Nincs új – még a színházi reflektorfények alatt sem. Minden színházi újításról előbb-utóbb kiderül – ha a színháztörténetet egy kicsit figyelmesebben tanulmányozzuk –, hogy az csupán színházi felújítás.
Ma, 2008-ban immár szakmailag elfogadott tény, hogy a dramaturg átírja, meghúzza, kitoldja, megsegíti a keze alá adott színművet, függetlenül attól, hogy a szerző klasszikus, nem klasszikus, kezdő-e vagy haladó a színjátszás rejtelmes és sokszor kiismerhetetlen, de mindig meglepetéseket tartogató szférájában. Jobbnak mondott és írt színházi körökben a színmű: nyersanyag. Azt gyúrja, vágja, tépi, szaggatja, toldja a dramaturg olyan masszává, amiből aztán rendező a saját művészi álmait gyurmálhatja az izgatottan figyelő és minden színházi újításért lelkesedő hazai-európai szakma minden izgalmas önmegvalósítás iránt nyitott, jóindulattal figyelő-bátorító-pénzelő biztatása segítségével.
Ha alaposan belegondolunk színjátszásunk, sajátos, pillanatnyi erdélyi–magyar–román európaiságába, dramaturgjainknak nemcsak joga, de kötelessége is beleavatkoznia és maivá, frissé tenni az érdeklődő néző számára Shakespeare-t, Victor Hugót, Dürrenmattot, Euripidészt, Ibsent, Racine-t és a többieket. És persze emígyen, csinosított és modernizált változatban – színre és diadalra vinni azokat – önmaguk értékeinek nem mindig diszkrét színpadi csomagolásában, a kinevelt szakma tapsolása közepette.
Nem mindig volt ez így.
Valamikor régen, az 1960-as években – bármilyen furcsán is hangzik a mostani színház iránt érdeklődő nemzedék fülének – a rendezőknek eszébe sem jutott, hogy változtassanak a szerző által megírt szövegen. A dramaturgokról, a régiekről nem is beszélve, hiszen feladatkörük kimerült a műsorfüzet-összeállításban, netán egy-egy regény színpadra írásában – de mentesültek a már megírt szövegek felülbírálásától-átírásától. Vagyis az akkori kultúrhivatalnok beosztásban tevékenykedő dramaturgok (irodalmi titkárok) nem sok kultúrvizet zavartak és zavarhattak a színjátszás cenzúrával védett-óvott és kordában tartott tavában.
És mégis, ebben az idillikus – már ti. a jóváhagyott színmű szövegét védő-féltő szerzője szempontjából idillikus – színházi világban élt Kolozsváron egy bátor férfiú, akinek volt véleménye a kortárs és klasszikus dramaturgiáról, de nemcsak volt véleménye (olyan sokunknál előfordult azokban az években, de bölcsen hallgattunk arról), hanem ki is merte azt mondani, vállalva az esetleges következményeket. Sőt, a maga szerény módján tenni is akart a színművek jobbításáért.
Ez a férfiú Hideg László volt. Régi színházi szerep vagy rendezői példányok első oldalán még olvasható a lap alján meghúzódó szerény mondatocska: gépelte Hideg László.
Hősünk munkaköre azonban nem merült ki abban, hogy színdarabokat gépelt – mint ahogy az a fentiekből következhetne –, ellenkezőleg, Laci bácsi – ahogy mi, fiatal színészek szólítottuk Hideg Lászlót – színházi tevékenysége sokoldalú, a művészetünk majd’ minden területét átfogó hasznos és nélkülözhetetlen tevékenység volt.
Például a bérletezés. Micsoda rábeszélő képességgel intézte ezt az amúgy nem túl hálás munkát! Elhitette a színház iránt óvatosan és fenntartásokkal érdeklődő nézőkkel, hogy az ígért repertoár zseniális, a színészek jók, a színésznők szépek is ráadásul, de túl mindeneken, támogatni kell a magyar kultúrát.
És így váltak bérlőkké és rendszeres színházlátogatókká az alkalmi nézők. Igaz, a következő esztendő bérletfelújításakor volt mit hallani szegény Laci bácsinak egy-egy kevéssé sikerült produkció kapcsán, de ő addig győzködött, hogy a jogosan vagy jogtalanul háborgó bérlők újra megkötötték a szerződést. Akik végül már úgy beszoktak a színházba, hogy megbocsátókká és a színház politikai megkötöttségeit és kényszerprodukcióit is megértő-elnéző művészetpártolókká váltak.
De hát ezt csupán zárójelben mondom, nem ezért emlékezem én tisztelettel Laci bácsira (bár a közönségszervező munkája önmagában is megér egy rágondolást).
A színművek gépelőjét idézem. Emlékszem, egy olvasópróbán történt, valamikor az 1970-es években. Hazai színműre készültünk, ültünk a színház próbatermében, nem túl lelkesen a ránk váró munkától. Kezdő színészként én valamivel nagyobb érdeklődéssel figyeltem a próba alakulását, mint idősebb pályatársaim.
A rendező, ahogy ilyenkor lenni szokott, bebeszélte magának, hogy a darab kitűnő, játszható stb. Öngerjesztett lelkesedéssel kezdte felolvasni a művet. Olvasta, olvasta, és egyre jobban elbizonytalanodott – majd megállt hirtelen a felolvasásban, tanácstalanul és segélykérően ránk nézett:
– Gyerekek, itt valami elírás történt... más a gépelt szöveg, mint az engedélyezett darab... nem értem...
Majd hirtelen elhallgatott.
– Ki gépelte ezt a darabot? – kérdezte.
Az ügyelő azonnal válaszolt:
– Laci bácsi.
– Hívassák ide – rendelkezett a rendező.
Percek múltán megjelent a mindig nyugodt, tiszta tekintettel a világba és az emberek szemébe néző Laci bácsi.
– Itt vagyok, tessék parancsolni – mondta katonásan. Ha jól emlékszem, mielőtt eljegyezte volna magát a művészettel, katonatiszt is volt.
– Nézze, Hideg elvtárs – így a rendező – a gépelés eltér az eredeti szövegtől. Ön gépelte a darabot, ugye?
– Igenis – válaszolt a kérdezett.
– Hogy lehet az... kezdte a rendező, de Laci bácsi félbeszakította:
– Én javítottam át a darabot – jelentette ki.
A rendező egy pillanatra lebénult. Laci bácsi nyugodtan folytatta.
– Tessék nézni, ez a rész (felvett az asztalról egy példányt) itt nem elég világos. Kihagytam a harmadik jelenet monológjából is, mert hosszúnak tűnt nekem... Az I. felvonás vége sem színszerű. Például...
A rendező, aki közben többé-kevésbé magához tért, ingerülten megszólalt:
– Nézze, a színmű szövege szent. Azt a szerző beleegyezése nélkül nem lehet átírni, kihúzni. Ki hallott ilyet? Mi, előadók is tiszteletben tarjuk, amit a színműíró leír.
– A darab érdekében változtattam a szövegen – így Laci bácsi –, hiszen a szerző kezdő. Fogalma sincs arról, mi a színház.
– De Shakespeare... mondják, azt sem gépelte pontosan...
– Én Shakespeare-t tisztelem – mondta komolyan Laci bácsi –, ha valamit mégis kihagytam, nem volt véletlen. Igaz, legutóbb két jelenetet összevontam. A mai néző számára frissített szövegkönyv szükséges... A görög klasszikusok esetében is...
– Máskor, kérem, gépeljen pontosan és ne avatkozzon színdarabokba – zárta le a beszélgetést sietve rendezőnk.
Laci bácsi akart még valamit mondani, de végül szó nélkül kiment a próbateremből. Becsületére legyen: anélkül távozott, hogy bármiféle könnyelmű ígérettel elkötelezte volna magát a szövegcentrikus színjátszásnak.
Sok év telt el azóta.
Úgy 2005-ben (vagy 2006 lehetett?) beültem a kolozsvári Magyar Színház egyik úgynevezett stúdióelőadására. Akkor már nem voltam tagja a társulatnak. Egy görög klasszikust játszott a színház. Átírva, átrendezve, átdramaturgálva elannyira, hogy már-már azt hittem: elnéztem a műsort és egy másik produkcióra ültem be.
És akkor egyszercsak – úgy tűnt nekem – halkan mellém ül Hideg László, a mi Laci bácsink. Nézi, nézi a lemeztelenített férfiakat, az értelmetlenül vonagló nőket, az ordítozó-rohangáló színészeket, nézi döbbent csodálkozással azt, ami Előadás elnevezéssel füstöl, fénylik, majd elsötétül a színpad színpadán.
És megszólal halkan, mert tudja, bármilyen is az Előadás, nem illik azt hangos szóval zavarni.
– Való igaz, mindig is makacs híve voltam annak, hogy mi, színházak, meg kell segítsük az írókat....
– Íme, teljesedett az álma, Laci bácsi – válaszoltam neki én is csendesen –, itt láthat egy átjavított görög drámát.
– Én most is azt mondom – lehelte szenvedélyesen –, ezek után is azt mondom: segíteni kell az írókat. Csak...
– Csak...?
– Nem ennyire – suttogta, azzal felállt mellőlem és eltűnt valahol a színpad homályában, élő és holt emlékdíszleteim és kellékeim közé.
Én pedig – mi mást tehettem volna? Türelmesen vártam az előadás végét.
Illetve a szünetet.
