1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Perszepoliszból üzenet érkezett.
„Ébredezel gyermekem!”
Tarrega Adelitáját játszom
ujjaimmal egy üvegen.

Perszepoliszba mennék s nem akarom,
                                                     hogy kidobjanak Kairóból.
A főnök üzente, hogy ő igényesebb.
Halkabban lépjek
és halkabban írjak
a válaszára levelet.
Egyébként ne szégyelljem, hogy olyan kék,
                                                       ami a fejem fölött van
és ne felejtsem a neveket.
Ezt is üzente.
S hogy merjek, mivel mindent lehet.

Perszepolisz és Kairó között eléggé poros az út
és sok a kő.
Ingázom: ide-oda.
Most már nevet is adtam nekik,
az egyik kő a forrófejű.
Nem tehet róla, mert süt a nap
és lábat elfelejtettek teremteni neki, hogy elmászhasson,
                                                                                mint a béka
a dervisek sem varázsoltak a hátára tollakat,
akik a transzjárattal alkonyatonként utaznak arrafelé.
Hátha épp egy kiszáradt béka ő,
ki lusta volt elmászni?
Szelíd a másik,
ami felhasadt már
mert tiltakozni nem tudott
és árnyékában szárítkozhatnak
izzadt porszívta lábnyomok.
Így társalogni is van kivel.
Az utasok képét visszalökik a karcok s az olvadt délibáb
ahonnét folyók csorognak lábamra szüntelen.
Ingázom tovább
most Perszepoliszból Kairóba
egy kútig érni legalább
honnét a menny
félúton bort küld nekem.

Szerelem ideje, nyár van.
Mikor eljön az ősz, lefogyok akkor,
leszek rozsdás, megaszott vackor.

Hiába stoppolt délben, nyáron
megy valaki innen Mockbába
hogy egy moszkvics slusszkulcsot dobjon
abba az autóba amely elindul
velem Máréfalva felé
mert nem állnak meg a hargitaiak

a virágágyás olyan mintha rózsákat ültettek volna