Ritkaság azt hallani, hogy valaki nem szeret enni. Ha mégis van ilyen embernek nevezett élőlény, eléggé rossz helyen jár, ha Bécset választja kikapcsolódása úticéljául. Itt is népszerű ugyanis az a tétel, miszerint az eszem-iszom nem száraz biológiai szükséglet csupán, hanem az öröm forrása. Persze, nem mindig lehet a mosoly alapanyaga egy bécsi szelet (Wiener Schnitzel), hisz mind mennyiségben, mind árban átlagon felüli, de azért alkalmanként rá lehet, rá kell bólintani. Kétségtelenül ez a leghíresebb bécsi specialitás, bár megjegyzem, a nagy név mögött szerintem egy normális rántott hús lappang: jó nagy szelet, papírvékony, a palacsintasütő méretű tányér 80%-át elfoglalja (tehát a látvány pompás), de ízben pont olyan, mint édesanyám rántott csirkemelle. Egyszerűen finom! Mindenesetre gyakori szóösszetétel a vendéglők étlapjain, sokan jóllaknak vele (amin nem csodálkozom), s erre büszkék is a bécsi szakácsok. Hagyományosan krumplisalátával (Erdäpfelsalat) és citromdarabkával szolgálják fel, s ilyen felhozatal mellé, „Adjuk meg a módját!” alapon érdemes egy házi félszáraz vörösbort is rendelni. Folytatódjék tehát az illatokban, ízekben gazdag írás: egészségünkre, azaz prost!
A bécsi konyha meglehetősen húscentrikus. Ennek nem csupán a bécsi szelet a hírnöke, hanem a lassan intézményként kezelendő Würstelstand is. Minden utcasarkon kolbászt és virslit árusítanak, persze nem magányosan, hanem finom friss kenyérrel s nagy adag mustárral. Sült kolbásztól a füstöltig mindenfélét lehet kapni. Vicces jelenség ebben a témában, hogy a Frankfurter virslit állítólag Svájcban is, Németországban is „Wiener”-nek nevezik, csak épp itt nem. S ha már nemzetközi vonalban mozgunk, érdemes azt is megemlíteni, hogy micsoda kebabinvázió van. Hiába, nem csak emberben, ételben is sok a török errefelé.
No, de nem kell aggódni, az is talál valami finomat, aki netalán vegetáriánus, vagy már tele van a disznóságokkal. Például ott vannak a tökéletességig fejlesztett gombócok (Knödel). Levesekben, főételekben, desszertekben, különböző ízek és szószok társaságában egyaránt felbukkannak. Egyenesen csodás a variáció, ha például a szilvalekvár és a forró vaníliaszósz egy ilyen kis gömbölyűségben találkozik, de az is élvezetes, amikor az itteni túrógombóccal (Topfenknödel) ismerkedünk.
S ha már édesszájúaknak kedvez a leírás, hadd maradjunk egy kicsit a deszszertek világában. Ez az a téma, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Lehetetlen vállalkozás a süteményeket rangsorolni, hisz kicsit hangulat (és valljuk be, néha kalória) kérdése, hogy épp melyik a kihagyhatatlan variáns. A legklasszikusabbak közé tartozik a kuglóf (Gugelhupf). Ezt sokan ismerhetjük, néha házilag is készítjük. Itteni típusai közül a márványkuglóf a legnépszerűbb, s bevallom, néha nekem is megakad a szemem rajta, ha épp egy élelmiszerüzletben csatangolok (sajnos, nem azért, mert akció alatt van). A cukrászdákban viszont nem ez AZ a specialitás, amit föltétlenül ki kell próbálni. Ott az egyik legtökéletesebb sütemény a bécsi almás rétes (Apfelstrudel). Fogalmam sincs, hogy honnan van ez a titkos recept, de az itteni rétes mindenképp viszi a pálmát, jól eltalálták. Legalább ennyire finom a túrós rétes (Topfenstrudel). Ami felveszi velük a versenyt, az a Sacher torta – a város leghíresebb édességspecialitása –, amit jómagam is előszeretettel társítok egy finom kávéval. Franz Sacher, a Metternich-ház szakácsgyakornoka már 1832-ben „kitalálta” a csokoládéból, baracklekvárból és csokoládéglazúrból álló kalóriabombát, ami annyira híressé és közkedveltté vált, hogy ma 12 cukrász 500–600 darabot süt naponta.
Természetesen az is fontos kérdés, hogy hol ehetünk efféle finomságokat. A felhozatal nagyon nagy, hisz Bécsben egymást követik a jobbnál jobb cukrászdák. Amit kötelező meglátogatni, az a Konditorei Demel. Igaz, hogy a leghíresebb (aminek vonzata, hogy egyben a legdrágább is), de ebben a témában szabad egyszer bűnbeesni, s egy ártatlan kis sütiért négy eurót fizetni. Külön élmény, hogy üvegfal választ el a serény cukrászoktól, így aktív megfigyelői lehetünk az édességek megkomponálásának. Közben pedig folyhat az asztalkáknál a csevegés, böngészhetjük az újságot, hallgathatjuk az osztrák dialektusokat, s koccanhatnak a kávéscsészék. A finom süti és a jó hangulat az Aidában is garantált, a különbség annyi, hogy az árak alacsonyabbak, vagyis hosszútávon gazdaságosabb. Egyedüli furcsasága, hogy alapszíne reklámban és helyszínen is a rózsaszín, s ezzel meg kellett barátkoznom. Na dehát édes mindegy, ha például egy almás rétes a tét...
Nem lehetne lezárni az ételekről szóló sorokat anélkül, hogy a péksüteményekről ne elmélkedjünk. Eddig azt hittem, hogy a családunkban sült pogácsát semmi sem tromfolhatja, de úgy látszik, a bécsi pékmesterek igyekeznek felvenni a versenyt az otthoni nagymamák fánkjaival. A péküzletek, kávézók (Der Mann, Anker, Ströck) hatkor nyitnak, s folyamatosan sütnek, így ha szerencsések vagyunk, még délután is meleg kenyeret kapunk. Hogy mi a választék? Túlzás nélkül legalább 15–20 féle kenyér, 30–40 féle péksütemény. Tökmagostól fahéjasig minden, a határ a csillagos ég (enyhe retorikai túlzással). Ilyen paradicsomban már csak a mennyiségre kell vigyázni, nehogy Kis Jánosokká váljunk.
