– Hát ezek az amérikánusok, hát ezek az amérikánusok!!! Nem elég, hogy lepaktálnak a medvével, de még a kávénkba is belerondítanak…!
Az aljegyző kifakadására csak egy apró biccentéssel reagál Szindbád, az újságolvasás közben éppen klubszendvicsét fogyasztó nyárligeti detektív. A amerikaiak a szicíliai invázió miatt megszállták a Földközi-tenger nyugati felét, s ezzel a tengelyhatalmak szerencsétlen szövetségeseit elzárták a brazíliai kávéutánpótlástól – erre vonatkozott az iménti kifakadás.
Valóban érezni, hogy a maradék babkávéhoz pótkávét vegyítenek, ám ez Szindbádot legkevésbé sem zavarja. Gyermekkorában nagyanyja csak pár kanálnyi Goldberg-Ersatzot vagy egy tabletta Franckot tett a tejesfazékba, s rögtön kellemes malátaillat töltötte be a konyhát. S mikor torkán végigömlött a karamell simogató édessége, be kellett hunynia szemét a boldogságtól. „Tényleg. Mi lesz most a Franckkal? Átnevezik Hunniának vagy Turánnak?” – töpreng, s közben – élvezetből – orra alatt tartja a gőzölgő csészét. Nem így az alispán, akinek külön csészetartója van. A csészetartó neve: Eleonóra. Eleonóráról selyem ingválla, hímzett köténykéje, piros csizmája és platina diadémja alapján azt lehetne hinni: állandóan palotásra készül. Nappal ennyiből áll a feladata: követi a tekintélyes személyeket a biliárdasztal körül, s a szájig nyújtja a frissítőt, ne kelljen nekik újra, nagy műgonddal felvenni az ideális testtartást, lökőpozíciót. (Az aljegyző néha viccelni szokott vele. Például akkor kéri a barna lét, mikor épp messzire behajol az asztal fölé, hogy – mondjuk – a gomba mögötti veszélyes szektorból kiüssön egy golyót. Ilyenkor Eleonóra is mélyen behajol, de még így sem éri el a kedves vendég arcát, ezért aztán föl kell térdelnie a biliárdasztal egyik oldalára – csúszós a széle az asztalnak –, jobb kézzel megkapaszkodnia a túloldalon, ballal nyújtania a csészét, és mindezt úgy, hogy ne károsodjon sem az asztalhuzat, sem a vendég felöltője. Ehhez Eleonórának égbe kell nyomnia fenekét, miáltal óhatatlanul kivillan fehérneműje. Ezt a viccet mindenki ismeri. Aztán, mikor nagy nehezen – még mindig a csészével egyensúlyozva – elindul visszafelé, az aljegyző hirtelen hátraszökken, és a lány fenekét megmarkolva – s annak ezáltal mintegy támasztékot adva – gálánsan segít neki a lekászálódásban. Ez a második vicc. Ezt is ismeri mindenki.)
Szindbád rájuk pillant. Elhúzza száját. Ekkor csilingelnek. Valójában nem is csilingelés az, egy hatalmas kulcscsomó koccan fémesen. A harangozó áll előtte.
– Az esperes úr kéri a felügyelő urat, hogy szíveskedjen felkeresni.
Szindbád végignéz a templomszolgán. Most is megakad tekintete az ember felsőtestének aránytalanságán: jobb válla, jobb karja: izmos, fejlett, bal válla, bal karja: nyeszlett. „Ez eredendő torzszülöttség, vagy azért van, mert a jobb félnek nagyobb erőt kell kifejtenie haranghúzáskor…?” – elhatározta rég, hogy egyszer megkérdi tőle, de a szánalom mindig visszatartja.
– Jól van, már amúgy is készültem, hivatalból. Hallottam, mi történt.
A valószínűtlenül nagy, elnagyoltan neoromán, de mégis valahogy tetszetős téglatemplom előtti, valószínűtlenül kis téren emberek hevernek, lézengenek. Megpillantván a felügyelőt, szabályos, a templomkapu felé lépkedőket végig kettős sorban követő alakzatot vesznek föl, mintha valami bizarr esküvői szertartás részeseivé kívánnának válni. Kinyújtott kezükben papírlapok, persze nem jókívánságok, se nem pénzes borítékok, hanem koldulási engedélyek. (Szuhanovics, a polgármester, újabban szigorúan ellenőriztet.) Többségükön szakadt katonai gönc. Nem mindanynyian rokkant bakák, de a Honvédség a Vörös Keresztnek adja a kiselejtezett zubbonyokat.
Az esperes a szenteltvíztartó előtt várja. Szindbád mindig zavarban van, ha egyházival találkozik. Tudja, hogy tőle még a püspök sem várna kézcsókot, de mégis…
– Íme! Ezt is megértük! Megszent-ségtelenítik az Úr hajlékát! Ellopják a szegények kenyerét! – mutat a durván feltépett tetejű alamizsnagyűjtő ládára.
Szindbád azonnal felméri a körülményeket: a láda korhadt, nem kellett nagy erő, hogy kitépjék a facsavarokat, és nyilván nem is járt nagy zajjal. Túl sok a sáros cipőnyom, nem érdemesek a figyelemre.
– Mikor és ki fedezte fel?
– A kegyszerárus. Tíz előtt valamivel.
– A kilencórás mise úgy fél tízkor ér véget. A kivonulók biztos észrevették volna a rongálást. 10-15 perc, míg kiürül a templom, tehát háromnegyed tíz és tíz között történt a bűntény.
– Én is így spekulálok.
– Misén kívül a templom, gondolom, hol üres, hol nem. Erre nincs rendszer. Maga hol volt ekkor?
– A Régikáptalanban. A harangozó a toronyban, a másik szolga a sekrestyében – nem hallott semmit; a kegyszerárus pedig épp akkor…
– Igen, ezt már tudom… A kéregetők látták, ki jön ki, meg be… Talán vissza tudják idézni… Ezen a forgóajtón szokás belépni a főhajóba?
– Igen, bár sokan nem mennek el addig, csak az előtérben lévő térdeplőpadig.
Szindbád visszahajtja a láda tetejét, és ő is elmegy oda. Hosszasan nézi a vastag, gyertyafüsttől kormozódott üvegfalon keresztül a ládát. Aztán csalódottan sóhajt.
– Innen nem lehet egyértelműen kivenni a rongálást, vagyis ha valaki bejött, és úgy távozott, hogy nem jelentette a lopást, az attól még nem feltétlen elkövető.
Egymást, majd a földet bámulva topognak. A harangozó hirtelen észbe kap, hogy státuszán felüli tárgyalásnak lett részese, félénken biccent s elsiet.
Szindbád kinéz a templom előtt ácsorgókra. Legalább ötvenen vannak. Az ötven külön kihallgatás, mert ha egyszerre teszi fel nekik a kérdést, egymást túlharsogva kezdenek el kiabálni, s egy idő után már a másik korábbi állításait is a sajátjukként adják elő. Ismeri az ilyet. Habár lehet, hogy már rég ezt tárgyalják. Könnyen lehet, hisz a Korona pincéreihez is eljutott a hír. Ráadásul minden ágrólszakadt a lehető legtovább akarja majd húzni a kihallgatást, egyrészt, mert ilyen izgalmas dolog még nem volt az életében, másrészt, mert meghatódik attól, hogy egy hivatal komolyan veszi, s így aztán minden gondját-baját elkezdi sorolni…
– Ki kell hallgatni mindet, más lehetőség nincs. Ön már kérdezgette őket?
– Én nem vagyok nyomozó.
– Ez igaz – feleli szárazon Szindbád. – A kapitányságon épp a gyakorlatát végzi két tisztiiskolás. Jó feladat lesz nekik. Van telefon a sekrestyében?
Az esperes arca megrándul a méltánytalanságtól, de uralkodik magán.
– Persze, jöjjön, felügyelő úr.
Míg a sekrestyébe érnek, a detektív végigpörgeti fejében a nyilvántartó 12-es rekeszét. Vagy százan jöhetnek számításba. Ha valamelyiket látták az adott időpontban, akár nyert ügyük is lehet. Csakhogy! Jól tudja: a templomrablásokat nem a lakóhelyen szokás elkövetni. A Bencs téren most ráadásul nagyvásár van, tele idegennel. „Ez is olyan ügy lesz, mint újabban majd mindegyik. Bonyolódik és húzódik… pláne két ilyen zöldfülűvel…”
A főkapitányságtól végül nem két tisztiiskolást, hanem – az emberek tereléséhez – két csendőrt kér. Nehezen kerítenek neki.
*
Délután hatra halad annyira, hogy beszámolhat az esperesnek. Az a „Régikáptalan”-ba hívatja, mely a püspök helyi rezidenciájaként szolgál.
– Három gyanúsított van. Mind nyárligeti.
– Letartóztatta őket?
– Dehogyis! Egyrészt nincs bizonyíték… Másrészt ismerem én ezeket, alighogy pénzhez jutnak, elkezdik szórni… Majd figyeljük, melyik!
– Jó taktika. Nem kér egy kis diólikőrt?
– Elfogadom.
Ekkor néz szét először az irodában. A földön gyönyörű, de kopott perzsaszőnyeg, a plafonon polipkarszerűen tekergő csillár – gyertyák vannak benne, de látni, hogy üveggyertyák, lángformájú elektromos izzókkal a csúcsukban –, a falnál oroszlánlábakon álló, porladó, barnuló gerincű könyvekkel tömött üvegajtós szekrények, köztük egyházvezetők életnagyságú festményei. Nyilván időrendben. Az íróasztalon néhány folyóirat. Mögötte kereszt. Kicsi. Amekkorákat kórházi ágyak fölé szoktak helyezni. A szoba közepén tálaló, roskadásig megrakva ételekkel. Az esperes elkapja tekintetét.
– A püspök urat vártuk. Eligazítást tartott volna, de az utolsó pillanatban Esztergomba kellett utaznia. Zaklatott időket élünk… De foglaljon helyet, kérem, tartson velem, nem csak azért, hogy ne menjen kárba a sok étel, szívesen látom. Így kedélyesebben megbeszélhetjük a dolgokat. Szóval tényleg jó ötlet figyelni őket, habár… Üljön már le, mire vár!
Szindbád rögtön felfedez egy kuglófformából kiöntött fehér juhtúró halmot, esküdni merne, hogy kapor és fokhagyma is van benne. De a félbehagyott mondat megmerevíti.
– Mit akar ezzel mondani?
– Mivel?
– Ezzel a költekezés-figyeléssel.
Az esperes fölemel egy díszes üveget, mely inkább hasonlít vázához, mint kancsóhoz. Tölt mindkettőjüknek. Szindbád sosem értette, miért öntik át egyesek a likőrgyárak egymással versengve díszített palackjainak a tartalmát egy másik tartóedénybe.
– Nos… ne fárassza magát. Ne figyeltesse őket. Nincs mit elkölteniük!
– Nincs?! Hogyhogy?! Mennyi volt a ládában?
– Valószínűleg egy árva garas sem!
Ettől már leül a felügyelő.
– Ho… hogyan? Hisz azt mondta: abban van a szegények kenyere.
– Na igen, úgy általánosságban véve ez tényleg így van, a szociális missziónkat javarészt a perselypénzből fedezzük. De tudja, van egy másik persely is, a két gyóntatószék között, a Szent Antal szobor előtt, a hívek, érthetően, oda szokták bedobni az adományt. Ám, őszintén szólva, mióta a háború miatt kezd így lerongyolódni a nép, oda sem sokat dobnak. Öt-tíz pengőt naponta. A másikban pedig ma reggel valami egy pengő harmincat találtam. Azt kivettem. Mennyit vethettek bele azóta? Pár fillért talán… Vagy még annyit sem.
– De hát akkor mire ez az egész…
Az esperes arcán megint átfut a méltatlankodás, de megint legyőzi, és sietve beszél.
– Nézze! Ne haragudjon meg rám, amiért ezt mondom, de maga ezt talán nem is érti. Maga nem templomba járó ember. Tudom. Nem hibáztatom ezért, biztos rossz volt a hittanára, vagy… Különben ezért majd a Mindenható előtt kell felelnie. A lényeg, hogy nem az a pár vacak fillér számít. A szegények kenyerét majd kikerítjük valahonnan, vannak jóindulatú támogatóink azért. Például ezt a vacsorát is ingyen kaptuk a Pálfy csemegeboltostól. Nagyon örül, mert szerzett magának még egy üzlethelyiséget. Most könnyű olcsón üzlethez jutni. Szóval nem a pénzről van itt szó, hanem hogy hol történt az egész. Egy templomban! Megbecstelenítették az egyház testét, s ezzel megsértették a Teremtőt is! Emellett nem lehet elmenni szó nélkül! Ha nem csapunk nagy csinnadrattát, amikor feltörik a perselyt, eluralkodik a romlásra hajlamosakban a gőg, és legközelebb az áldozati kelyhet lopják el! Aztán meg leköpik az oltáriszentséget! Egyesek képesek megtenni! Hisz emlékszik, mi volt itt a kommün alatt…!
Szindbád arra gondol, hogy a bújtosi pedofil utáni kutatást kellett felfüggesztenie, de aztán csak legyint magában. És a valóságban is.
– Az egyházi tulajdon rongálása: bűncselekmény. Természetes, hogy elindítottuk a nyomozást.
Az esperes elégedetten bólint, és módszeresen hozzálát a falatozáshoz. Rombusz alakú darabokat vág egy pirítósból, és megkeni valamilyen barna pástétommal. (Májkrém? Darált tepertő?)
A felügyelő csak iszik. Nem várja a kínálást, tölt magának. Bár késő délután van, a május eleji napfény még szilaj erővel tör be. Ettől-e vagy az italtól, Szindbádnak melege lesz. Kitárja a két ablaktáblát. Az illemmel nem törődve kiül a párkányra. Lent emberek haladnak. Sokan. A nagy menet. Némelyiket ismeri. Két bankárt, egy gimnáziumi latintanárt, egy fezőrt, egy zsebtolvajt, a kórház belgyógyász főorvosát. És boltosokat. Az egyik atillában feszít, egy öregen gérokk van, de úgy általában nincs rajtuk semmi egzotikus. A módosabbak vulkánfíber koffert cipelnek, melyeken szállodai címkék díszelegnek, a kevésbé tehetősek ágylepedőkből hajtott batyukat. A gyerekeken a Kossuth gimnázium egyenruhája. Egykedvűen lépdelnek. Egykedvűek az őket kísérő csendőrök is. A templom előtti koldusok is. A Korona sarkán lévő teraszon (pót)kávézgató dzsentricsemeték is…
Az esperes csak annyira emelkedik meg, hogy megpillanthassa, mit figyel vendége.
– Ah. Tehát elkezdődött! A Magyar Királyság eltűri, hogy állampolgárait, egy másik ország utasítására, egy harmadik országba hurcolják! Tulajdonképpen szégyen…
– Hát az… – hagyja helyben szárazon Szindbád.
Az esperes ekkor egy méretes heringet tesz tányérjára. Kettévágja és kiveszi a puhává vált szálkás gerincoszlopot. Gondolkodik, hová tehetné, de nem talál üres tálkát. Vállat von, feltekeri villájára, és lenyeli.
– Kezdjen már hozzá, az ég szerelmére, legalább azt a gusztusos sonkát kóstolja meg – int késével a detektív felé.
– Köszönöm, nincs étvágyam…
Pedig a sonka valóban ínycsiklandozó. Ropogós kérgű, puha, nem túlfüstölt belsejű, és felül ujjnyi, remegő a kövérje. Erre ráesik a napfény, s nem csak megcsillan rajta, de el is színezi. Sőt! Egy kis szivárvány is képződik rajta. Ételen szivárványt még soha nem látott Szindbád. Akár gyönyörködhetne is benne, de érzi, hogy ez most nem valami boldogító ígéretnek a jele.
