügyelt létezésből, a helykeresésről, amely viszont ismét előtérbe állítja az Ulysses-figurát, aki immár nem a kisvárosivá varázstalanított homéroszi időben és térben bolyong, hanem valóban a kisvárosban, hiszen kisvárosnak érződik a megelőző generációk világa.
Aligha mellőzhető azonban a következő kérdés: amennyiben egy általánosabb irodalmi/művészeti irányzathoz tartozónak minősíthetők a sorozat ifjú szerzőinek törekvései, amennyiben a meghatározó nyelvi, tematikai, megformálási sajátosságok nem „helyi” jellegűek csupán, hanem „globális” természetűek, amennyiben kevésbé markánsan körvonalazódik a sokak által igényelt „couleur locale”, nem oldódnak-e föl, jelentéktelenednek-e el a sorozat első kötetesei valami általánosabb, „személytelenebb” írásbeliségben? Az első válasz talán túlságosan is kézenfekvő: egy nemzeti kisebbségből származó szerzők már avval állást foglalnak, hogy a kisebbség nyelvén szólalnak meg, így annak nyelvi-kulturális öröksége (még ha elidegenítő, „varázstalanító” stratégiát alkalmazva is) kibukik az irodalminak szánt anyagból. Ugyanez vonatkoztatható arra, hogy részei lesznek egy olyan irodalmi mechanizmusnak, amelynek vállalása e nemzeti kisebbség nyelvének-irodalmának nem pusztán őrzése, hanem magas színtű művelése. Ez azonban csak külső tényezők hangsúlyos jelenlétére figyelmeztet. Elhanyagolhatatlan és a sorozat legjobb köteteiben beszédesen nyilatkozik meg, hogy a szerzők mindenekelőtt a nyelvi hagyományról töprengenek; amit átírnak, amitől elhatárolódnak, amit feldolgoznak, amit emancipálnak, az a szűkebb nyelvi közösség nyelvi, kulturális, művészeti helyzettudata, még a világirodalmi alkotások is a legtöbb esetben magyar fordítások révén kerülnek néha parodisztikusan, néha megélt nyelvként a kötetekben. Orbán János Dénes a magyar nyelvű Apollinaire-re reagált, Lövétei Lázár László a magyar nyelvű Ahmatovát idézte. A nyelv társszerzősége számukra egyben annak a nyelvnek megújítása, olyan nyelvújítás, amely azt sugallja: felelős szerzőként, egyenrangú alkotóként kérnek és kapnak részt a költői világ újra-felosztásából, azonos értékű polgárokként kívánják belakni azt a korszakot, amely Goethe névadása és névtudatosítása óta világirodalminak neveztetik. S ha a személyiség és a nyelv világirodalom-szerte problematizálódott, s a nagy elbeszélések hiteltelenedése ugyancsak világirodalom-szerte hasonló reflexeket hívott elő, s ha már Thomas Mann is arra figyelmesztetett: ma csak olyan regényt lehet írni, amely nem regény (a nem-regényt azonban Musil írta meg, befejezhetetlen maradt), akkor már az ifjú erdélyi elsőkötetesektől sem várható el, hogy egy megrögződött helyzettudat lírai-epikusi krónikásai legyenek, a helyzettudat nem kevésbé szorul újra-leírásra; világ és „vidék”, világirodalom és nyelvi haza sűrű, átszerveződött kapcsolatai felfedezőkre várnak. Annak igazolása a nagyra törő cél, hogy a „vidék", a nyelvi haza olyan terminológiai, stilisztikai, retorikai, poétikai jellemzőkkel rendelkezik, mint a kortárs – nevezzük továbbra is így – „világirodalom", a világirodalom itt így és nem másképpen formálódik, olykor bizonytalanul, útkeresés közben, néha dadogva, ám mindenképpen hírt hozva a perifériának hitt irodalmi táj törekvéséről: a centrummal egyenrangú nyelvi/irodalmi cselekvések lehetőségeiről és ritkább, fokozatosan hanyagolhatatlanná váló megvalósulásairól. Nem a helyi színek irodalmának konzerválása zajlik a sorozatban, hanem az önszemlélet és a világszemlélet egymásra vonatkoztatása, mentesen a tragizáló hangsúlyoktól, helyenként nagyon jókedvűen, másutt az érzelmeket sem titkolva, megint másutt a nyelv alakzataira rácsodálkozva, megint másutt dacos elszántsággal, az anarchia magatartásformáit imitálva. Ez a sokszínűség mindenképpen érdeme a sorozatnak, gyengébben sikerült kötetek becsúszhatnak, teljesen érdektelenek azonban nemigen. Az olvasó elé tárt (ön)életrajzi áthallású versek és novellák nemcsak a körbekerített, meghatározásokkal szűk térbe kényszerített „szabadságharcát" tematizálják, hanem elsősorban azt, hogy a megfogalmazás tudatossága arra legalábbis mindenképpen elegendő, hogy nem a nyelvtől, hanem a nyelvi kliséktől, nem a hagyománytól, hanem a megrögződött hagyomány előírásaitól kívánnak megszabadulni, korántsem hadat üzenve formáknak, poétikának általában, éppen ellenkezőleg, a szonett révén felmutatható szubverzivitás jegyében, a prédikáció fenségességét az alantasba, a triviálisba leszállítva, úgy, hogy ne a prédikáció, hanem a kiüresedett nyelv szolgáljon a varázstalanítás tárgyául (konkrétan: az előbbire Noszlopi Botond, az utóbbira Murányi Sándor Olivér adott meggondolkodtató példát).
(folytatása következő számunkban)
