Grand maître
Majtényi Erik hangja jut el hozzám az időből: „Mariska, neked feltétlenül meg kell ismerned Radu Albalát”. Rábólintottam. A beprezentálásra az Írók Házában került sor. Radu Albala pedánsan öltözött úriember volt, csokornyakkendővel, kezet csókolt nekem, ám én láttam a szemében, hogy ez csak felszín, csak látszat. Én soha életemben nem jutottam el Radu Albala szívéhez. Albala Majtényi Erik egyik legjobb barátja volt, ők ketten végigjárták Bukarest kiskocsmáit. Akkoriban még voltak ilyesmik, ám ők, ketten nem italt vedelni tértek be oda, hanem beszélgetni és az öreg román cigányok muzsikáját hallgatni. Amikor már volt kicsi, hordozható kazettofon, Erik felvette az egyik prímás cincogását. Egyszer tanúja voltam egy tragikomédiának, a helyszín az Írók Háza volt. Délidőben a vendéglőbe berontott egy öreg cigány, zokogott, tépte a haját: „Erik úr, drága Erik úr, hát eztet hogyan tehette meg velem, hiszen maga ellopta a nótáimat… Hát most már mi lesz énvelem?” Az uram valahogy kivezette a cigányt a teremből. Ettől kezdve Radu Albala köszönt nekem, de semmi több. Aztán, Erik halála után, valahányszor meglátott, odalépett hozzám és azt mondta: „Maga nem akárki, maga Erik úr barátnője volt.” Avanzsáltam a szemében. Azt hozta tudtomra, amiben én úgyis biztos voltam. S aztán most, 2006-ban újra kiadtak egy Radu Albala-könyvet, Az éjfél asszonya a címe. A kötet hat prózai írást tartalmaz, szerelemről, halálról szólót. Radu Albala az az író volt, aki élete végéig inaskodott a klasszikusoknál, addig-addig, amíg ő maga is grand maître lett. Az ő írásaiban minden asszony a végzet asszonya, föltűnik, perzsel és a semmiben vész el. Elegáns, fájdalmas megoldások ezek az írások. Mert ezek a nők, ha le is vetkőznek a férfiak előtt, de sose válnak meg az igazgyöngysortól, az ott marad éknek a nyakukban, hiszen abban rejlik mágikus erejük. Manapság, amikor az irodalomban lépten-nyomon föltűnik a posztmodernség, sőt a pornó is, én megcsókoltam Radu Albala könyvét, hiszen ezek színtiszta, misztikus, mágikus mesék, erotikus költői remeklések. Tehát van még helye a jó írásnak az irodalomban.
Heinrich Heine
Az egyszervolt Aradi Tavasz Fesztiválokon a színház, a kultúrpalota, a kultúrház terme dugig megtelt irodalomkedvelőkkel. Akkoriban a nép még olvasott, az iskolákban előfizettek az irodalmi lapokra, ennek kultusza volt. Akkor még léteztek jobb házaknál irodalmi szalonok, ahová a fesztivál vendégeit, az írókat meghívták, és emberközelből csodálták meg őket. Emlékszem egy olyan estére, ahol mindenki kedvenc versét mondta el. A többieknek ki kellett találniuk a szerzőt. Nos, nekem életkortól függően mindig más és más vers volt a kedvencem. Akkor pont Heinrich Heinére esküdtem fel, tehát én tőle mondtam el egy verset:
Mementó
A hajad olyan fekete,
A ruhád oly fehér:
Az ifjúság ígérete
Az élettel felér.
Ó, csal az ember élete!
Ki tudja, mi nem ér?
A ruhád is lesz fekete,
A hajad is fehér.
Babits Mihály fordítása
Fellépésemet Bajor Bandi törölte le a színpadról, azt mondta: na ja, ez egy XIX. századbeli gyenge versecske. Néha tudott csórén kegyetlen lenni. Neki ezt elnézték, mert ő a zseni talapzatán állt. Bandi kissé meglepődött a szerző és a fordító neve hallatára. Én úrinő voltam, nem mondtam ellent neki. Babits annyira szerette ezt a verset, hogy pontosan huszonkilencszer fordította le, addig-addig, amíg felvette az összes költeményei közé. S most, amikor Németországban nagy hűhóval ünneplik Heine születési évfordulóját, Reich-Ranicki, a nagy tévésztár külön adást szentelt neki, s világgá kürtölte: a legjelentősebb újságíró volt korában, s az újságírók között a legnagyobb költő. Világfi volt, sokat utazott, személyesen ismerte Dumas-t, Balzacot, Chopint, Lisztet, sőt az öreg Goethét is. Marcel Reich-Ranicki mondta: olyan modern volt, hogy megállja ma is a helyét, kortársként. Nem volt marxista, de személyesen ismerte Karl és Zseni Marxot. Párizsba emigrált, annyi áll a sírkövén: HENRI. Ez viszont nem lep meg, a franciák minden nevet átírnak, még Goethe nevét is.
