1. Nyomtat
2. Kisebb
3. Könyvjelző

État de Genève) 1849-től 1867-ig 23 ma­gyar ere­de­tű kül­föl­di­ről (étrangers d’origine hongroise) ta­lál­tam ak­ta­ve­ze­tést: húsz fér­fi­ről és há­rom nő­ről. Az érin­tet­tek közt nem sze­re­pel sem Klap­ka, sem Puky, mi­vel az előb­bit le­adott út­le­ve­lei alap­ján jo­gi­lag oszt­rák­nak, il­let­ve ame­ri­ka­i­nak te­kin­tet­ték, az utób­bit pe­dig fran­ci­á­nak. Ko­ló­ni­á­juk fő­leg ma­gas ran­gú ka­to­na­tisz­tek­ből te­vő­dött össze, akik­nek kö­ré­ben há­rom tá­bor­nok tart­ha­tott igényt a rang­idős­ség­re: az ör­mény Czetz Já­nos (1822–1904), Bem ve­zér­ka­ri fő­nö­ke; Klap­ka; és Vetter An­tal (1803–1882) al­tá­bor­nagy, egy idő­ben had­ügy­mi­nisz­ter. Má­sik pó­lu­su­kat – egy ere­de­ti­leg köz­ne­mes pre­lá­tus­sal – fő­ne­me­sek al­kot­ták. A höl­gyek sza­ba­don utaz­ga­tó mág­ná­sok vol­tak. Rá­juk ra­gadt egy oszt­rák­ból át­ma­gya­rí­tott “ké­tes elem” is, aki­nek a fel­ada­ta alig­ha­nem a pro­vo­ká­ci­ó­ból és a be­sú­gás­ból állt.
A ki­egye­zés­kor, vagy már előt­te, szin­te mind­egyi­kük ha­za­ment. Ez alól ki­vé­telt ké­pez Asz­ta­los Sán­dor ez­re­des (1823–1857), akit egy len­gyel baj­tár­sa pár­baj­ban meg­ölt; Czetz, aki vé­gül is fe­le­sé­ge ha­zá­já­ban, Ar­gen­tí­ná­ban te­le­pe­dett le, s ott na­gyon szép ka­to­nai pá­lyát fu­tott be; Kertbeny (Benkert) Kár­oly (1824–1882) szép­iro­dal­már, a gya­ní­tott ügy­nök; és Podhorszky La­jos (1815–1891) ori­en­ta­lis­ta, aki idős ko­rá­ban szí­ve­seb­ben élt Pá­rizs­ban, mint Bu­da­pes­ten.
Mint azt gróf Almásy Pál (1818–1882) és Hor­váth Mi­hály (1809–1878) püs­pök, volt kul­tusz­mi­nisz­ter pél­dá­ja mu­tat­ja, az 1849-es ma­gyar emig­rán­sok gen­fi kö­tő­dé­sét meg­ne­he­zí­tet­te a hely­be­li pro­vin­ci­a­liz­mus és a hon­vágy. El­bi­zony­ta­la­ní­tot­ta oszt­rák el­bí­rá­lá­suk hul­lám­zá­sa is. To­vább la­zí­tot­tak raj­ta krí­mi, olasz, len­gyel és po­rosz po­li­ti­kai-ka­to­nai kí­sér­té­sek. [(1). A val­lás­vé­de­lem ürü­gyé­vel 1853-ban ki­pat­tant a “krí­mi há­bo­rú” Orosz­or­szág és Tö­rök­or­szág kö­zött, me­lyet fran­cia, an­gol és (1854 vé­gé­től) szárd szö­vet­sé­ge­se­i­vel az utób­bi nyert meg. A vá­ra­ko­zá­sok el­le­né­re Auszt­ria nem vett részt ben­ne, de hasz­not hú­zott be­lő­le, ami­kor az oro­szok el­fog­lal­ta, majd ki­ürí­tet­te du­nai her­ceg­sé­ge­ket gyám­sá­gá­ra bíz­ták. (Pá­ri­zsi bé­ke­szer­ző­dés, 1855. már­ci­us 30.) (2). 1859-ben a szárd–francia csa­pa­tok fel­sza­ba­dí­tot­ták Lom­bar­di­át az oszt­rák ura­lom alól. Egy év­vel ké­sőbb Ga­ri­bal­di győ­ze­del­mes had­já­ra­tot ve­ze­tett Szi­cí­lia és Ná­poly nem­ze­ti re­pub­li­ká­nus in­teg­rá­lá­sá­ért, Szar­dí­nia pe­dig fegy­ve­re­sen be­avat­ko­zott a pá­pai ál­la­mok­ban. Ezek a fej­le­mé­nyek az év­ti­zed vé­gén Itá­lia po­li­ti­kai egye­sí­té­sé­hez ve­zet­tek. (3). 1863-ban fel­ke­lés rob­bant ki Orosz­or­szág len­gyel te­rü­le­te­in a há­rom rész­re sza­kí­tott ha­za egye­sí­té­sé­ért és a nem­ze­ti füg­get­len­ség vissza­szer­zé­sé­ért. En­nek el­foj­tá­sát meg­könnyí­tet­te Auszt­ria cá­ri fel­zár­kó­zá­sa. (4). 1866-ban a “hét­he­tes há­bo­rú” alatt Po­rosz­or­szág a königgrätzi dön­tő üt­kö­zet­ben le­győz­te Auszt­ri­át.]

Marczell Pé­ter, Éle­tünk 2005/9.