Ha a világ kínlódik, akkor kínlódunk mi magunk is, mert a VILÁG MI MAGUNK VAGYUNK, de ezzel együtt azt is elismerjük, hogy a világ kínlódásáért mi magunk vagyunk a felelősek. Hiába sajnáljuk magunkat, amíg mi nem változtatunk, addig mindenképpen sajnálatra méltók vagyunk. Hiába kíséreljük meg SAJNÁLTATNI magunkat, mert nincs kivel, bár mindinkább hiszi az emberiség, hogy a földöntúli erők, isteni eredetű vagy felsőbbrendű intelligens erők hatására még minden jóra fordulhat. Fantasztikus FOHÁSZ száll fel az emberiség lelkéből a FENTI erők felé. Segíts magadon, az Isten is megsegít – sugallja az örökérvényű tanács, amit mi, emberek adunk magunknak, csakhogy nem fogadjuk meg ezt a jótanácsot. Sokkal inkább hisz az emberiség zöme egy új megváltásban. A művészetek ebben a HIT-ben nagyon felfrissülhetnek, ismét önmagukra találhatnak. A másik oldalon hatalmas kiábrándultság fékez minden erőt, a groteszk iránti megnövekedett hajlam tanúskodik erről. Hit és hitetlenség viaskodik egymással. Ebből alakul ki az a hatalmas vívódás, kínlódás, ami egész mai életünket meghatározza.
Hol az egyik, hol a másik oldal kerül felszínre, ideig-óráig. Ez is elképesztő bizonytalanságot szül. Nagy az ide-oda kapkodás: mikor, melyik hangot kell megütnöd, mert akkor éppen ezt várják el tőled mint művésztől az éppen uralomra került társadalmi hangulat pillanattörvényei. A művész is tudja, hogy egyetlen állandó dolog van a világon, AZ ÖRÖK VÁLTOZÁS. De azt is tudja, hogy az állandó VÁLTOGATÁS (nem változás!) minden energiát felőröl. Az „új” kor parancsszava: úgy öltözzél, amilyen az idő, és minden eshetőségre gondolva vigyél magaddal ernyőt is (esernyőt vagy ejtőernyőt – mindegy!).
És aztán az történik a művésszel is, ami a mindennapok emberével: rosszul számított, nem jól öltözködött, talán megfázott, vagy éppenséggel megizzadt a hevenyészve kiválasztott (zene)ruhában. És az időjárás nem is biztosan kiszámítható: kinézel reggel az ablakon, és van valamilyen benyomásod a kinti időről. Azután kimész, leérsz valahová, és közben kiderül, hogy rosszul számítottál, egészen más idő vesz immár körül. Ha szerencséd van, akkor kedvező számodra az időjárás, ha nincs szerencséd, akkor elkönyvelheted, hogy roszszul prognozáltál. És ez minden nap így megy. Már azzal indulsz útnak, hogy eleve minden másként lesz, mint ahogyan azt előre kiszámítottad magadnak. Sőt azt is tudod, hogy tíz eset közül legalább öt előrejelzésed nem jön be. Csak az a kellemetlen, hogy a művészi terméket nem tudod olyan könnyen váltogatni, mint a ruhádat. És még az is közbejön, hogy egyénisége szabta(műveid)ruháit egyáltalán nem felelnek meg a kor- és közízlésnek AZON AZ EGY NAPON. A legrosszabb az, amikor nem sikerül mindennap másképpen öltöznöd éppen egyéniséged szabta belső törvényeid miatt. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy minden nap kontratimpben vagy a napi követelményt illetően. Régebb minőségnek számított, hogy ha valaki kitartott öltözéke (művészi stílusa) egyéni volta mellett. Méltányolták, sőt becsülték, hogy mindig TE VAGY. Tudtak téged hova tenni. Meg tudták állapítani, hogy milyen irányba, hová fejlődsz. Ha szembefordultál addigi művészi éneddel, ezt is be tudták tájolni maguknak az emberek. Ami még ennél is fontosabb: TE magad is tudtad, hogy mit csinálsz, vagyis, hogy KI VAGY. De a mai alkotó – vagy akár a köznapi ember is! – tudja, hogy KI Ő? Ha minden pillanatban változtatásra, VÁLTOZÁSRA kényszerül, lehet-e még önmaga? Nemcsak a művészet, de ezen belül az egyes műalkotás belső törvényszerűségei is egymásból következtek, kiszámíthatóak voltak a hallgatóság számára is, ha éppen zenéről volt szó. Manapság afféle bűnnek számít a kiszámíthatóság: AZ, HOGY TUDOM AZ ELŐZMÉNYEKBŐL, HOGY MI KÖVETKEZIK.
Változtass minden pillanatban: ez az új törvény, ne légy tetten érhető a művészetedben sem, mert így nem kerülsz bajba. Mit tehet a művész: KÍNLÓDIK A VILÁGGAL EGYÜTT.
BOLDOG(ABB) ÚJ ÉVET
KÍVÁNOK
MINDANNYIUNKNAK!
