1. Régieskedő újdondászok
Két rajzot és metszetet is láttam mostanában a kolozsvári Bánffy-palota (ma Művészeti Múzeum) főtéri homlokzatáról: a 19. század elején készült ábrázolásokon jól látszik, hogy a földszinti helyiségekből ajtók nyílnak, négy vagy öt, közvetlenül a térre, méghozzá az utcai járószint magasságában; ezek tehát boltajtók voltak, vagyis üzlethelyiségek bejáratai. Amikor jó néhány évtizeddel ezelőtt roppant tudományos készülettel és szakmai szigorral renoválták a palotát, befalazták e földszinti bejáratokat, mondván, egy főúri barokk épülethez nem találnak köznapias „boltajtók”, rontják reprezentatív jellegét.
Már nem emlékszem, e fölényes tudású műépítészek adtak-e magyarázatot vagy sem arra a körülményre, hogy az udvaron a földszinti körfolyosó mért van egy méterrel magasabban, mint a térre nyíló helyiségek padlózata? Viszont – hatalmas csapást mértek a város képzőművészetének közönségkapcsolatára!
Kellemes volt a renoválás előtti földszinti kiállítóterem: az ember csak úgy belépett az utcáról képek és szobrok közé, voltak kiállítások is, hogy hetek alatt tizenöt-tizennyolcezer látogatójuk is összejött.
Manapság, akárcsak a színház, a képzőművészet sem dicsekszik a statisztikával. Mert itt a kiállításra kívánkozó egy homályos hosszú kapualjba kerül, két oldalt meredek lépcsőzetek, a távolban egy fehér udvar, kerthelyiséggel (a hajdani Capitol mozi helyén), merre is lehet az a tárlat, ami épp őt érdekli? Felkapaszkodik az északi oldal lépcsőin, majd ugyanannyi lépcsőn alászáll egy prózai, homályos átjáróba, végül, ha van még kedve, benyit a kiállításra, és már restelkedve vissza is vonulna, hogy meg ne zavarja a csend és magány boltívei alatt meditáló kedves pénztáros hölgyet, ám az észreveszi és barátságos arckifekezéssel bátorítja. De azért az ember igyekszik minél előbb távozni, mert minden kedvesség ellenére az az érzése, hogy zavar.
Ha viszont a kapu alatt egész az udvarig hatol, jobb felé kell felkapaszkodnia a kerengőre, s nem is oly nagyon messze, a sarokban, egy üvegajtón keresztül, megpillantja a másik pénztárosnőt; kőbálványként mered maga elé, fenséges, de komor gondolatok tükröződnek rezzenéstelen szempillái között. Jegyváltás után megint csak lefele kell ereszkedni, alig várja, hogy a terem végén bekanyarodhassék a belső és a legbelső terembe, mert nem tudja, hogy a Buddha figyeli vagy sem, de a belső, lanyha világítású termekben is nyugtalan, mert: vajon mit gondol az ott, hogy mit csinálhat ő itt olyan sokáig, egyedül?
Távozáskor bűntudatot érez a látogató, mint egy régi jó detektívregény befejezése után, szeretné szorongását feloldani: még ha létezne legalább vendégkönyv, amibe bejegyezhetne valami magvasat! Ám az többnyire nincsen. Réges-régen megszüntették, mert a látogatók ilyesmiket írtak belé A művész feleségének arcképére hivatkozva: „Lehet, hogy nem ilyen, mert nem tud festeni, de akkor mért ment hozzá? Ám lehet, hogy tud festeni és ilyen: de akkor miért vette el?”
(Van még a közelben egy ilyen ellőtt, de tudományosság és szakszerűség által megindokolt restaurálás, a marosvásárhelyi vártemplomot körülvevő „Sivatagi erőd” – de az külön oratóriumot érdemel.) A legszomorúbb az, hogy egy lapos, alattomos közhelynek az igaza látszik bebizonyosulni: „a jó legnagyobb ellensége a jobb!” Vagy: „az új nem mindig a jobbik is” stb. S az ember igyekezetében, hogy némileg színvonalasabban fejezze ki magát, s hogy éreztesse, látott ő jobb napokat is, előkotor egy hajdan olvasott tételt Chesterton Igazságot! (Ortodoxy) című művéből. A haladás olyan középfok, amelynek nem állapították meg a felsőfokát. Azért talál ez ide, mert a műrestaurátorok is a „mindig újabbakat” elvét vallják, és utálják a „folyamatos” múltért nyávogó haladásellenes erőket! „A múltat be kell vallani”.
2. Álomlátás az építészet jövőjéről
Éppen erről akartam álmomban is cikket írni, hogy hiába a hatalmas vasbeton vitorlák, a legmodernebb építészet is elmarad modernség dolgában még egy kis futkározó mezei költőnő mögött is, a dolgok bensejének vállalása terén!
Sietve érkeztem a szerkesztőség elé, amely az álomban a kolozsvári külmonostori út vége felé volt; nagy emeletes ház, az udvar földszintjén sötét, üres istállók és kocsiszínek, lógó ajtószárnyakkal, az emeleten valaha egy temetkezési vállalkozó irodái voltak, a szerkesztőséghez korhadt deszkafolyosó vezetett, hiába dörömböltem a foltos, barna deszkaajtón, nem nyitották ki, pedig bentről folyamatos beszéd hallatszott ki, majd egyszercsak mégis az ajtón belül találtam magam, nagy elképedésemre egy régebben meghalt, idősebb kollégámat láttam, aki soha egyetlenegyszer sem jutott eszembe, mellette azt a lányát, akivel csak egyszer találkoztam, és aki öngyilkosként halt meg. Azért lett öngyilkos, mert megtudta, hogy apja egy tűzoltóval folytat szerelmi viszonyt, anyja meg az égvilágán mindenkivel.
Most azonban nagyon jól nézett ki, üde és tiszta testén bő, barackszínű selyemruha lebegett, egyik kezében egy jegyzetfüzet, másikban zsebtelefon. Miért nem akarták kinyitni, kérdeztem. Mert „egy anyagot kellett leadnom a lapomnak”. Miféle lap ez? Kereskedelmi, Paprikamorgosz, a hetedik kerületben, arra fölfele, de maga miért akart mindenáron bejönni, hogy úgy verte az ajtót? Cikket kell írnom az építészetéről. Nem hiszem, mosolygott gyanakodva, jöjjön, kísérjen el a Leányvárig, közben elmondhatja, miről szól a cikk, ha egyáltalán igaz az egész. Ha nem tudja elmondani, majd meglátja!
Féltem, hogy megint meghal, és az oldalán sietni kezdtem a belváros felé. Az apja elmaradozott; s a Mócok útja túloldalán, a járdán Kozma Mária írónőt láttam egy csomó csíki író és festő között, gúnyosan nevetgéltek és ujjal mutogattak ránk. Ne haragudjon azokra, az a nő ott közöttük valóban zseniális!... Én minden zseniális nőt diszkóba küldenék, morogta. … Miért?... Mert minden zseni csak addig az, amíg be nem lép a tömegbe és vonítani nem kezd és szerepelni, és most már mondja vagy nem azt a cikket?...
Csak rövid és inkább bizarr és szaggatott szövegeket szoktam álmodni, de ebben az álomban ömlött belőlem a szó és már láttam is leírva, mintha képernyőn futkároztak volna a sorok, rövidítve kell összefoglalnom, és kihagyva belőle az ismeretlen szavakat:
A modern építészet az ember bensőjét nem tárta fel, csakis léte legbelső ürességét, ezt fejezi ki a sok sima üveg, beton és kerámia felülettel. Ablakai nem nyithatóak. A mai költő és festő, ha modern, kibontja az agykéreg alatti gócok tartalmát is, nincs többé tudattalan, és kitárja a rekeszizom alatti szervek működését, az emésztő- és ivarszervekét, nincs szemérem, csak benga (?). Az építész, ha ugyanilyen modern akar lenni, az épület falán kívül, gyöngyfüzérszerűen, átlátszó üveg- és műanyag golyókban helyezi el a vécét, a zuhanyt, az altestöblítőket, és színes kerámiakeretekben a szeretkezést szolgáló verandákat. Az épület belsejében csak kamrák, raktárak, szolgálati helyiségek, lépcsők, felvonók, vezetékek és gépészeti aknák lehetnek, láthatatlanok.
A színházépítészetet is modernizálni kell! Vallomásossá! Árnyékszé-kek és piszoárok ne csak a színpadon legyenek, el kell tüntetni színpad és nézőtér között a szakadékot, a földszinten árnyékszéksorok, zsöllyékkel vegyítve, az előcsarnokban köpőcsészék füzérei, a színházépület falát kívülről is piszoárok borítsák…
Ekkor a selyemruhás lány riadtan felvisított, és a házfalakra vetülve, mint árnyék, sebesen surrant előre. Megpróbáltam futva lépést tartani vele, de egyszercsak eltűnt a semmibe, a sikoltozása még betöltötte az utcát: A dramaturgosz! Jön! Jön!
Az álom utolsó jelenetében a Szent Mihály-templom sokat emlegetett nyugati főbejárata előtt találtam magam a mutogató és ravaszul somolygó csíkiak gyűrűjében…
3. Az ördög koreográfiája
Ez az aszimmetria sokat foglalkoztatott nemcsak álomban, többször írogattam már róla. A templomkapu a támpillérekkel közrefogott falmezőnek nem a közepén van, hanem balra húzódva, és csúcsívének dísze mintegy tolakodóan hatol a szabályosan elhelyezkedő ablak alsó sarka elé. Képzeletgazdag művészettörténészek szerint elhúzódó építkezés, különböző tervek, naiv módosítások miatt van ez így. Annyira lezserek, hogy sajnálják azt a néhány lépést a mindig zárva tartó déli bejáratig, ahol a kapu egészen az osztat bal felébe van eltolódva, fenn az ablak meg – középen van! (Egyébként érdekes, kívülről nézve a déli kaput, a Mátyás-szobor háta mögül, ez kevésbé feltűnő.) Ha fényképeken más középkori templomokat is mutatsz, hasonló eltolódásokkal, legyintenek: az más. (Az nem pont olyan.)
Egyszer a sajnos oly korán, vagyis már oly régen elhunyt kiváló festőművész – aki restaurátorként sokat dolgozott ebben a templomban is, a félezer éves falfestménytöredékek megmentéséért – elkezdett erről az aszimmetriáról mesélni. (És közben tettette, hogy tréfálkozik.)
Tudod, mondta Darkó László, miközben egy Aranyos-parti vázlatára rakosgatta fel temperával a színeket, az ördög racionális lény, maga az abszolút hideg számítás. Ezért minden megszámlált és megmért dolgon hatalma van. Ha valami eltér a szabályos számsoroktól és arányoktól, zavarba jön és beleveri az orrát az ajtófélfákba. A középkorban ezt jól tudták, és próbálták kijátszani.
Ám azt is hallja az ember, hogy a torz végleteket is a sátán hozza létre?
Igen, de csak a mi számunkra! Ő maga megmarad a prakticista számításnál!
Igen, megint a Dramaturgosz! Emiatt a modernesdit játszó rendező egyfelől szereti, akárcsak az örök műkedvelők, a marionettszerű mozgást: a bábu, a gép megelevenedik, mintegy emberként mozog. Az ember meg úgy mozog, mint a bábu, mint a robot, mint a gép*. Másfelől viszont a Dramaturgosz mozgásművészete a féregszerűség jellegét ölti magára: vonaglás, rángás, fetrengés, riszálódás, csúszás-mászás, de legalábbis lötyögés.
Mi a közös a két ellentétes mozgásformában?
A léleknélküliség. A lelketlenség. A gépember lelketlensége, és a féreg lélektelensége.
Mifelénk azt mondogatták valaha, „szegény az ördög, mert nincs lelke”. Van, vagy nincs – a lényege az, hogy a más lelkére pályázik: lelketlenné tenni a teremtést, az egész létezést.
Egy régi, piszkos játszma – még hogy ez volna az újszerűség?
*Nagy parádékon a díszszázadok gépemberek gyanánt menetelnek, a páncélos harcjárművek fanatikus, óriási rovarokra emlékeztetve rajzanak.
