"Milyen neműek az angyalok?"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 1. (519.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Nyelvében él...
Petres László
Csíkpálfalvától a Székelyföldig – Beszélgetés Ferenczes Istvánnal, a Székelyföld főszerkesztőjével*
Fried István
Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Naplórészletek
Dobai Bálint
Az Eszme
Az Ihlet
A Bor
Megfáztam egy temetésen
De mint égő cigaretta
Varga Borbála
midőn egy táborba tévedt
fekete zakó
Ajándék Párizsból
Jan Sanderssen von Hemessen: Le jeune Tobie rend la vie a son pére
Csabai László
A vizit
Szőcs István
Épületes jegyzetek
Kabdebó Tamás
Szamárszólam
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából
Bogdán László
Darkó Zsiga pohara - Seprődi Kiss Attilának
Xantus Boróka
Beköltözni egy cyber-szappanoperába
Mike Ágnes
Bécsi szelet 3.
Bakk Ágnes
Kaméleon: a nagy puzzle
Jancsó Miklós
Kolozsvár első dramaturgja
Terényi Ede
MŰHELYJEGYZETEIM - Kínlódik a (hold)VILÁG az ég tengerében
Hírek
 
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából
XX. ÉVFOLYAM 2009. 1. (519.) SZÁM — JANUÁR 10.

9.

Zavartalan reggel. Csend. A szomszéd liliputi kakasa sem rikoltozik; ritka alkalom. Afféle profán kairosz, voilá. Kezemben kávé, cigaretta, hónom alatt aprócska könyv (François Bréda: Boldogok és bolondok.). Irány a sancta claritas szentélye. Lenyomom a kilincset. Zárva. Döbbenetem tucatszor csobban bele ugyanabba a folyóba. A stikli persze az, hogy nem önmaga immár, hisz folyása megállt, in mid air. Nesze neked, Hérakleitosz! Elképzelhető, hogy ebben a helyzetben Te nyugodt lélekkel kimennél a mirtuszbokrok közé. Mert mit néked otthon, a Nagy Egyhez képest. De nekem, elemi részecskének, törtnek, 1/1969-ednek, ha tetszik, aki észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva, nekem: My home is my castle. Erélyesen bekopogok hát. Kis csend után kiszól az odabent ülő rejtélyes Egy-Én: Jelszó? Orrom kitágul, jól ismeri e hangot, naná. A vox tudniillik nidor, substancia azaz. Egy pillanat, és a folyó ismét mozgásba lendül, helyre áll a világ rendje. Odahajolok az ajtóhoz, a kávé kilöttyen (lásd még, italáldozat): Tudjuk mi, mondom félhangosan, hogy a csend se bánja. És Szezám engedelmesen kitárul. Elsőre az tölti ki látómezőmet, hogy valaki ücsörög trónomon, bitorolja porcelán-robinzonádom, becsteleníti szent ligetemet. (Egen, a szemmel látás: lép, s ki van oly botor, széles mezejére lép. Pedig az orr nem csal, igaz, nem is megalomán.) Aztán, hogy elmosolyodik, tisztítja képemet, mert ilyen infáns mosolya, ilyen Csendes-óceán szeme csak egynek van így, en ensamble, vagy, bár ezt nem érti, all in one. És már mondom is:
Üdvözlégy a szigeten, te, aki a nagy Körnek eme pontjáig Francois voltál, a másik, aki ugyanaz, tudod, a Vidáman Vijjogó Villon, avagy a nebuláris nebuló, esetleg önmagad öngerjesztő ősanyja-atyja, netán a tanított tantételek tabula rasatora, teremtésterminátor, esztelen (lásd még, boldog-bolond) esztétista, a szökevény szavak szoft-és-hard-szadista szelindekje, és még sorolhatnám, te misztikus eroto-mito-Szando-kán, belőled indulva, beléd érve, kört magába zárva, az épp alattad locsi-fecsiző pajzán, ergo sacralis kerek patak metaforájában tetten érve Hérakleitosz cáfolatát, te, aki forgószélként (hogy a kör szimpatikus szimbólumánál maradjunk) forgatod meg, ki és fel a homo latens sapiens szellem-, test- és lélektörténetét, Autoküloszként csensz és csencselsz kedvedre bárki Apollón marhái közül és marháival, közben marhára szórakozol a sznob szoborparkon (olvasóid antitáborán, há’ persze), akik tahó tantaloszi kínokat kiállva nyúlkálnak egyiptomi, athéni, római, konstantinápolyi, prágai, párizsi, londoni, és persze klúzs-napokahontaszi-falanszteri-űri színeiden (amely nekünk, tudjuk mi, ugye, paradicsom és pokolbugyor is egyben, vagyis részben-egészben).
A nagy mű pedig, folytatom, szorítva magamból a szuszt, magától értetődő, áll, himalájányi erekcióban, más lények egébe szőve-szúrva, persze nem készen, s a gép épp ezért forog, rubikoni-wittgensteini határon innen-túlra s vissza, a vaktában vakációzó valkűri alkotó pedig egy frászt pihen. Néz, nem szól semmit. Ide kellene még némi pátosz, suhan át tört-agyamon, de hát nincs, slussz-passz, kifogyott a készlet.
No, hát ennyit a stílusról. Ami, ugye, mondod mindjárt – kiszagoltalak, te künikosz kutya –, stilus, vagyis író-eszköz (nem szer, az –OH csoport ezegyszer hadd lépjen, egyszer, az alattunk örvénylő nagy lefolyóba), de vágó is, naná, velőbe, érbe, árba, az egész nagy trágyadombot s már-nulla-pontból-miszlik agyacskáinkat vivi-szekálva. De mielőtt elvesznék überemberélet-közepi nagy sötét (tehát világos, vécécsészényi-szűk körünkben bár) erdőnk faábécéjének megint-más-égi szövevényében, gyorsan kimondom: mától Columbo hadnagy (is) te vagy. Számomra legalábbis. Látom, mosolyogsz, abszurd, cikornyás Ciceróként ezúttal, de lásd be, Szent Ferencem a dagonyában, van némi linkelés (na jó, vektor) a kis hadnagy felé. Magasságotok, az a nyolcezer-egynéhány méter, nagyjából egyezik, mélységetek, a Mariana árok, szintén. Hogy ballonkabátod tőle kaptad-e, vagy ő tőled, ezt hagyom máris az extirpált epifízisű (tudjuk mi, ugye?) tudósokra, szakértőkre, nálunk törtebb törtekre, mert ebben a barlang-has-onlatban ők a tuttik, janik, észkombájnok, agymenek, zsenitáliák, akik csak szaladnak, lábatlan Akhilleuszokként önmaguk teknőc-árnya után, s termelik nyakra-főre, kezdet-s-vég-nélkül a remekmíves exkrementumot, amivel aztán egy lucullusi lakoma során egymást etetik meg, jó hogy. Az ő szivarja nálad Monkey, ám mindkettő emberszabású, túlságosan is az. Igaz, neki van haja, és a kutyákat is szereti, veled ellentétben, de Ferencem, csak ismételni tudom, a körök hol érnek elejet-véget. Ami viszont a Módszert, nyomozásaitok mikéntjét illeti, nem szimatolom, nem szimatolhatom a különbséget, és nem azért van ez, mert orrtalan vagyok. Mert nincs. Ugyanaz az orto-, para- és metakommunikáció, ugyanaz a bravúros, kétségbe- és csapdába ejtő technika jellemez mindkettőtöket. Ugyanaz a rejtve táró, félreterelve rávezető (el)járást tanítjátok peripatetikus iskolátokban, tengeren innen és túl. A látszat ugyan az, hogy ő emberekre, te gondolatokra vadászol. De drága emberem, mi az ember, ha nem testbe oltott gondolat? Deus in machina? Csak a forma más. A lényeg, ó, a lé, a leves, az ugyanabban a tálban fő. Bólint, lehet, hogy csupán azért, hogy örüljek, de az is lehet, hogy nem. Minden ügy megoldódik, ugye, Hadnagy? Teljes békében ülünk a kerek patak fölött. Egy lovat két fenékkel, ha tetszik. És, horribile dictu, a reggel továbbra is zavartalan. Bár rikoltozni kezd a kakas, aztán beleszólnak a rigók, verebek, varjak, egyéb kimondhatatlan nevű Szárnyasok. Tudjuk mi, szólal meg végre, végül. Mindig így van ez, a kutya faszába, ha két bolond tört együtt ül. Kicsit egészebb az egész.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében